Száz kisadót, ezret!

Gazdaság  |  2011. november 3.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormánypolitika fontos részévé váltak a kisadók, amelyek egyenként igazságosnak tűnhetnek, de rendszerszintűvé válásuk a járadékvadászat elszabadulásához, a verseny torzulásához és a beruházások csökkenéséhez vezet.

Az igazán adótudatos – és igényeit is igen tudatosan kezelő – állampolgár gondosan felkészül a várható adóemelésekre, és előrehozza jövőre tervezett fogyasztását a kérdéses dolgokból. Az ilyen példamutató állampolgárokra – akik egyébként a legendás Homo oeconomicus megtestesült paródiái – rájárt a rúd az idén. Az egész úgy kezdődött, hogy tavasszal a hamburgert kellett mértéktelenül enniük, míg ki nem derült, hogy a hamburger valójában chipset jelent. A chips, ropi és keksz azonban csak a kezdete volt annak, amit az őszi ötletroham hozott. A szörp és a lekvár még csak halvány előszele volt az igazi csapásnak, mert kiderült, hogy különadó vonatkozna majd a citromízű sörre is! A lekvár után! Ezután nyilván csak egy jó kávé vagy energiaital teheti rendbe az ember emésztését.

Persze ha marad rá pénze. Hiszen ki hagyná ki az utolsó heteket, amikor még megfejheti a játékgépeket, amelyek adója ötszörösére emelkedik? Ha ez a szenvedély veszélybe sodorja az adótudatos állampolgár házasságát, az is szinte kapóra jön. Kár lenne ugyanis halogatni a válást, mert azután jövőre 30 ezer forint illetéket kell majd fizetni. Aki pedig nem házas, annak a jegygyűrű beszerzésével nem szabad késlekednie, mert a 35 százalékos luxusáfa bevezetését már csak az az apróság akadályozza, hogy ellentmond az uniós szabályoknak. Ha pedig valakinek reménytelen a magánéleti helyzete, akkor már csak a fizetős pornó marad, mielőtt különadó rakná rendbe az erkölcstelen fertőt.

Kétségtelen, hogy itt egy hajóágyú szabadult el. A lassú növekedés hatására – a különadók és az áfaemelés után – már nem nagyon maradt más lehetőség a növekvő költségvetési lyuk betömésére, mint az egyre kisebb hatékonyságú, egyenként néhány milliárdot hozó kisadók elburjánzása. Ez a folyamat egy új politikai gazdaságtani helyzetet teremtett. Korábban a nagy, mindenkire vonatkozó adókat nem lehetett túlságosan megemelni anélkül, hogy ne hasson hátrányosan az egész gazdaságra – beleértve az állam számára kedves iparágakat, vállalatokat is. Ez bizonyos mértékben magakadályozta, hogy az adó mértéke ésszerűtlenül magas legyen, és így védelmet jelentett a vállalatok számára az adóztatási önkény ellen.
Az alkotmányos szabályok lazulása és a félresikerült adópolitika hatására ezek a fékek sokkal gyengébbé váltak. Egyre inkább elfogadottá válik a néhány vállalatot érintő különadó kivetése, és – ha sikerül leválasztani a baráti vállalatokat a szabályozáskor – az adókulcsok meghatározásának aligha van felső korlátja.

Úgy tűnik, az igazán nagy álmok megvalósítását el kellett halasztani a rossz makrohelyzet miatt. A kisadók viszont a politikusok és lobbisták legalább néhány kisebb álmát beteljesíthetik. És úgy látszik, rengeteg ilyen álom van. Egyrészt nyilván fontos fellépni az erkölcsi fertő, az iszákosság és a mohóság ellen. Másrészt ott van az évszázados álom, amelyben nem kell a piac törvényeinek kiszolgáltatni a társadalmi folyamatokat, hanem maga az állam terelgetheti a szén, az acél, a szörp, a chips és a szakmunkás áramlását a társadalomban. Mert persze kormányunk nem mond le a munkabérek kézi szabályozásáról sem, hiszen az új munka törvénykönyve szerint a minimálbér „különösen” a következő tényezők szerint differenciálható: a munkakör ellátásához szükséges követelmények, a nemzeti munkaerőpiac jellemzői, a nemzetgazdaság helyzete, az egyes nemzetgazdasági ágazatok és az egyes földrajzi területek munkaerő-piaci sajátosságai. Hogy miért álmodik erről egy konzervatív kormány, azt talán egy másik rovatban kellene elemezni – bár az elmélettörténeti gyökerek felkutatása segíthet ennek tisztázásában.

A konkrét intézkedésekre azonban talán ezeknél az álmoknál is nagyobb hatással van az, hogy a kézi árszabályozással szívességet lehet tenni a kedves vállalatoknak, és EU-konformnak vélt módon védhetik meg őket a külföldi versenytársak ellen. Aligha kaphat nagyobb védelmet egy vállalat az államtól, mint azt, ha a versenytársainak magasabb adót kell fizetnie. Egyébként nem merülnének fel olyan kérdések, mint „csoki-e a Túró Rudi?”.

A kis álmok teljesülése áldozatot követel. Például a néhány milliárdot hozó adók beszedésének adminisztratív költsége várhatóan meghaladja az adókból befolyt összeget. Aztán a verseny gyengülése az árak emelkedéséhez vezethet a választék csökkenése és a minőség romlása mellett.

A hajóágyú elszabadulása ráadásul olyan politikai gazdaságtani helyzethez vezet, amelyben az állam a korábbiaknál könnyebben elveheti bármilyen befektetésnek a hasznát. Ha a sörgyárak új terméket vezetnek be, akkor a kormány közölheti, hogy ez rászoktatja a fiatalokat a sörre, és ezért különadót vethet ki rá. Ha egy külföldi vállalat nyereséges gumigyárat épít Magyarországon, akkor az állam kivethet egy olyan gumitermelési adót, amely elveszi a vállalat nyereségét.

Ez a probléma a beruházások és az innováció (ideértve a külföldi technológiák átvételét) csökkenéséhez vezet. Ez a hatás azért különösen makacs, mert a kormányzat még akkor sem tudja elkötelezni magát, hogy nem vet ki különadót, ha akarja – hiszen a beruházás megtörténte után túl erős lesz a kísértés a kisajátításra.

Lehet, hogy most egyes különadók jogosnak és igazságosnak tűnnek, és önmagukban akár hasznosak is lehetnek. A kisadók rendszerszerű megjelenése és a költségvetésben a növekvő lyukak befoltozására való felhasználásuk azonban veszélyes politikai gazdaságtani helyzetet hoz létre. A személyre szabott adózás járadékvadászatot és a verseny torzulását eredményezi, a minden nyereségre lecsapó adóztatás pedig visszaveti a beruházásokat és az innovációt.