A norvégiai tömeggyilkosság és az angliai fosztogatások látszólag egymástól független események, ám valójában mindkettő a késő modernitás patológiájaként értelmezhető.
Az EU-elnökség egyik tanulsága, hogy a kormányfő összeegyeztethetetlen szerepeket játszik párhuzamosan. Ezzel ellehetetleníti a párbeszédet. A kommunikáció feltétele ugyanis, hogy a kimondott szó komolyan vehető.
A társadalom és a politika viszonya alapvetően megváltozott. Erről azonban egyelőre nem látszanak tudomást venni a hazai pártok, holott a dogmatikus világértelmezés meghaladása stratégiai előnyt jelenthet.
A húsvéti alkotmányozással lezárult a Fidesz kormányzásának első szakasza. Kérdés, hogy a kialakult politikai térben milyen lehetőségei vannak a kollektív cselekvésnek, különösen a civil mozgalmaknak.
Az atomenergia felhasználásának kérdése túlmutat a környezetvédelmen. A mérleg egyik serpenyőjében önmagunk elpusztításának racionálisan felfoghatatlan kockázata áll, a másik serpenyőben pedig a modernitás eszményei.
A szabadság és a testvériség iránt elkötelezett Magyarországon nemcsak üres szónoklatokra kerülne sor március 15-én, hanem felelős tettek bejelentésére is. Mondjuk a líbiai szabadságharc menekültjeinek megsegítésére.
Az ironikus közbeszéd hagyománya tovább él a hazai sajtóban. A filozófusok elleni hadjárat vitájának tanulsága, hogy a humoros perspektíva nem helyettesítheti a morális kritikát.
A heves külföldi bírálatok nyomán a miniszterelnök elfogadta, hogy a médiatörvény ügyében alá kell vetnie magát az Európai Unió döntésének. Kecskére bízta a káposztát?
A radikális pártok térnyerése európai jelenség. A háttérben részben generációs hatások és elismeréshiány áll. Vajon a demokratikus többség mindent megtesz-e az elismerésért, hogy megelőzze az erőszakot?
Heves kritikát váltott ki jobb- és baloldalon az Alkotmánybíróság korlátozása. A kormánykoalíció azonban nem állt el tervétől, és a héten várhatóan megszavazza az alkotmánymódosítást. Mit lehet ilyenkor tenni?
