Mitől legitim egy választási korlát?

Jog  |  2012. szeptember 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A választási eljárás szabályai alapvetően befolyásolhatják nemcsak a választás kimenetelét, de az eredmény legitimitását is. A hazai regisztrációs szavazás megítéléséhez tanulságos lehet vitatott külföldi választási szabályok szemügyre vétele. Ilyen az USA egyes tagállamaiban bevezetésre kerülő fényképes igazolvány követelménye.

A magyar sajtó, többek közt a Szuverén is ismertette, hogy választási regisztráció létezik többek közt az Egyesült Államokban is. Ennek egyik oka az általános (és kötelező) személyi igazolvány hiánya; a másik a rendkívül mobil lakosság és mindebből következően egy európai mércével mérve gyenge népesség-nyilvántartási rendszer.

A választás napján (és/vagy regisztrációkor) való személyazonosság igazolásának szabályairól évtizedek óta zajlik demokraták és republikánusok között a „hozzáférés kontra integritás” (access versus integrity) vita. Előbbi álláspont hívei szerint a választójog általános jellegének biztosításáért minden személyazonosságot igazoló dokumentum használatát el kell fogadni; míg az ezt ellenzők meggyőződése, hogy mindez választási csalásokhoz vezet. Könnyű belátni, hogy ha gyenge hitelességű dokumentumokkal is szavazhat a polgár (például egy közüzemi számla felmutatásával), akkor megnő a visszaélések esélye. Mindezt tetőzi Amerika decentralizált választási rendszere, amely a föderális államot több tízezer különböző választásiszabály-joghatósággá töredezi. Hol lyukasztókártyás, hol elektronikus módon szavaznak; hol bizonyos igazolványok használata kötelező, hol egy számla is megteszi. A tét óriási: elég a 2000-es Gore–Bush-választásra gondolni, ahol a szavazógépek megbízhatatlansága, illetve a tradicionálisan liberálisok felé húzó szavazók választójogának korlátozása világbotrányt és egy megkérdőjelezett legitimitású elnököt eredményezett.

A 2012-es elnökválasztást felvezető legfőbb választási eljárási vitát a fényképes személyazonosítás (egyes tagállamokban) kötelezővé tétele adja. Kérdezhetjük jogosan: mi kivetnivaló lehet egy hiteles fényképes igazolvány megkövetelésében? A republikánusok állítják: ez egy hatékony, általános és biztonságos eszköz a csalások megakadályozására. Mindez igaz is lehet például Európában, ahol elvben ilyen igazolvánnyal mindenki rendelkezik. Ám Amerika széltében-hosszában ez már korántsem biztos, hogy így van.

Néhány héttel ezelőtt egy szövetségi bírósági fórum nagy port felverve megsemmisítette a texasi fényképes igazolvány használatát kötelezővé tevő új szabályt. Az ítélet indoklása szerint az a szabály hátrányos helyzetbe hozta volna a fekete és a spanyol ajkú szavazókat a többi választópolgárhoz képest. Mivel a kisebbségi státusz és a szegénység szorosan összefügg, ezért a költségekkel járó fényképes igazolvány beszerzése mintegy két-háromszor nagyobb arányban sújtja a spanyol ajkú és a fekete kisebbséget, mint másokat. (Mindezt általános jelleggel több kutatás is alátámasztja.) Az akkurátus indoklás a költségek közt sorolja fel a dokumentum kiállításának díja mellett az okmányirodába utazás költségeit is (ami Texasban nem csekély tétel).

Az ítélet általános érvénnyel nem mondta ki a fényképes igazolvány használatának jogszerűtlenségét; ahogyan azt sem, hogy Texas állam célja etnikai kisebbségek közvetlen diszkriminálása lett volna. Közismert, hogy a törvényt hozó texasi törvényhozás és a kormányzó republikánus, míg a hátrányosan érintett kisebbségek a demokraták törzsszavazóbázisát képezik. A Texasszal szembeni eljárás a civil jogi mozgalom egyik vívmányának tartott, az 1965-ös Voting Rights Act alapján folyt. E korszakos törvény értelmében a szövetségi kormánynak minden (tagállami) választási szabálymódosítást jóvá kell hagynia azokban a tagállamokban, ahol korábban állami szinten érvényesült a szegregáló rasszizmus, vagy ahol jelentős etnikai kisebbség él. A szövetségi kormány abban az esetben vétózhat meg választási szabályt – bírósági felülvizsgálat mellett –, ha az hátrányosabb helyzetbe hozna kisebbségeket a többséghez képest. A törvény mind a választási szabály mögöttes indokát, mind annak hatását vizsgálni rendeli. Az antidiszkriminációs jogirodalomban jól ismert probléma a törvények mögötti szándék felgöngyölítésének nehézsége. A választójog gyakorlásának kötelező írásteszthez kötése például attól függetlenül jogsértőnek számított, hogy mi volt a törvényhozó valódi szándéka, ugyanis a szegregált oktatásból következő különbségek okán a fekete lakosságot az de facto kizárja a választójogból.

A fényképes igazolvány használatának kikötése a választáskori személyazonosság igazolása céljából nem mindig aggályos. 2008-ban a szövetségi legfelsőbb bíróság ezt mondta ki a Crawford-ügyben. A texasi esettel szemben az indianai szabály egyrészt megengedőbb volt: igazolványok szélesebb skáláját engedte használni, több okmányiroda állt rendelkezésre; továbbá Texasszal szemben Indiana nem állt a Voting Rights Act hatálya alatt, így az eljárás a szövetségi alkotmány kevésbé részletes joggyakorlata alapján folyt le. A szűk döntés annak kimondására korlátozódik, hogy a fényképes igazolvány megkövetelése önmagában nem alkotmányellenes, mert a választási csalások visszaszorítása legitim törvényhozói cél. A kisebbségben maradt bírák a legitim cél elfogadása mellett azonban a választójog fontossága miatt bizonyítékokat vártak volna el a választási csalás veszélyének megalapozottságáról. Továbbá a személyiigazolvány-szabállyal járó negatívumok (választás megnehezülése) ellensúlyozásához biztosítékokat vártak volna el.

A texasi ügyben a bizonyítékok (a csalások száma nem kiemelkedő, a fényképes igazolvány beszerzése relatíve magas költséggel jár) és Texas állam különleges státusza (emberöltőkön keresztüli rabszolgaság, majd szegregáció a múltban; számottevő kisebbségi lakosság a jelenben) a bíróságot különleges óvatosságra ösztönözte. A társadalom szegényebb, kiszolgáltatottabb rétegeihez tartozó kisebbségeket nagy valószínűséggel hátrányos helyzetbe hozó szabálynál a választók kizárásának elkerülése a fő szempont.

A hazai „regisztrációs jogfosztás” alkotmányjogi elemzéséhez az amerikai ügyek sorvezetőt nyújtanak. Négy szempont vizsgálata szükséges. Az első az intézkedés céljának vizsgálata. Ez, mint az USA-ban a Voting Rights Act hatályán kívül eső tagállamok esetén láttuk, nem állítja nehéz követelmény elé a törvényhozást. A választási csalás megelőzése okkal minősülhet legitim célnak. Ehhez azonban tudni kell, hogy a megoldani kívánt probléma valóban létezik-e (ti. személyazonosságban csalás jelensége valóban létezik-e). A második szempont, hogy a fényképesigazolvány-szabály alkalmas-e a csalások megakadályozára. Végül a szabály negatív hatásainak (szegényekre, kisebbségekre rótt pluszteher) mérlegelése következik az elért pozitív hatásokhoz képest.

A Szuverén olvasóinak aligha lehet kétségük, hogy az Orbán-kormány regisztrációs terve e teszt mely pontján bukna el: az ötlet megszületésének pillanatában, az ugyanis egyértelműen jogfosztásra irányul. A tervek nyilvánosságra kerülése óta a kormányzat még csak meg sem próbálkozott hihető magyarázatot nyújtani (a külhoni szavazókra hivatkozás nem ilyen). Be kell látni, hogy ma Magyarországon a regisztráció ötletének felvetése leplezetlenül az alkotmányosság keretein kívülről jön, és oda is tartozik. A parlamenti ököljog alapján a Fidesz terve törvénnyé tehető, de alkotmányossá soha. A történetnek azonban van egy másik, alkotmányjogon túli olvasata is.

A most folyó vita tárgya, hogy a bizonytalan szavazókra és így a következő választás kimenetelére milyen hatással lesz a regisztráció. Valószínűsíthető, hogy a kormánypárt szervezettségi fölénye (és nem jelentéktelen mértékben Kubatov-listái) okán számottevő előnyre tesz majd ily módon szert.

Az amerikai hozzáférés kontra integritás vita nem csak a remélt politikai előnyökről szól. Az identitáspolitikai kérdésként is értelmezhető, ahogy a regisztráció magyar esete is. A választás tisztaságát féltő republikánusok sokszor elcsalt, de legalábbis gyanús választásokról beszélnek, amellyel szemben a tiszta választást és így a tudatos választókat erősítő eszközök bevezetését ajánlják. Elvégre – szól a republikánus fáma – egy öntudatos polgárnak tudnia kell időt szakítani egy igazolvány megszerzésére, ha a választás valóban fontos neki. Nem túlzás azt állítani, hogy a Fidesz identitásának egyik pillére az, hogy a 2002-es és a 2006-os választásokat csalások sorozata miatt vesztették el. A tudatlan választó csakis azért szavazott a baloldalra, mert valahol „megvették”, vagy más módon megtévesztették. A tudatlan „panelproli” áll szemben a „tudatos polgárral”. Ki ne emlékezne a 2002-es újraszámlálásért vívott verbális harcra?

A Fidesz mai terve e mítoszépítés újabb fejezeteként is értelmezhető. Csakhogy – ma már menetrendszerűen – a Jobbik kimondta, amit a regisztráció csak sugall: cenzusra van szükség a tudatlan választók kizárására. A különbség legfeljebb annyi, hogy utóbbi explicite etnikai alapon húzna cenzust, a kormánypártok tervével pedig csak „járulékosan” járnának rosszul a szegények, és kiemelten a romák. Mindez azért is kétségbeejtő, mert az ilyen identitás- vagy mítoszpolitika az USA-ban már bizonyította, hogy az ésszerűbb választási reformok egyik legfőbb gátja. Ne tévesszük szem elől: az elmúlt magyar választások valóban láncszavazástól és egyéb nemtelen praktikáktól voltak fertőzöttek – csakhogy minden jel szerint ezt mindkét oldal űzte, és nincs bizonyíték arra, hogy ezek döntő befolyással lettek volna az eredményre. Ahogy az USA-ban is történtek csalások, például halott személyek regisztrációjával vagy éppen névazonosság okán választásra jogosultak névjegyzékből való kizárásával. Nem lennénk meglepve, ha a kormánypártok regisztrációs heve mellett a már ismertté vált eljárási anomáliák továbbra is megoldatlanok maradnának. Így válik majd teljessé a mű: a demokratikus kultúrától idegen új egypárti választókerületi rendszer felállítása, a jogfosztó regisztráció bevezetése és a visszaéléseket serkentő praktikák rögzítése.