A szabad sajtó szabályai

Jog  |  2011. augusztus 9.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az angol telefonlehallgatási botrány nyomán kiderült, hogy a válságot részben szabályozási hiányosságok okozzák. Hogyan lehet megőrizni a sajtó autonómiáját és kiszélesíteni a magánszféra védelmét?

Júliusban fény derült arra, amit már évek óta sejteni lehetett: egyes brit bulvárújságok nemcsak morálisan, de jogilag is megengedhetetlen tettek sorozatát követték el. Szenzációs információk megszerzése érdekében rendőröket fizettek le, magánszemélyek és közszereplők magántelefonjait hallgatták le iparszerűen. A még mindig terebélyesedő lehallgatási botrány középpontjában Rupert Murdoch médiamágnás és a News of the World bulvárlap áll, amely a lebukást követően megszűnt.

A botrány pozitív hozadéka, hogy új megvilágításba került számos, régóta rendezetlen kérdés a hatékony adatvédelmi és magánszféravédő szabályok hiányától a piaci alapon működő, ám bigott nyilvánosságot generáló bulvársajtón keresztül a politikai és médiaelit összefonódásáig. A Murdoch-botrányon túl az egyik legérdekesebb és teljesen nyitott kérdés a sajtóra vonatkozó szabályok változtatása. Az Egyesült Királyságban jelenleg azt vizsgálják, hogy miként lehet rendet tenni a sajtóban.

Kiindulási pontként érdemes tisztázni, hogy miként robbant ki a botrány. Hiba lenne nem észrevenni, hogy az elmúlt évek két legkomolyabb leleplezése éppen a most mindennek kikiáltott nyomtatott sajtónak köszönhető. A The Guardian volt az, amely felfedte a News of the World súlyos bűncselekményeket is megvalósító praktikáit, és ugyancsak a londoni progresszív napilap hozta nyilvánosságra a brit képviselők költségtérítési visszaéléseit pár évvel ezelőtt. Tagadhatatlan azonban, hogy sok minden nem lehet rendben egy olyan országban, ahol a zsurnalizmus része, hogy az újságíró egy tragédia áldozatának üzenetrögzítőjéből merít tippeket.

A lehallgatási botrány egyértelműen rámutatott két defektusra. Először is a rendőrség képtelennek bizonyult súlyos bűncselekmények sorozatának leleplezésére. Ám nem a jogi szabályok hiánya okozta a visszaéléseket, hanem az, hogy a hatályos törvényeket nem alkalmazták. Nem nagy kockázat azt állítani, hogy a politikai és a médiaelit összefonódása megnehezítette a sajtó által elkövetett bűncselekmények felgöngyölítését. David Cameron miniszterelnök éppen azért kapta a legkomolyabb kritikákat, mert azt az Andy Coulsont alkalmazta kommunikációs főtanácsadójának, aki a News of the World korábbi főszerkesztője volt a lehallgatási botrány kellős közepén.

Bírálatok kereszttüzébe került a lapok önszabályozó panasztestülete, a Press Complaints Commission (PCC) is, amely nem tudott lépést tartani az eseményekkel. A brit sajtóra jelenleg az általános polgári és büntetőszabályokon túl az iparági önszabályozás vonatkozik. A PCC egy olyan testület, amelybe önkéntes alapon lépnek be az újságok, és a testület döntéseihez nem kapcsolódik jogi kikényszerítési mechanizmus. Mindezek miatt a jelenlegi botrány akár az etatista szabályozás – mint amilyen a magyar médiatörvény – hívei malmára is hajthatná a vizet az önszabályozást pártolókkal szemben. Ám meggyőző érvek szólnak amellett, hogy inkább egy elhibázott önszabályozó rendszerről volt szó, amely struktúrájánál fogva volt képtelen a sajtó szennyesének feltárására.

Az Egyesült Királyságban a második világháború óta működik ez az önszabályozó modell. A mostani testület reformja már évek óta téma, melynek egyik élharcosa a Media Standards Trust  civil szervezet. Szerintük a PCC sóhivatalra emlékeztet, amelynek szabályozási okai vannak: a testület összetételében túl erősen vannak jelen a sokszor maguk felett ítélkező szerkesztőségek. Ráadásul nem nyilvánosak az eljárások, és nem lehet tudni, hogy milyen ügyet mikor és miért tárgyalnak. Nincs átlátható eljárásrendje például annak, hogy a testület milyen panaszt tárgyal és utasít el. De az sem teljesen érthető, hogy az etikai kódex milyen módon formálódik, és miért csak az utolsó oldalas „helyreigazító közlemények” lehetnek a szankciók. Tehát egy tisztázatlan eljárású bizottság ítélkezik azok felett, akiknek túlságosan komoly beleszólásuk van a döntésekbe, ráadásul az elmarasztalásnak nincs számottevő következménye. Fontos hangsúlyozni, hogy a megszólalók és a lakosság nagyobb része mindebből nem azt a következtetést vonta le, hogy állami ellenőrző hivatalt kell létrehozni, hanem azt, hogy független és megbízható önszabályozó testületre kell bízni a kontrollt.

A változtatás igénye persze nagyobb, mint az írott sajtó önszabályozásának reformja. A sajtóra vonatkozó rossz jogszabályok ugyanis hozzájárultak a sajtó torzulásaihoz. Legalább három további, a sajtóval kapcsolatos reformtörvény vár bevezetésre, amelyek korrigálnák a torzító faktorokat.

A mai becsületsértési szabályok gúzsba kötik a gazdasági és politikai hatalmasságokat kritizáló újságírókat. Az angol bíróságok gyakorlatilag objektív felelősségi mércét használnak a nem tényszerű kritikákkal szemben, ami azt jelenti, hogy a jóhiszemű tévedésnek is hatalmas a kockázata. Figyelembe véve a brit bírói eljárások és szankciók horribilis összegét, a túlzott felelősség komoly elrettentő erővel bír a kritikus hangokra. Az már csak további adalék, hogy a zavaros joghatósági szabályok miatt sajtóperturizmus alakult ki: például ukrán oligarchák hurcolnak meg kritikus kijevi újságírókat a londoni bíróságokon. A mai jogi helyzet a sajtó sakkban tartására szolgál, és nem a személyiség védelmére.

Változtatás vár a titkosító bírói határozatok gyakorlatára is. A mai brit rendszerben a bíróságok majdhogynem szabad belátásuk szerint és a nyilvánosság kizárásával betilthatják egyes személyiségsértő cikkek publikálását. Ez az eszköz leggyakrabban nem a sajtónyilvánosság ártatlan áldozatait védi, hanem közszereplők piszkos üzelmeinek paravánjaként szolgál.

Sokan hangsúlyozzák, hogy hiányzik a magánszférát átfogó módon védő privacy law. A jelenlegi gyakorlat fonákságát jól mutatja, hogy míg egy dúsgazdag szaúdi olajsejk, akiről az a hír terjed el, hogy terrorista szervezeteket is támogat, könnyen kártérítést kap, addig egy gyászoló család tagjai, akikről tudtuk és beleegyezésük nélkül adnak közre szenzitív információkat a sajtóban, nehezen juthatnak jogorvoslathoz.

Ma még nehéz volna megtippelni, milyen lesz a post phone-hacking korszakban a brit sajtó. Cameron miniszterelnök független, jobb- és baloldali személyiségekből álló bizottságot hozott létre, élén egy bíróval, melynek feladata, hogy többéves mandátuma alatt tegyen ajánlásokat a sajtó reformjára. Az első reakciókból úgy tűnik, két dologban rajzolódik ki konszenzus. Egyrészt: hatékonyabban fel kell lépni azokkal a már ma is bűncselekménynek számító tettekkel szemben, mint amilyen a rendőrség korrumpálása vagy telefonok üzenetrögzítőjének feltörése; továbbá az évek óta hiányzó magánszféravédő szabályokat végre törvénnyé kell tenni. Másrészt: a politikának óvakodnia kell a sajtó állami szabályozásától, mert az óhatatlanul a média szabadságának csorbítását jelenti.

Közismert, hogy Magyarországon is anarchikus sajtóról szólt a kormányzati értékelés, ami szükségessé tette a sajtó „rendbetételét”. Az Orbán-kormány megoldása kétségtelenül passzolt a torz hipotézishez: mélyreható állami szabályozás bevezetése a sajtóban. A most zajló brit sajtóvitában nem merült fel olyan igény, hogy David Cameron és pártja bizalmasai üljenek a sajtó nyakára állami szabályozóként és ellenőrként. Ha tudják, ha nem, a britek ezzel a magyar szabályozási utat vetik el. Jó okuk van rá.