Tesco-adó

Közkeletű vélekedés, hogy – szemben a másik három ágazattal – a nagy forgalmú kiskereskedelmi vállalatokra kivetett válságadó áthárítását megakadályozza a késhegyig menő verseny. Ez a dolog közgazdaságtanának félreértése.

A kiskereskedők között viszonylag éles árverseny dúl. (Ennek kézzelfogható bizonyítékai a mindennap a postaládánkba szuszakolt reklámfüzetek.) Ebből azonban nem az következik, hogy a forgalom utáni terhet a kereskedők nem hárítják át, hanem az, hogy igen, legfeljebb elsősorban nem a vevőkre.

Ha most egy pillanatra az elemzés kedvéért eltekintünk a telephelyből, a kínálatból, az áru és a kiszolgálás minőségéből fakadó különbségektől, a gondolatmenet egyszerű: a vevők igen árérzékenyek, kicsi áremelkedésre is jelentős vásárlás-visszafogással reagálnak. Tehát csak kevéssé lehet emelni a kiskereskedelmi árakat, ha az üzletek nem akarják elveszíteni a vevőket.

Ez az állítás igaz, de csak arról szól, hogy a szupermarketek kire hárítják át az új adóterhet; viszont abból a szempontból irreleváns, hogy áthárítják-e egyáltalán a terhet. A gondolatmenet azt mutatja meg, hogy valóban nehezebb lesz áthárítani a vevőre áremeléssel, mint a beszállítókra vagy az alkalmazottakra.

Az élénk versenyből viszont az is következik, hogy ezek a boltok csak alacsony felárat számíthatnak fel a költségeik felett. Pontosabban: annyi hasznuk keletkezik, amennyiért a befektetők ilyen kockázatú befektetésre még éppen hajlandók odaadni a pénzüket. Élénk verseny esetén senkinek nincs magas nyeresége, mert egyébként újabb versenytársak jelennének meg a piacon.

Egy ilyen modellben a forgalom után fizetendő adó egyszerűen feljebb tolja a költségeket, kilök néhány veszteségessé váló áruházláncot a piacról, a többiek pedig továbbra is minimális, a befektetők számára éppen elegendő profittal működnek majd. Mivel profitjuk már nem csökkenhet tovább, a beszedett adót mégiscsak a többiek: a beszállítók, a dolgozók és valamennyire a vásárlók állják.

Mit változtat mindezen az a tény, hogy a magas, ágazati sarcot elsősorban a nagy láncok viselik? Az adó magas szintjére és ágazati voltára az lehet a reakció, hogy az érintett cég kereskedőből közvetítővé fazonírozza át magát, akinek már csak a jutalék, nem a megvett és eladott jószág értéke jelenti a forgalmat. A méretfüggőség, mint minden nem lineáris adó, társadalmilag költséges adóoptimalizációhoz vezethet. Egy olyan cégnek, amely éppen az ötszázmilliós vagy a 30 milliárdos küszöb feletti forgalommal bír, erős késztetése lehet, hogy néhány boltját eladja, vagy jogilag két céggé szervezze magát. Az, hogy ezt az adót csak Magyarországon vetették ki, adóarbitrázsra sarkallhatja a vállalatokat: közvetlenül a határon túlra vagy nem magyar leányvállalatba irányíthat át vásárlásokat. Mindez pluszköltség cégnek és vevőnek. Ráadásul ezek a stratégiák jelentősen csökkentik a várható nettó költségvetési bevételt.

De a sarc méretfüggőségének van egy másik, a Jobbiknak és az LMP-nek kedves hatása is. Viszonylag jobb helyzetbe hozza a kicsi kereskedőket a nagyobbakkal szemben. Természetesen ezt a költséghatékonysággal szembemenve éri el: az árérzékeny emberek tömegei azért vásárolnak a hipermarketekben, mert ott olcsóbb az áru, hatékonyabb a bevásárlás, nagyobb a választék, ez pedig főként azért van így, mert például a Tesco alacsonyabb fajlagos költséggel ad-vesz, mint a sarki kisbolt.

Lehetnek méltányolható okok, amelyek miatt azt gondolhatjuk, hogy ez az árkülönbség nem a társadalmi értéket tükrözi? Lehetnek bizony. Sokan úgy vélik, a városszéli, a közutakat növekvő forgalommal megterhelő, a város társadalmi szövetét szétziláló elővárosi monstrumok működése olyan negatív externális társadalmi hatásokkal járhat, a kisboltok megléte pedig olyan pozitívakkal, amelyek nem jelennek meg a könyvelésben.

Ha ez igaz – és lehet, hogy az –, akkor a közösségeknek (mert ez a város, a falu, esetleg a kistérség vagy a megye ügye) az építési engedélyektől a helyi adókig számos eszköze van, hogy megjelenítsék ezeket a külső költségeket. (És akár még több eszköz bocsátható a helyi közösségek rendelkezésére.) A nagyrészt biztosan áthárított központi ágazati sarc azonban nem jó eszköz erre, mint ahogy nem vigasz az sem, hogy elsősorban a beszállítók és az alkalmazottak, nem pedig a vevők isszák meg a levét.


Source URL: https://szuveren.hu/gazdasag/tesco-ado

List of links present in page