Befagyasztás
 | 2011. március 7.
A rezsiköltségek befagyasztása – több más intézkedéssel együtt – arra utal, hogy a kormány szerint az árak politikai szabályozása megoldást jelent a gazdasági problémákra. Ez azonban inkább alacsonyabb beruházásokhoz és hiányhoz vezethet.

Újabban egyre többször tűnik úgy, hogy a kormány a felmerülő problémákat az árak és bérek kézi szabályozásával próbálja megoldani. Az adók növekedése miatt csökkent a dolgozók egy részének a nettó bére? Nosza, induljanak bérkommandók a bérek vizsgálatára! Spórolni akar a kormány a gyógyszerkasszán? Csökkenteni kell a kiadásokat, de olyan módon, hogy se a betegeknek, se az államnak ne kerüljön pénzbe – majd kifizetik a vállalatok az „extraprofitból”. Túl olcsón adják a hipermarketek a kenyeret ? Ideje minimálárat bevezetni! És végül, de egyáltalán nem utolsósorban: éppen nagy megszorításokat jelent be a kormány? A figyelem elterelésének eszköze a „rezsiköltségek befagyasztásának” homályos ötlete. Nem csoda ezek után, hogy olyan – a kormány által kacsának minősített – hírek is megjelennek, hogy a svájci frank árfolyamát is be akarják fagyasztani.

Nem kell túlságosan szkeptikusnak lenni ahhoz, hogy a rezsiköltség befagyasztásáról a kádárizmus ólmelege jusson eszünkbe: januárban áremelések, de legalább a labdarúgó-válogatott legyőzi Máltát. És egyébként se mindenkire vonatkoznak az áremelések: drágább lesz a vonatozás, kivéve a nyugdíjasoknak. Remélhetőleg ez így lesz a távhő, a labdarúgó-mérkőzések, valamint a parizer esetében is. Tagadhatatlan, hogy a most befagyasztott áruvá váló szolgáltatások eddig sem a szabadpiac működésének legjobb példái (gondoljunk csak a szocialista kormány kedvezményes áfával való bűvészkedésére), de úgy tűnik, hogy most minőségbe kezd átcsapni a mennyiség.

Mindennél többet mond az, ahogyan a miniszterelnök szóvivője ezt az előremutató intézkedést megindokolta: „Az egy elviselhetetlen és elfogadhatatlan dolog, hogy a családok fizetésének egy jelentős részét elviszi a rezsiköltség.” Intellektuális igényessége mellett a magyarázat előnye, hogy szinte bármilyen más termék esetében is alkalmazható: „Az egy elviselhetetlen és elfogadhatatlan dolog, hogy az emberek fizetésének egy jelentős részét elviszi az élelmiszerek (televíziók, autók stb.) költsége.” A mondat könnyű módosíthatósága azonban arra is rámutat, hogy ez a lejtő nagyon mélyre vezet: nehéz leszokni róla egy kormánynak, ha egyszer ő – és választói – elhiszik, hogy ez járható út. Márpedig úgy tűnik, a magyar kormány elhitte, hogy a különféle problémákat – akár a világgazdasági válság, akár az ő politikája (mint például az adóemelés) okozta – kezelni lehet az árak manipulálásával.

Fontos kérdés természetesen, hogy milyen elképzelés húzódik meg ezek mögött. Két alapvető lehetőséget kell elkülöníteni: azt, amikor a komoly piaci erővel rendelkező vállalatok valóban túl magas árakat állapítanak meg a piacon, és azt, amikor nem ez a helyzet. Valószínűleg a kormány azt gondolja, hogy ezek közül a legtöbb megadóztatott iparágban ez a helyzet – legalábbis az extraprofitos retorika erre utal. Kérdés persze, hogy valóban erről van-e szó, és ha igen, akkor a központi árbefagyasztás jelenti-e az optimális megoldást.

Kétségtelen, hogy vannak olyan iparágak, amelyekben bizonyos szereplők piaci ereje nagy, és ezért – az iparág kockázatossága alapján – nyereségességük meghaladja az elvárható szintet. Ilyen például a kapcsolt erőművek esete. Ez azonban azért is jó példa, mert megmutatja: a magas nyereség elsősorban abból származik, hogy bizonyos erőművek jól lobbiztak az államnál, és ezért gyenge a verseny. Sok esetben azonban egyáltalán nem ez a helyzet. A gyógyszerpiacon például már a korábbi kormányok is jelentős reformokat hajtottak végre, és ezek után nem tűnik reálisnak, hogy a gyógyszerkassza harmadát el lehetne vonni az „extraprofitból”. Ha pedig a gyógyszerkassza megvágása valójában nem az extraprofitot érinti, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Egyrészt a hazai gyógyszergyártás versenyképessége lecsökken, és ilyen módon nagy hagyományokkal rendelkező, sok embert foglalkoztató vállalatok indulhatnak el lefelé a lejtőn. Másrészt ha mesterségesen alacsonyak lesznek az árak, akkor – a közgazdaságtan legalapvetőbb elméletének megfelelően – a gyógyszerkereskedők egyszerűen nem hozzák majd be az országba a legkorszerűbb készítményeket, mert nem éri meg nekik; magyarul hiány alakul ki. Ennek pedig beláthatatlanok lehetnek a következményei: előfordulhat, hogy kettészakad majd a magyar egészségügy a gazdagoknak fenntartott magánegészségügyre és a szegények jelenleginél is sokkal gyengébb ellátását biztosító állami rendszerre. Természetesen a bérszabályozás is hasonló hatással jár: a magasabb bérköltség miatt kevesebben tudnak elhelyezkedni. (Ennyit a munkahelyteremtésről.)

A második kérdés az, hogy ha az adott piacon nem lehet érdemben erősíteni a versenyt, és az ott működő vállalatok nagy piaci erővel rendelkeznek, akkor miniszteri árbefagyasztással kell-e azt letörni. A nemzetközi tapasztalatok és az elmélet egyértelműen azt bizonyítja, hogy nem. A miniszteri árbefagyasztásnak legalább két hátránya van. Egyrészt a befagyasztás, vagyis az árak rögzítése nyilván nem alkalmas módszer arra, hogy az árak valóban a költségeknek megfelelően alakuljanak az olyan iparágakban, mint az energetika, ahol nagyrészt külföldről importált energiahordozók határozzák meg a költségszintet. Mi történik, ha felmegy az energiahordozó ára? Mégis lehet árat emelni? Vagy csődbe megy a vállalat, és nem lesz távfűtés? Vagy a kormány kisegíti a vállalatokat? Egyik sem tűnik valami biztatónak.

A másik probléma a miniszteri árszabályozással az, hogy politikai indíttatású, rövid távú gondolkodást tükröz, nem áll mögötte megfelelő szakértelem, és nem kiszámítható. A vállalatok sokkal kevesebbet ruháznak be ilyen körülmények között, mint amikor egy politikától független, megfelelő jogkörrel és erőforrásokkal ellátott szabályozó dönt arról, hogy melyik termék esetében van szükség valamilyen beavatkozásra, és az milyen módon alakuljon. Ez nyilván kevésbé látványos, de sokkal kedvezőbb a beruházások, a növekedés és a munkahelyteremtés szempontjából.

Végül az árszabályozás logikájának elharapódzása politikai gazdaságtani problémákat is felvet. Ha a kormány elhiteti a választókkal, hogy ilyen rendpárti módszerekkel lehet kézben tartani a problémákat, hiszen ez egyszerűen az extraprofit kisajtolását jelenti az arctalan vállalatokból, akkor nehéz megállni. Könnyen lehet, hogy egyre újabb árakat kell szabályozni, hogy a már korábban szabályozott árak fenntarthatóak legyenek. Ha megemelkednek a nyersanyagárak, akkor meg kell támogatni néhány vállalatot. Ha nem ruháznak be elegen, akkor valahogy az államnak kell erről gondoskodnia.

Különösen így van ez azért, mert az árak túl alacsonyan tartása azzal jár, hogy a lakosság és a vállalatok érzéketlenné válnak a nyersanyagok és gyógyszerek drágulására, nem csökkentik maguktól a fogyasztásukat. Mivel az egész logika ellentétes a piacgazdaság működésével, csak akkor fenntartható, ha az árjelzések helyett adminisztratív korlátozások tartják korlátok között a keresletet.

Talán mégis jobb lenne, ha elfogadná a kormány, hogy – amint ez egyébként a világtörténelemben mindig igaz volt – a családoknak jövedelmük jelentős részét rezsire és élelmiszerre kell költeniük, és inkább olyan intézkedéseket hozna, amelyek mérséklik a járadékvadászatot, és kedvezőek a korszerű beruházások szempontjából.

Weboldalunkon cookie-kat használunk.

A kattintson a További információk gombra.