Nincs vallásszabadság egyenlőség nélkül

Jog  |  2011. július 18.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az új törvény tizennégy felekezetet ismer el egyházként – több mint 300 egyház elveszíti ezt a státuszát. Egy jó kormányzat számára egyformán kedves volna a különböző hitűek vallásgyakorlása és karitatív tevékenysége.

A most elfogadott törvény egyszerűen annullálja az 1990. évi IV. törvény által biztosított jogállást, az egyházi státusszal járó jogosultságokkal együtt. A szabályozás bizonytalansága és az utolsó pillanatban elfogadott módosítások miatt korántsem világos, hogy milyen jogi minőségben működhetnek tovább ezek a vallási közösségek. Az viszont biztos, hogy a több száz, törvényesen működő és az új törvénnyel lefokozott egyház csupán abban reménykedhet, hogy az illetékes miniszter egyszer talán kezdeményezi az elismerést, s az Országgyűlés kétharmados többsége jóváhagyja az egyházi státuszt.

A kormánytöbbség egyrészt azzal érvelt, hogy az egyházak jogállása nem nemzetközi alapjogi kérdés, hanem a nemzeti jog körébe tartozik, ezért a hazai törvényhozók kétharmada jogosult döntést hozni. Másfelől a törvény készítői azt hangoztatták, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlásához nem szükséges egyházi jogi státusz. Lássuk ezeket az érveket közelebbről!

Az állam és az egyházak viszonya az egyes európai országokban eltérően alakul. A nemzetközi és az uniós jog nem ír elő egységes formát, tiszteletben tartja az egyházak és más vallási közösségek nemzeti jog szerinti jogállását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a tagállamok minden kötöttség nélkül alakíthatnák az állam és az egyházak közötti jogi kapcsolatokat. Például az Európai Unió Alapjogi Chartája az Emberi jogok európai egyezményének 9. cikkével megegyező módon mindenki számára biztosítja a vallás és lelkiismeret szabadságát. A most elfogadott magyar szabályozásnak az a különlegessége, hogy nem hosszú történeti folyamatok eredményeként létrejött, működőképes és a lelkiismereti szabadsággal összhangban lévő jogi megoldást tartalmaz, hanem egyik pillanatról a másikra felülírja a jogfejlődés során létrejött szabályozást, és több mint 300, törvényesen bejegyzett és jogszerűen működő egyházat megfoszt a létező jogosultságaitól.

A nemzetközi és az uniós joghoz hasonlóan az 1989-es alkotmány is elismeri a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabadságát, és azt is egyértelművé teszi, hogy ez a jog mindenkit egyenlően megillet, azaz valakinek a világlátása nem lehet alap a jogkorlátozásra. A 2011-es alaptörvény megteremti az „elismert” egyházakat privilegizáló szabályozás alapját azáltal, hogy az állam és egyházak elválasztásának elvétől ellépve a két intézmény együttműködését hangsúlyozza. Másfelől viszont az alaptörvény is elismeri, hogy mindenkinek joga van a lelkiismeret és a vallás szabadságához, vagyis vallási hovatartozása, világnézeti meggyőződése miatt senki sem szenvedhet hátrányt. Ez azt jelenti, hogy a ma hatályos és a jövőre hatályba lépő alkotmány is korlátot állít a jogszabályalkotás elé.

Az államnak először is tiszteletben kell tartania, hogy az ember világnézete mély erkölcsi meggyőződés eredménye. Erkölcsi meggyőződésének megváltozatására pedig senki sem kötelezhető, a kényszerítés majdhogynem értelmetlen vállalkozás. Ezt könnyű belátni, ezért az alkotmányos államokban ma már nincs vallásüldözés. Az is igen ritka, hogy az állam vagy intézményei gátolják a vallási célú szerveződések létrejöttét, vagy nem ismerik el legitimnek a vallási közösségek működését és az egyén elidegeníthetetlen jogát saját meggyőződéséhez. A modern államokban a vallási tolerancia széles körben elfogadott.

Az államtól elvárható tolerancián túl minden személynek joga van ahhoz, hogy másokkal azonos jogi környezetben gyakorolhassa hitét. Az állam nem illetékes hitéleti kérdésben, ezért nem rangsorolhatja igazságtartalmuk vagy helyességük alapján a különböző hitbéli meggyőződéseket. Ebből következik, hogy az állam nem tehet különbséget az egyes egyházak között azok társadalmi szempontú „értékessége” vagy „hasznossága” alapján, és pártatlanul, önkénytől mentesen kell eljárnia a jogi státusz odaítélésekor. Az emberek jogegyenlőségéből következik a szabadon létrehozott szervezetek egyenlő státusza. Az 1990-ben kialakított szabályozás megfelelt ennek az elvárásnak, mert mindenkire egyformán érvényes, objektív feltételektől tette függővé az egyházi jogállás megszerzését, és a bíróságokra bízta az egyedi ügyek elbírálását (nyilvántartásba vétel, törvénysértések szankcionálása).

Az új törvény ezzel szemben sérti a már nyilvántartásba vett egyházak törvény előtti egyenlőségét, továbbá az ellen hat, hogy valamennyi felekezetnek egyenlő lehetősége legyen a közéleti nyilvánosságban befolyást gyakorolni a társadalom egészére. A vallási közösségek közötti hierarchizálás eltérő súlyt ad a hátrányosan érintett felekezetekhez tartozó személyek vallási önkifejezési jogának, ami ellentmond a minden polgárt megillető egyenlő bánásmód alapvető elvének.

Igaz, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság megéléséhez és közös gyakorlásához nem szükségképpen kell egyházként intézményesített jogi forma. A vallásszabadságnak és a felekezeti egyenjogúságnak az is megfelelne (mértékadó teoretikusok szerint jobban megfelelne), ha az alkotmány és a jogszabályok egyáltalán nem ismernék az egyházi státuszt, helyette a széles körű autonómiát biztosító egyesülési szabadság alapján működnének a felekezetek.

Annyi bizonyos, hogy a modern jogrendszerekben szükség van a tagoktól elkülönült, jogi személyiséggel rendelkező vallási szervezetre. Egyrészt azért, mert ez biztosítja, hogy önálló entitásként jelenjen meg a társadalmi életben, másrészt ezt igénylik a mindennapi működés körében tisztázandó kérdések (szerződéskötés, munkaviszony), harmadrészt ez szükséges a hitéleti tevékenységet kiegészítő szociális, karitatív, oktatási, egészségügyi tevékenységekhez. Ha az állam a vallási közösségek számára jogalanyiságot biztosít, akkor azt minden csoportnak azonos feltételekkel kell garantálnia. Ellenkező esetben egyesek felfogását előbbre valónak nyilvánítja másokénál, azaz a vallásszabadsághoz való jog szempontjából diszkriminál az emberek között. Emellett – ahogyan azt a mostani törvény teszi – ellehetetleníti a hitéleti tevékenységhez kötődő kultuszok és jószolgálati tevékenységek folytatását.

Alapjogsértő különbségtételt nemcsak az egyháztörvény, hanem az újonnan elfogadott honvédelmi törvény is tartalmaz. A polgári szolgálat lehetőségének megszüntetése ugyanis azokat érinti indokolatlanul hátrányosan, akik lelkiismereti okból nem vállalkoznak katonai szolgálatra. Ráadásul a törvény alapján a fegyver nélküli katonai szolgálat is csupán akkor választható, ha az illetékes állami hivatalnokok mérlegelése szerint a felhozott lelkiismereti ok összefügg „a kérelmező személyiségét meghatározó valamely lényeges vallási, erkölcsi vagy egyéb természetű meggyőződéssel”. A lelkiismereti szabadság ilyesfajta visszametszésére éppen azt követően került sor, hogy a strasbourgi bíróság megállapította: a tagállamoknak az európai egyezmény lelkiismereti és vallásszabadságot biztosító 9. cikkéből fakadó kötelessége, hogy biztosítsák a polgári szolgálatot azok számára, akik lelkiismereti okból nem vállalnak katonai szolgálatot.

A magyarországi törvényhozók teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az állam szempontjából a lelkiismereti, hitbéli meggyőződések egyformán elismerésre méltóak; pedig ennek elfogadása szükséges a valódi vallásszabadsághoz. Az 1989–90-es konstrukció alapjában véve megfelelt az egyenlő lelkiismereti szabadság elvének. Ezért a kérdés nem az, hogy mi volna a helyénvaló szabályozás, hanem az, hogy mikor és miként lehet korrigálni a mostani és a leendő alkotmánnyal is szembemenő egyháztörvényt.