Olvasói levelek

Format: 2021-10-27
Format: 2021-10-27
A hasznosság szempontjain túl
| 2011. július 20.

Imént olvastam Muraközy Balázs cikkét a közmunkaprogramról, és szívesen kiegészíteném néhány további szereplővel. Konkrétan:

Minimálbéres Jucival, aki takarítónő az önkormányzatnál minimálbéren, és amint erre lehetőség lesz, minden épeszű önkormányzat elbocsátja és Közmunkás Jucira bízza a munkát (aki akár korábban Minimálbéres Juci is lehetett);

Minimálbéres Mancival, aki egy másik önkormányzatnál takarít egy takarító vállalkozás alkalmazásában (emelynek eddig az önkormányzat kiszervezte a munkát), de az önkormányzat ezután inkább maga takaríttat, és Közmunkás Mancit alkalmazza majd;

Minimálbéres Bélával, aki segédmunkás a jó kormányzati kapcsolatokkal megáldott nagyszabású építőipari vállalatnál, de most majd Közmunkás Béla fogja helyettesíteni, akit a vállalat kikölcsönöz a közhasznúak közvetítőjétől.

Ha őket is számításba vesszük, akkor sok-sok megalázott, kiszolgáltatott szerencsétlen lesz itt a köz hasznára, jócskán olyanok is, akik eddig se éltek jól, de legalább méltósággal.

Gergely Andrea
Kinek éri meg az adósmentés?
| 2011. június 3.

Az Adósmentés száznyolcvannal című cikk szerzője téved, mivel rossz referenciahozamot választott. "A mostani árfolyamrögzítést (ha tényleg véget ér 2015-ben) azonban nem nagyon érdemes azoknak választani, akik viszonylag könnyen ki tudják fizetni a részleteket, mert a számlahitel kamata meghaladja az olyan biztos befektetések hozamát, mint az államkötvények" - írja a cikkben.

Lakáshiteles részére a maximális hozamú befektetés a 4 éves LTP megtakarítás, ugyanis azt lakáshitel előtörlesztésére is fel lehet használni. Ennek hozama az állami támogatással együtt 12,5 százalék, futamideje körülbelül megegyezik a az adósmentés kifutásával, tehát mivel bőven meghaladja a számlahitel kamatát, annak is megéri "kimentetni magát", akinek van pénze.

Kling Péter
Adalék a "keresztény gyökerekhez"
| 2011. április 17.

…és akkor még nem is szóltunk "a kereszténység nemzetmegtartó erejéről" – midőn
köztudott, hogy hazánkban a kereszténység nem Krisztus követését jelenti, hanem
a nem-zsidót (vö. a harmincas évek hirdetéseit: "keresztény úrilány keres...",
"felvennék keresztény órássegédet..." etc.).

Ludassy Mária
Bizniszegyház
| 2011. április 10.

Az Egyházi ügyeletek című cikk kapcsán érdemes megjegyezni, hogy a "bizniszegyház" mint probléma nem létezne, ha az oktatási és szociális szolgáltatások finanszírozása szektorsemlegesen történne (azaz például a kiegészítő normatívák nem csak egyházi fenntartású intézményeknek járnának), és ha az egyházak nem élveznének mindenféle kiváltságokat az egyéb társadalmi szervezetekhez képest.

Az anyagi/üzleti okokból létrejött egyházak kiszűrése is könnyű, anélkül, hogy bárkinek a vallási érzéseibe kellene gázolni és teológiájában vájkálni: szektorsemleges finanszírozás és kedvezményrendszer.

Szekuláris Figyelő
A színvak szakpolitika előnyei
| 2011. április 4.

Nagy érdeklődéssel olvastam Kovács Kriszta A többletpontok értelme című írását. 2004-től 2008-ig az Oktatási Minisztériumban dolgoztam a hátrányos helyzetű és roma tanulók integrációjáért tevékenykedő főosztályokon, és részt vettem az oktatási esélyegyenlőségi programok kialakításában. A cikkel alapvetően egyetértek, vitába szállnék azonban ezzel a megállapításával: „a többletpontok jelenleg is érvényben lévő rendszere megkerüli annak kimondását, hogy a jelentős hátrányból induló roma diákok felsőfokú tanulmányait segíti, mert csupán rászorultsági alapon támogatja a diákok felsőoktatásban való részvételét”.

A koncepció kidolgozói a tehetséges, de rossz szocioökonómiai státusú családok gyermekeinek felsőoktatási intézményekbe történő bejutását kívánták elősegíteni. A cél az volt, hogy a szegény és jobb helyzetben lévő fiatalok közötti felsőoktatási szakadék mélysége csökkenjen. Kizárólag a halmozottan hátrányos helyzet és az abból következő depriváció (minőségi közszolgáltatásokhoz való hozzáférés akadályozottsága) csökkentése volt a fő szempont. A célcsoport etnikai hovatartozása indifferens volt.

Az „előnyben részesítés” koncepciójának kialakításakor is az a „színvak” szakpolitikai elv érvényesült, amelyet a közoktatási esélyegyenlőségi és deszegregációs programok kapcsán alkalmaznak. A „színvak” szakpolitika kiállja a társadalmi igazságosság próbáját, hiszen kizárólag az adott egyén, csoport szocioökonómiai státusára helyezi a fókuszt. Ebből következik, hogy célcsoportba tartozó roma és nem roma fiatalok egyaránt igénybe vehetik az „előnyben részesítés” adta többletpontokat. Az ilyen és ehhez hasonló programok kapcsán azért is fontos alkalmazni a „színvakság” elvét, hiszen több, szegénységgel kapcsolatos kutatás is bizonyítja, hogy a mélyszegénységben élőknek csak a fele cigány.

E témakör kapcsán F. Havas Gábor az alábbiak szerint fogalmaz: „A mélyszegénységgel kapcsolatos nyilvános diskurzusban az etnikai es szociális dimenzió gyakran összemosódik, és a társadalmi kirekesztettségből fakadó összes probléma »cigánykérdésként« fogalmazódik meg. Ezért hangsúlyozni kell, hogy a mélyszegénység nem romaprobléma. A mélyszegényeknek csak a bő harmada, szűk fele roma, és a romák körében is hasonló arányt képviselnek a mélyszegénységben élők.” (Zöld Könyv, 2008, 121. o.)

Ferge Zsuzsa egy interjúban az alábbi megállapításokat teszi: „A szegénység nem cigánykérdés. Ha a létminimum alatti gyerekes családokat nézem, ami kb. hárommillió ember, akkor körülbelül 25-30 százalékuk cigány. Ez az arány egyébként nőtt: a cigányok jobban szegényedtek, mint a többiek. De akkor is a 70 százalék nem cigány. Ám ha a létminimumnál lejjebb húzom meg a határt, és ott találom a leges-legeslegnyomorultabbakat, a mi adataink azt mutatják, hogy még közöttük is a fele cigány, és a fele nem cigány.” (Beszélő, 2009. február.)

A szegénység tehát nem etnikai specifikus társadalmi jelenség. A szegénységből fakadó társadalmi hátrányok kezelése érdekében akkor járunk el helyesen, ha nem etnicizáljuk a problémát. Tény, hogy bizonyos negatív társadalmi jelenségek hatványozottabban csapódnak le a roma közösségeken, mint például az etnikai alapú jogellenes elkülönítés, a munkaerőpiacon tetten érhető hátrányos megkülönböztetés, a lakóhelyi szegregáció. A kirekesztés e változó formáinak negatív következményeivel viszont a mélyszegénységben élő nem roma lakosság egyre nagyobb százaléka is szembenéz. Az is tény, hogy a többségi társadalom előítéletekkel terhelt percepciójában a nyomorgó nem romák életmódjuk miatt romaként jelennek meg, a többség őket romaként azonosítja.

E szociológiai tények és a társadalmi igazságosság elvének érvényesítése érdekében születtek meg az esélyegyenlőséget és integrációt előmozdító „színvak” oktatáspolitikai programok. Az „előnyben részesítés” kapcsán a fent vázolt tényezők miatt sem megalapozott azt állítani, hogy alapvetően a roma fiatalok felsőoktatási tanulmányait segíti. A romák körében végzett empirikus kutatások igazolják, hogy a roma fiatalok csak csekély százaléka tanult tovább érettségit adó tanintézményben: „Miközben ma már egy-egy nyolcadik osztályos évfolyam 80 százaléka tanul tovább érettségit biztosító középiskolákban, addig a romák körében ez az arány alig haladja meg a 20 százalékot.” (Zöld Könyv, 133. o.)

Kutatások bizonyítják, hogy a továbbtanuló hátrányos helyzetű fiatalok körében igen magas a lemorzsolódási ráta. E tétel hatványozottabban igaz a roma fiatalok esetében. Nemcsak azon roma fiatalok morzsolódnak le nagy számban, akik szakiskolában folytatják tovább tanulmányaikat, hanem azok is, aki érettségit adó tanintézményben tanultak tovább: „a romák körében egy-egy évfolyamnak legfeljebb a 4-5 százaléka jut el a sokszor kétséges minőségű érettségiig”. (Zöld Könyv, 134. o.)

Erős fenntartásokkal, de bizonyos mértékig osztom a szerző azon álláspontját, mely szerint különbség van a társadalmi esélyeket illetően a mélyszegénységben élő roma és nem roma emberek között. Erőteljesebben ki vannak téve a kirekesztés különböző formáinak azok a személyek, akik a rasszjegyeik alapján „egyértelműen beazonosíthatóak”, tehát kinézetre romák. A kirekesztő társadalmi mechanizmusok szükségszerűen csökkentik az egyének, közösségek integrációs (társadalmi, munkaerő-piaci, oktatási, lakhatási) és mobilitási esélyeit. Ám ma már nem kizárólag a rasszjegy a „beazonosítás” egyetlen „módszere”, sokkal inkább a társadalmi helyzetre utaló egyéb ismérvek, pédául az öltözék, viselkedés, lakóhely.

A nemzeti vagy etnikai kisebbségi identitás szabadon választható. Nincs olyan intézmény, amely megkérdőjelezhetné az egyéni identitásválasztást. Bizonyos esetekben nyilatkozattételre kötelező lehet (például a kisebbségi önkormányzati választások esetén a kisebbségi névjegyzékben), de ekkor sem kérdőjelezhető meg a nyilatkozó identitása. E tény alapvető módon tudja befolyásolni egy társadalompolitikai program célzását, annak hatékonyságát és hatásosságát. Számos példa bizonyítja, hogy abban az esetben nő meg a csalás és visszaélés lehetősége, ha olyan célcsoport számára írjuk ki a programot, melyet nem lehet objektív ismérvek alapján behatárolni.

A hátrányos helyzetű, köztük a roma fiatalok minél nagyobb arányú felsőoktatási reprezentációját alapvetően nem az „előnyben részesítés” típusú megerősítő programokkal lehet elérni. E csoportok felsőoktatásban való alacsony részvétele egyszerre tünet és eredmény: a közoktatás szegmentáltságára és magas fokú szegregáltságára vezethető vissza. Az egyenlőtlenségek már az óvodáztatásnál megjelennek, az általános iskolában tovább nőnek, és a középiskolában csúcsosodnak ki, melynek jellemző megnyilvánulási formája a mélyszegénységben élő tanulók körében tapasztalható magas bukási ráta és a kirívóan magas lemorzsolódás.

Mindebből az következik, hogy a társadalmi helyzetből fakadó oktatási egyenlőtlenségek csökkentéséhez és az esélyek növeléséhez átfogó, bizonyítékalapú oktatáspolitikai programok kidolgozása és működtetése szükséges. Kormányzati ciklusokon átívelő ilyen programok segítségével érhető el a hátrányos helyzetű roma és nem roma fiatalok felsőoktatási rendszerben való részvételének növelése és aktív, a romák társadalmi integrációjában katalizátorszerepet betöltő roma középosztály kialakulása.

Szegedi Dezső