Az egykulcsos adó politikája

Politika  |  2011. szeptember 26.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az egykulcsos adó mostanra a háborús politika elválaszthatatlan részévé vált. Ennek a politikának a fenntartása pedig a potenciális jobboldalon belüli alternatívák semlegesítését is célozza.

Két héttel ezelőtti cikkemben arról írtam, hogy az Orbán–Matolcsy-féle gazdaságpolitika bukása miatt szükségessé váló rendkívüli gazdasági intézkedések karaktere nemcsak azt fogja eldönteni, hogy a kormánytöbbség miként osztja el saját kudarca költségeit a különböző társadalmi csoportok között, hanem azt is, hogy megindulhat-e még ebben a ciklusban a normalizálódás irányába a hazai jobb- és baloldal viszonya, vagy a forrongó közhangulat jellemzi-e a következő választásokig hátralevő időszakot.

Abban a kevéssé valószínűsített esetben, ha a kormány a csodafegyvernek kikiáltott egykulcsos adó bukását nyíltan beismerve a vagyonosabb rétegekre is kiterítette volna a kiigazítás költségeit, egyúttal arról is le kellett volna mondania, hogy a korábbi kormányzatok politikájának minden vonatkozását démonizálja, és ez megnyithatta volna a – hosszú és rögös – utat a politikai viták és konfliktusok konszolidáltabb mederbe terelése előtt, amelyben nem nemzetrontók és nemzetmentők, hanem eltérő koncepciók állnak szemben egymással. Mára már tudjuk, nem ez történt, hanem a kormány menetel tovább az egykulcsos adó zsákutcájába, és a kiigazítás terheit döntően az alacsony és közepes jövedelműek fizetik meg. (Ez annak ellenére is így van, hogy – a pilllanatnyi állás szerint – lassítják az áttérést a teljes egykulcsosságra, és későbbi fejlemények okán akár az évekkel is kitolódhat.) És ezzel törvényszerű összefüggésben a kormányfő még feljebb csavarta a belső ellenfelek és a külső bűnbakok elleni retorikáját.

A mostani állás szerint az adójóváírás azonnal, a szuperbruttó pedig több lépésben szűnik meg, emelkedik a munkavállalói járulék, és két százalékkal európai rekordra, 27 százalékra emelkedik az áfa. Ezzel a teljes – a fogyasztást, munkát és vagyont terhelő adókat is magába foglaló – magyar adórendszer még a korábbinál is sokkal degresszívvebbé válik, hiszen a gyermekek után járó adókedvezményt annál jobban tudják az adózók érvényesíteni, minél többet keresnek, míg az áfa arányosan jobban sújtja a jövedelmük nagyobb részét fogyasztásra költő kiskeresetűeket, és a vagyoni típusú adók nagyon kicsi súllyal bírnak. Az eddig is méltánytalan rendszerből az egyetlen progresszív elem kerül most ki.

Közelebbről: az szja-változások együttes hatásaként egészen az átlagbér szintjéig csökkenni fog a nominális nettó kereset, ami még nem tükrözi a négy százalék felettire becsült infláció hatását. De ha azt is figyelembe vesszük, hogy háztartásonként csak az egyik adózó veheti igénybe a gyerekkedvezményt, akkor azt látjuk, hogy egy kétgyerekes, kétkeresős család nettó bevétele egészen bruttó 360 ezer forint összkeresetig csökken, míg az egygyerekes vagy gyerektelen kétkeresős családoké még jóval tovább. A minimálbér környékén fenyegető drámai jövedelemzsugorodást a kormány hatalmas minimálbér-emeléssel próbálja tompítani, ez viszont a korábbi, 2001–2002-es tapasztalatok fényében a foglalkoztatásra gyakorolhat komoly negatív hatást, főként az egyébként szavakban támogatott kis- és közepes vállalkozásoknál. Eközben a sokkal az átlag felett keresők nettója megint emelkedik, igaz, annak is jó részét elviszi a felpörgő infláció. Könnyen lehet, hogy végül szinte mindenki vesztesnek érzi majd magát.

Ezeket a lépéseket fejeli meg a devizahiteles-mentés legújabb, kockázatos kalandja, amely egyben a korábban bevezetett mentő intézkedések elégtelenségének elismerése is. Az egyösszegű, kedvezményes árfolyamú végtörlesztés nyilvánvalóan azoknak kedvez, akiknek jelentős megtakarításaik vagy jómódú családjuk van, miközben a megtakarítások csökkenésével, a pénzügyi rendszer stabilitásának megbillentésével és a jogbiztonság további szétzilálásával ellenőrizhetetlen folyamatokat indíthat el, mindenki másra súlyos terheket rakva. Összhatásában ez az intézkedés is a felső középosztályt erősíti, a többi társadalmi csoport rovására.

Nem kérdéses, hogy a bejelentett intézkedéseknek sokkal több vesztese, mint kedvezményezettje van, ezért felteendő a kérdés, hogy a politikai következmények iránt nyilvánvalóan nagyon fogékony kormányfő miért e mellett az út mellett döntött. Kétségtelen, a progresszív jövedelemadó (és esetleg a vagyonadó) vissza-, illetve bevezetése óriási szimbolikus vereség lett volna, de jobb társadalmi egyenlege vonzóvá tehette volna. Vajon csak a rövid távú jelképes vereségtől való félelem vezette lépéseit, vagy van alternatív, a politikai hasznokat és költségeket figyelembe vevő értelmezése is a döntésnek? Az egyik lehetséges magyarázat a miniszterelnök személyes helyzetéből indul ki. Az ő személye elválaszthatatlanul és alighanem visszavonhatatlanul összefonódott a konfrontációt, a rivális „megölését”, a tartós jobboldali hegemónia bármi áron való megteremtését célul kitűző politikával, ezért az ezzel ellentétes irányú normalizációs politika nyilván új szereposztást igényelne a jobboldalon is.

Orbán pozíciója addig megingathatatlan pártjában, amíg a háborús politika tart, ahogy a 2006-os vereség után is a háború meghirdetésével tudta stabilizálni átmenetileg megingott helyzetét. És mivel a kormányzat retorikájában a progresszív jövedelemadó mostanra bekerült az „oligarchák,” a „spekulánsok” és a „bankárok” mellé a legyőzendő ellenségek osztályába, ő maga az egész konfrontációs politika vereségének beismerése nélkül nem fordulhatna vissza. Ezért az ő személyes hatalmi nézőpontjából tekintve a választott útnak nincs igazi alternatívája.

Látni kell tehát, hogy az Orbán által választott, a konfrontációt bármi áron fenntartó stratégia ésszerű lehet számára akkor is, ha a Fidesznek esetleg nem ez az út adja a legjobb választási szereplés esélyét 2014-ben. Ha a kormányfő lépéseit nem abból a nézőpontból értelmezzük, hogy mivel maximalizálhatja szavazói számát a következő választáson, hanem abból, hogy mivel maximalizálja annak a valószínűségét, hogy megőrzi saját egyeduralmát a jobboldalon, akkor döntései rögtön több ésszerűséget mutatnak. Persze igaz, hogy általában semmi nem erősíti annyira egy politikus helyzetét, mint a választási siker. Egy-másfél évvel ezelőtt bizonyára Orbán is abban reménykedett még, hogy gyors és látványos gazdasági eredményekkel mintegy „harc nélkül” állandósíthatja pártja akkori óriási erőfölényét, általános társadalmi megelégedésre, belső kihívások nélkül. Mára viszont úgy tűnik, hogy a legjobb kimenetel, amiben még bízhat, egy megosztott ellenzékkel szemben egyenlőtlen pályán kiszenvedett nagyon szoros eredmény, ami talán a választási rendszer „szeszélyei” folytán lehetőséget adhat neki a folytatásra a kormányon.

Csakhogy a vereség kockázata most már jelentős, és ő olyan politikát választott, amelyben, legalábbis számítása szerint, a választási vereség sem jelent számára feltétlenül bukást. Szemmel láthatóan arra törekszik, hogy a szélsőjobbot is magába foglaló jobboldali szavazótábor szemében mintegy „érinthetetlenné” tegye magát azáltal, hogy saját személyét teljes mértékben azonosítja a gyűlölt hazai ellenfelek és a megvetett külföld elleni harccal. Érdemes megfigyelni, hogy miközben bank- és külföldiellenes retorikáját sűrűn éri kritika a függetlenebb jobboldali fórumokon, a magyar szélsőjobb hagyományos zsinórmértékéül szolgáló Csurka István önfeledten ünnepli azt. Ha sikerül elérnie, hogy a jobboldali szavazó szemében minden őt ért kritika árulásnak, a háborús vezér hátba szúrásának számítson, és ezért pozíciója kikezdhetetlen legyen, akkor a kilenc évre kinevezett Orbán-lojalisták és a kétharmados törvényekkel bebetonozott jobboldali társadalompolitikával megbénított baloldali kormány révén biztosítható lehet, hogy továbbra is ő domináljon a magyar politikában. S ebbe a stratégiába illeszkedik az egykulcsos adó mindenáron való erőltetése, hiszen az, ahogy legutóbb Kötcsén fogalmazott, a „jobboldali kurzus alapja” – épp ezért tervezi kétharmados törvénybe foglalni. A háborús politika fenntartása tehát egyszerre szól a jobboldalon belüli potenciális riválisokról és a nyíltan megnevezett ellenfelekről.

Vezethet-e sikerre ez a stratégia? Sok mindent nem láthatunk még, ami befolyásolja esélyeit: lehet, hogy az ellenzék gyenge és megosztott marad 2014-ig, és nem jelennek meg ütőképes új szereplők. Az eurózóna válsága lehetővé teszi a kormányfő számára, hogy egy ideig még a zavarosban halásszon, és lassabban váljék világossá a közvélemény előtt, hogy mi minek a következménye. Mégis, több megfontolás erős kétségeket ébreszt a választott stratégia esélyeivel kapcsolatban. Bank- és külföldellenességben Orbán kétségbeesett versenyfutásban áll a Jobbikkal, olyan terepen, amelyen nem győzhet (legutóbb már ő is Magyarország „gyarmatosításáról” beszélt, és ezzel újabb szélsőjobboldali fordulatot tett a kormányzati retorika részévé). A végtörlesztéses kalandorakcióra is részben azért került sor, mert az árfolyamgát keveseknek segített, és a Jobbik könyörtelenül támadta a kérdésben a Fideszt.

Ám az új javaslat is keveseknek segít, ráadásul épp azoknak, akik a legkevésbé szorulnak rá, a többiek helyzetén – a gyengébb forintárfolyamon keresztül – még ronthat is, és ez legkésőbb a jövő év elejére az érintettek számára is nyilvánvaló lesz. Akkor majd újabb kétségbeesett mentőakció következik, hasonló kimenetellel, hiszen a nehéz helyzetben lévő hitelesek többségének érezhető megsegítésére egyszerűen nincs költségvetési mozgástér, és minden elrontott mentőakció csak tovább szűkíti a mozgásteret. Csakhogy mindeközben Orbán folyamatosan arra kondicionálja a szavaira figyelő jobboldali közönséget, hogy a „bankokat le kell győzni”, és ez a kulcsa a frankhitelesek problémájának.

Ezért majd amikor eljön az a pillanat, inkább előbb, mint utóbb, amikor a bankrendszer és ezzel a gazdaság káoszba döntése nélkül nem lehet új ötlettel előállni, akkor e közönség jelentős részének nem nagyon lehet majd más következtetése, mint hogy mégis „a bankok győztek”, és mivel nekik azt mondták, hogy a bankok legyőzhetők, a vereség oka csak az lehet, hogy Orbán mégsem akarta eléggé a győzelmet. És akkor egy részük talál majd magának olyan politikai szereplőt, amely a kormányzás felelősségétől nem zavarva lelkesen hirdeti tovább a bankellenes harcot, más részük pedig elgondolkodik a szabadságharcos hangoskodás bölcsességét illetően.