Alkotmánybíróság-pótlékok

Jog  |  2012. február 2.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A magyar alkotmányos intézményrendszer romokban hever, a megmaradt fórumok tehetetlenül szemlélik az antidemokratikus folyamatokat. Átvehetik-e az alkotmányvédő funkciót nemzetközi testületek?

2012. január 1-jén jelentősen megváltozott a magyar Alkotmánybíróság hatásköre és eljárásrendje. A testület az első hónapban a saját magára vonatkozó szabályokat elemezte, az ügyek érdemi elbírálása lényegében szünetelt. (Az Országos Választási Bizottság két határozatát vizsgálta az AB, melyek közül az egyik 2009-es keltezésű.) Az új szabályok alapján a testület most leginkább azzal foglalkozik, hogy mi legyen a folyamatban lévő ügyek sorsa. Nagy többségükben megszűnik az eljárás. Ezer fölötti azoknak az indítványozóknak a száma, akik értesítést kapnak arról, hogy az AB már nem bírálhatja el a jogszabály megsemmisítésére vagy mulasztásos alkotmánysértés megállapítására irányuló indítványukat. Aktáik az irattárba kerülnek, kivéve ha valaki kivételes körülmények miatt az új szabályoknak megfelelően ismét elő tudja terjeszteni az indítványt.

Az ügyek egy másik csoportjának, a jogszabálysértő önkormányzati rendeleteknek a vizsgálata január 1-jétől a Kúria feladata. Ezekre az aktákra a tanulmányozás és elbírálás helyett dobozolás és szállítás vár. A maradék, viszonylag kisszámú, folyamatban lévő ügyben az AB-nek döntést kell hoznia. Idetartoznak mindenekelőtt az alkotmányjogi panaszok, vagyis azok a beadványok, melyekben az indítványozó a saját ügyében alkalmazott jogszabály alkotmányellenességét kifogásolta, a rendes jogorvoslati lehetőségek kimerítése után. Ám ezekben az esetekben sem automatikus az eljárás folytatása, mert a panaszok előterjesztői is hivatalos felszólítást kapnak az AB-től, hogy nyilatkozzanak: szerintük az új alaptörvény melyik rendelkezését és miért sérti a kifogásolt szabály? Ezenfelül egy jogi képviselői meghatalmazást is csatolni kell, különben az alkotmányjogi panasz is az irattárba kerül.

Végül marad még pár elbírálandó beadvány, melyet az országgyűlési biztosok vagy konkrét eljárások során bírók nyújtottak be az AB-hez. És továbbra is az AB hatáskörében marad a köztársasági elnök által kezdeményezett előzetes alkotmányossági vizsgálat, amely csak látszólag üres halmaz: a testület még nem hozott döntést Sólyom László egy 2008-as vétójáról, amely a gyűlölködő beszéd elleni egyik törvényt akasztotta meg.

Miközben tehát a magyar alkotmánybíráskodás „átalakítás miatt szünetel”, nemzetközi fórumokon példátlanul megnőtt a magyar vonatkozású ügyek száma. Az Európai Bizottság három tárgykörben indított kötelességszegési eljárást Magyarországgal szemben. A jegybank státuszát, az igazságügyi reformot (és azon belül a bírák kényszernyugdíjazását), valamint az adatvédelmi hatóság létrehozatalát (és a független ombudsmani tisztség megszüntetését) érintő uniós vizsgálatok közös jellemzője, hogy normális esetben elsődlegesen az Alkotmánybíróság dolga volna ezeket a törvényeket felülvizsgálni egy jogállami alkotmány alapján. A jegybanki, a bírói és az ombudsmani függetlenség megőrzése, az alkotmányosan választott vagy kinevezett tisztségviselők elmozdíthatatlansága nem speciális uniós jogi elv, hanem a demokratikus államok alkotmányainak minimumkövetelménye.

Az EU bírósága és más intézményei eddig nem láttak el szuper-alkotmánybírósági feladatokat, és most láthatóan nehézséget okoz megfelelően reagálni a magyar helyzetre. A kényszernyugdíjazás ügyében például az Európai Bizottság az érintett bírák diszkriminációját kifogásolta, holott itt nem ez a lényeg, hanem az egyik alkotmányos intézmény integritásának védelme és az állampolgárok ahhoz fűződő alapvető joga, hogy független bíróságok pártatlan bírái ítélkezzenek a jogvitákban.

Szintén nagy feladatot vállalt magára az Európa Tanács keretei között működő szakértői testület, a Velence Bizottság, amely összesen nyolc tárgykörben kezdett vizsgálatot: a bírói függetlenségről, a vallásszabadságról, a parlamenti választásokról, az információszabadságról, az Alkotmánybíróságról, az ügyészségről, a nemzetiségekről és a családvédelemről szóló törvényeket veti össze a közös európai jogelvekkel. Talán nem szükséges részletesen érvelni amellett, hogy ha egy országban van alkotmány és alkotmányvédő bíróság, akkor nem indul ilyen átfogó kontrolleljárás.

Végül érdemes megemlíteni a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságát, amely – az előző két mechanizmussal ellentétben – konkrét eseteket és jogsérelmeket vizsgál. Pár nappal ezelőtt a strasbourgi bíróság két hasonló ügyben állapította meg, hogy a magyar hatóságok megsértették a gyülekezési szabadságot azzal, hogy 2006–2007-ben folyamatosan megakadályozták a rendezvények megtartását a Kossuth téren. Emlékezetes, hogy abban az időszakban a rendőrség „biztonsági műveleti területté” nyilvánította a teret, és erre hivatkozva lehetetlenítette el a rendezvények megtartását.

Igaz, ez még a Gyurcsány-kormány szennyese, ám az ítélet segítheti a mai alapjogvédelmi rendszer tesztelését. A korábbiakhoz hasonló trükkel most az igazságügyi kormányzat és a Fővárosi Önkormányzat foglalja el a köztereket: „területhasználati engedélyekkel” akadályozzák, hogy március középső harmadában nagyszabású ellenzéki, illetve civil demonstrációt lehessen tartani Budapest közterein. Az alaptörvény és az alkotmánybírósági hatáskörök átalakításának pártolói azt állítják, hogy átvettük a német megoldást a „valódi” alkotmányjogi panasz bevezetésével. A német szövetségi alkotmánybíróság a bírói és az igazgatási döntéseket is felülvizsgálhatja, és ideiglenes intézkedéssel akár meg is előzheti a jogsérelmet, mindehhez pedig még jogi képviselő közreműködése sem szükséges. Ha ez nálunk is működne, akkor a gyülekezési probléma esetén nem kellene beérni az utólagos strasbourgi döntéssel. Érdemes volna kipróbálni, hogy hatékony bírói jogorvoslat hiányában az Alkotmánybíróság valóban képes-e fellépni a konkrét ügyekben alapjogsértő kormányzattal és közigazgatással szemben. Azt hiszem, elég ok van a kétségekre.

Az összkép most az, hogy rendkívül intenzív nemzetközi és uniós jogi kontroll alá került a magyar jogrend, miközben az Alkotmánybíróság meglehetősen passzív, sőt tavaly fontos eszközökről maga mondott le: mereven elzárkózott az alkotmánymódosítások és alkotmánykiegészítések felülvizsgálatától, nem fékezte a törvényhozási ámokfutást, és kezdeményezte az actio popularis eltörlését. A jelek szerint a Velence Bizottság és az Európai Bíróság példátlan aktivitása összefügg azzal, hogy a nemzetközi fórumok nem látnak működőképes belső jogi mechanizmust az antidemokratikus tendenciák korrigálására.

A nemzetközi közösség intézményei nélkülözhetetlenek, de nem helyettesíthetik a hatékony hazai alkotmányos megoldásokat. Először is hiányoznak az infrastrukturális feltételek. Gondoljunk csak arra a banális dologra, hogy ezeket a törvényeket egytől egyig le kell fordítani, és meg kell érteni a kontextusukat, mégpedig úgy, hogy az értékelők elkerüljék a bizonyítottan inkorrekt kormányzati tájékoztatásból fakadó csapdákat. Az Európai Bizottság vagy a Velence Bizottság aligha állíthat fel egy Department of Hungarian Affairs nevű ügyosztályt.

További szempont, hogy az Európa Tanács intézményei leginkább csak egy minimumszintet fogalmaznak meg, és annak teljesítését várják el a tagállamoktól, miközben nem rendelkeznek eszközökkel a változtatások eléréséhez, ahogy a strasbourgi esetjog vagy a két tavalyi velence bizottsági ajánlás is példázza. Az Európai Unió pedig – ahogy fent említettem – eddig távol tartotta magát attól, hogy a tagállami alkotmányos zavarok mélyrétegeivel foglalkozzon. Előfordulhat, hogy Magyarország, amely a Lisszaboni Szerződés óta elsőként fogadott el új alkotmányt, precedenssé válik azzal, hogy az unió határozottan érvényt szerez a közös európai demokratikus értékeknek és elveknek az alaptörvény ellenében. Ám ez esetben is hosszadalmas és felettébb kétséges kimenetű eljárásra van csak kilátás.

A nemzetközi monitoringeljárások, ajánlások, elmarasztalások és kötelezések azért sem érhetik el önmagukban a kívánt eredményt, mert az igazi szabadságot és a demokratikus jogállamot nem lehet így külföldről „megkapni”, hanem ezekért aktívan cselekedni kell. Csak egy rosszabb van annál, ha a hazai intézmények működtetői tevőlegesen vagy passzívan asszisztálnak az alkotmányosság felszámolásához. Az, ha az országlakosok többsége is belenyugszik abba, hogy alattvalóvá válik.