Szólásszabadság hetek az Alkotmánybíróságon

Jog  |  2014. március 14.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az Alkotmánybíróság döntött az új Ptk. közszereplőket védő rendelkezéseiről. A testület határozata banálisnak tűnhet: a közszereplőknek jobban kell tűrniük a bírálatot, mint a magánszemélyeknek. A határozat azonban tartalmaz újdonságokat is.

A döntés előzményeként érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon az elmúlt években a közszereplők személyiségvédelmével kapcsolatban a szólást meglehetősen korlátozó bírósági gyakorlat alakult ki. Rendszeres volt ugyanis, hogy a személyiségi jogaik megsértésére hivatkozva bírósághoz forduló közszereplők megnyerték a polgári pert, és a bíróságok súlyos kártérítést ítéltek meg számukra sarkos vélemények vagy újságírói tévedések miatt.

Az új Ptk. abban az esetben tette volna lehetővé a közszereplők kritizálását, ha a közlés nem sérti az érintett közszereplő emberi méltóságát, nem szükségtelen és aránytalan, és a véleménynyilvánítás méltányolható közérdekből történik. Az AB – a korábbi alapjogi biztos indítványára – a három feltétel közül a „méltányolható közérdek” szövegrészt semmisítette meg, így az új Ptk. március 15-én enélkül lép hatályba.

Az AB indoklásában felidézte a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának eszmetörténetét és igazolásait. Az egyik megközelítés a demokratikus nyilvánosság eszközeként tekint a szólásszabadságra. A szabad vitát helyezi a középpontba, melynek segítségével a „vélemények piacán” kiderülhet az igazság. A másik igazolás az egyéni autonómiát helyezi előtérbe: az egyének önkifejezése és ezzel a személyiség szabad kibontakozása rendkívül fontos érték. Az AB megerősítette korábbi felfogását, hogy a közszereplők bírálata a két igazolás metszéspontján található, mivel az egyéniség kibontakozásához hozzátartozik a közösségi ügyekben való megszólalás szabadsága. Ezért a szóláshoz való jog mindkét igazolása a közszereplőket érintő közlések széles körű szabadságát támogatja. A testület abban is visszatért korábbi esetjogához, hogy elismerte a sajtó kiemelkedő szerepét a tájékoztatásban és a véleményformálásban.

Közismert, hogy az alaptörvény negyedik módosításával az alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok „hatályukat vesztették”. Ezért nagy jelentősége van annak, hogy az AB továbbra is merít a korábbi gyakorlatában kimunkált érvekből, jogelvekből, ha a régi alkotmány és az alaptörvény releváns szövegrésze megfeleltethető egymásnak.

Észrevehetjük azonban, hogy ebben az esetben az alaptörvény szövege eltér a korábbi alkotmányétól. Több korlátozó norma került bele, köztük az a rendelkezés, mely szerint az emberi méltóság a véleményszabadság korlátja lehet. Az AB úgy fogta fel, hogy az alaptörvény összhangban van saját korábbi gyakorlatával, hiszen a kezdeti döntések óta azt képviselte, hogy előfordulhatnak esetek, amikor a véleményszabadságnak meg kell hajolnia az emberi méltóság előtt, feltéve hogy a korlátozás arányos mértékű. Így a Ptk. méltóságvédő rendelkezése nemcsak az alaptörvénynek felel meg, de harmonizál a korábbi alkotmányos felfogással is. Igaz, hozzátehetjük, hogy a méltóságvédelem eddig is problémásan alkalmasnak bizonyult arra, hogy közügyekben tett közléseknek kártérítés legyen a következménye.

Ami újdonságnak számított az új Ptk.-ban, az a „méltányolható közérdek” klauzula. Az AB ezt azért semmisítette meg, mert szerinte a közéleti vitában való részvétel biztosítása önmagában is „méltányolható közérdek”, sőt több is annál: kiemelkedő alkotmányos érdek. Az a szabály, amely ennek igazolását követeli meg konkrét esetben, indokolatlan beavatkozást jelent a véleményszabadság érvényesülésébe.

Az AB nemcsak az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát tekintette irányadónak, hanem a 36/1994-es alaphatározatban már szereplő, az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságának klasszikussá vált New York Times v. Sullivan esetet, illetve a New York Times-szabályként ismert tesztet is: „Köztisztséget viselők hivatalos tevékenységére vonatkozó rágalmazó állítás miatt kizárólag akkor lehet alkotmányosan kártérítést megítélni, ha bizonyítják, hogy a közlő rosszhiszemű volt, azaz tudatában volt annak, hogy állítása valótlan tényt tartalmazott, vagy azért nem tudott annak valótlanságáról, mert igazságtartalmának vizsgálatakor súlyosan gondatlanul járt el.”

1994-ben az AB ezt alapul véve biztosított alkotmányos védelmet a közszereplőkre közügyekkel kapcsolatban tett túlzó, bántó, akár provokáló értékítéleteknek és a jóhiszemű, de téves tényállításoknak. Csakhogy míg a New York Times-ítélet egy kártérítési ügyben született, addig a magyar AB a büntetőjogban alkalmazta ezeket a kritériumokat. Az USA-ban a büntetőjogi felelősségre vonás fel sem merülhet. A mostani döntés újdonsága, hogy többségi véleményként jelent meg a vélemény-helyreigazításról szóló 57/2001-es AB-határozat különvéleményeiben is olvasható gondolat, hogy a New York Times-szabályt indokolt alkalmazni a polgári jogban, és a sérelemdíjnak dermesztő hatása („chilling effect”) lehet: az anyagi szankció fenyegetése öncenzúrához vezethet.

A döntés érdekessége még, hogy egy kérdésben nem követi az alaptörvény logikáját. A negyedik módosítás óta a szöveg része, hogy a „kommunista diktatúra hatalombirtokosai a diktatúra működésével összefüggő szerepükre és cselekményeikre vonatkozó tényállításokat – a szándékosan tett, lényegét tekintve valótlan állítások kivételével – tűrni kötelesek”. Ez nem más, mint a New York Times-szabály alkalmazása a volt kommunista vezetőkkel szemben. Az AB-döntés szellemiségéből viszont az következik, hogy ez a tűrési határ minden mai közszereplőre is vonatkozik azért, mert a közügyek megvitatása és a személyek önkifejezési joga elsőrendű alkotmányos szempont.

Az AB megosztottságát mutatja, hogy hét bíró írt különvéleményt. Ezeket összességében szemlélve azt lehet látni, hogy óriási a bírák közötti nézetkülönbség. A különvélemények a többségi indokolás egyetlen elemével sem értenek egyet. Nem tartják indokoltnak, hogy az AB korábbi gyakorlatára támaszkodik, többen elfogadhatatlannak tartják azt a lépést, hogy a korábbi büntetőjogi tesztet most a polgári jogban alkalmazta a többség. Volt olyan bíró, aki kifejezetten helytelenítette, hogy a tesület irányadónak tekinti a strasbourgi gyakorlatot is a milliók által választott parlamenti többség akaratával szemben.

Tehát egy szavazaton múlt, hogy nem a különvélemények szóláskorlátozó attitűdje lett a többségi álláspont. Egy újabb ügyben azonban már vissza is fordult a 8-7-es arány: az AB a napokban visszautasította azt az alkotmányjogi panaszt, amely a választási plakátok közutak melletti elhelyezéséről szóló kormányrendelet véleménykorlátozó voltát tartotta alkotmányellenesnek. Az alkotmánybírák többsége szerint a panasz előterjesztője nem indokolta meg kellően, hogy mi jelenti ebben az esetben a szólásszabadság korlátozását. Vagyis amikor konkrét jogsérelem merült fel, és komoly jelentősége lett volna, hogy az AB döntsön a közéleti szólásszabadság adminisztratív korlátairól, akkor érdemben le sem folytatta az alkotmányossági vizsgálatot. A határozathoz hét bíró csatolt különvéleményt. Másik hét.