Gyülekezés vagy erőfitogtatás

Jog  |  2012. január 21.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormány a hírek szerint március 15-én beszáll az utcai politizálásba. Nem törődve azzal, hogy a sorozatos tüntetések politikai válságot jeleznek. Politikai válságot jeleztek a nyolcvanas évek végén, 2006-ban és az utóbbi másfél évben is.

Politikai válságot jeleznek, mert a politikai intézményrendszer meglévő keretei (parlament, kormányzat, érdekképviseletek, közmédiák) nem képesek konstruktív keretek közé szorítani a politikai vitákat. Figyelmen kívül hagynak, kirekesztenek, vagy egyenesen elnyomnak bizonyos álláspontokat. A nyilvánosságból kiszorultaknak pedig nincs más választásuk, mint utcai demonstrációkkal vagy egyéb más alternatív módon (pl. éhségsztrájk) felhívni magukra, illetve álláspontjukra a figyelmet. A gyülekezés ebben az értelemben egy olyan közösségi véleménynyilvánítás, amelynek célja a kisebbségben lévő politikai szereplők, vagy bármilyen a hivatalos intézményrendszerben elnyomott, elhallgatott álláspontot képviselők hangjának felerősítése. A fentiekből világosan látszik, hogy a gyülekezési szabadság ilyen felfogása alapján egy kormánypárti tüntetésnek nehezen tudunk értelmet adni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kormánynak ne lenne joga ilyet szervezni, hanem azt, hogy a kormány által szervezett demonstrációk gyengítik és nem erősítik a politikai rendszer parlamentáris jellegét.

Van persze egy másik összefüggés is, amely a gyülekezési szabadságot a politikai szereplők számára fontossá teheti. A közös véleménynyilvánítás és a nép fizikai jelenléte nagyon komoly figyelem- és politikai hatáskeltő jelenség. Egy komoly tömeg jelenléte azt az érzetet keltheti, mintha az “egész” nép velünk volna. S ez a nagyhatású közösségi elmény egy politikai szereplő fajsúlyát és politikai legitimációját erősen befolyásolja. Nemhiába fanyalodtak ilyen nagy demonstrációk szervezésére komoly legitimációs deficittel rendelkező kormányok, vagy éppen kormányt megdönteni akaró forradalmárok. A nagyszabású politikai rendezvények tétje nem csupán a minél hangosabb közös véleménykifejezés, hanem egyfajta versengés azért a kimondható állításért, hogy “velünk van a nép”. A legitimációnak ez a felfogása, a nép ily módon kikért utólagos jóváhagyása viszont túl van már a parlamentáris demokrácia keretein.

Ha egy kormány azért szervez nagy demonstrációt, hogy politikai támogatottságát felmutassa, az inkább a gyengeség és a legitimációs deficit jele. Egy magabiztos, legitim kormányzatnak számtalan lehetősége van arra, hogy polgáraival kapcsolatba lépjen, és álláspontját közvetítse, támogatottságát megőrízze, és megalapozottan bízzon az újraválasztásában. Nem szorul az utcai tömeg lélektani támogatottságára, a “velünk a nép” élményének legitimitás-pótlékára.

Érdemes újranézni az 1957. május 1-én tartott tömegdemonstráció képeit. Egy illegitim, morálisan megalázott hatalom erőfitogtatása. Valóban erre vágyna Orbán? A kormánynak el kell döntenie mit gondol arról, mi biztosít nagyobb felhatalmazást, egy megnyert törvényes választás vagy egy sikeres tömegdemonstráció. Ha úgy érzi, megszolgálta és megszolgálja a választók bizalmát, nyugodtan hagyhatja az utcát a felhatalmazást ki nem érdemlő ellenzéknek. Ha viszont kétségei vannak, menjen az utcára, és hagyja a kormányt. Ha komolyan veszi Orbán a parlamentáris demokrácia belső logikáját, amit annyira megígért az európai képviselők előtt, akkor nem lehet egyszerre "kint és bent". De ne legyen illúziónk, úgyis megpróbálja.