Görög szuverenitás: elvek és tévhitek

Politika  |  2015. augusztus 3.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Politikai puccs áldozata lett-e Görögország? A görög nép szuverenitásának megcsúfolását jelentik-e a hitelfeltételek? Szuverén-e az ország, amelynek alig van közpolitikai mozgástere? Milyen határokat szabhat a hitelező? Négy tévhit a nemzeti önrendelkezésről.

Első tévhit: szuverenitás = azt csinálok, amit akarok, akkor, amikor akarom

Mint az köztudott, Görögország 2015. július 7-én nem tudta visszafizetni tartozásának esedékes részletét a Nemzetközi Valutaalapnak. A görög kormány tárgyalásokba kezdett a Valutaalappal, az Európai Bizottsággal és az Európai Központi Bankkal (a "trojka"), hogy új mentőcsomagot kaphasson egy újabb kölcsön formájában. A megállapodás azóta megszületett, és nem vitás, hogy a trojka igen kemény feltételeket szab, amelyek a jövőben súlyosan korlátozzák a görög kormány mozgásterét, illetve sok tekintetben szembemennek a kormány programjában meghirdetett gazdaságpolitikával.

Mindez számos morális kérdést vet fel. Igazságos-e a görög kormánytól elvárt gazdaságpolitika? Méltányos feltételek között született-e a megegyezés? Erkölcsös-e az a hitelezői gyakorlat, amely ilyen kemény feltételeket szab, ha maga egyébként nem szorul rá a pénzre (akármit is jelentsen a "rászorulás")? Ezek mind releváns kérdések a görög helyzet átfogó értékeléséhez, ám ebben a cikkben nem foglalkozom velük. Nem is törekszem átfogó értékelésre: csak arra igyekszem válaszolni, valóban megsértették-e a hitelezők Görögország nemzeti önrendelkezését, és ha igen, miért?

A helyes válasz megtalálásához legelőször is ideje lebontani néhány tévhitet, amely teret nyert a görög válság elemzéseiben. Íme, az első: a megegyezés sérti Görögország nemzeti önrendelkezését, mert nem engedi neki, hogy itt és most azt a gazdaságpolitikát folytassa, amelyet a nép (választott képviselői) akar(nak).

Ez az állítás egészen biztosan téves. Az önrendelkezés ugyanis nem azt jelenti, hogy az önrendelkezést gyakorló fél bármikor azt tehet, amit éppen akar. Ez rögtön világossá válik, ha a kollektív, nemzeti önrendelkezésről egy pillanatra az egyéni önrendelkezésre fordítjuk figyelmünket. Nem sérti például az önrendelkezésemet, ha megígérem egy barátomnak, hogy este 6-kor az Astorián találkozunk – noha ez azt jelenti, hogy ma este 6-kor már nem dönthetek másképp (legalábbis további "tárgyalás", "megegyezés" nélkül), ha éppen úgy tetszik. Hasonlóképp az sem sérti az önrendelkezésemet, ha lakáshitelt veszek fel, pedig az esetlegesen igen jelentős törlesztőrészletek fizetési kötelezettsége hosszú időn át nagyon komolyan behatárolja pénzügyi döntéseim mozgásterét.

De a nemzeti önrendelkezés terén is találunk hasonló példákat: az EU-tagsággal járó kötelezettségek nem sértik Magyarország szuverenitását, hiszen mi magunk, illetve nevünkben eljárva a magyar nép szabadon választott, felelős kormányai vállalták ezeket a kötelezettségeket. Ezekben a példákban az önrendelkezés korlátozása egy adott időpontban mind az önrendelkezés korábbi gyakorlásának következménye, azaz önkorlátozás.

Görögország most nem kapott további kölcsönöket anélkül, hogy vállalta volna gazdaságpolitikai mozgásterének jelentős szűkítését. A fentiek fényében viszont önmagában ebből nem vonhatjuk el a következtetést, hogy Görögország szuverenitása sérült. Görögország nemzeti szuverenitása nem terjed ki arra, hogy saját hitelfelvételének feltételeit megszabja, hanem legfeljebb arra, hogy eldöntse: él-e az újabb mentőcsomaggal a felkínált feltételek között vagy sem, és vállalja bármelyik döntés következményeit. Itt is szuverén önkorlátozásról van tehát szó. (Ne feledjük: nem arról beszélek, hogy a felkínált feltételek igazságosak-e – az egy másik írás tárgya lehet.)

Második tévhit: ha ennyire korlátozható a szuverenitás, akkor nem sokat ér

Felvetődhet a kérdés, hogy ha a nemzeti szuverenitás ekkora korlátozási lehetőségeket foglal magában, jó-e egyáltalán bármire ez a jogintézmény. A Görögországhoz hasonlóan nehéz helyzetű országok soha nem használhatják nemzeti önrendelkezésüket önálló gazdaságpolitika stb. folytatására? Milyen önrendelkezés az, ami csak arra jó, hogy rögtön túl is adjunk rajta?

A vélekedés téves: az önrendelkező fél önkorlátozása neki magának is jó lehet. A konkrét példánál maradva: a hitelfelvétel kedvezhet az adósnak. Létezik hitel, amit okos befektetéssel fejlesztésre, növekedésre, kilábalásra lehet fordítani. Gondoljunk csak Széchenyi István 1830-as Hitelére, amelyben kifejti: az elmaradott magyar nemesség éppen azért képtelen fejleszteni, növekedni, vagy – az utolsó földdarabkájával önmagában nem sokra menő dzsentri – a lefelé tartó spirálból kilábalni, mert a nemesi földbirtok elidegeníthetetlen, így zálognak, hitelfedezetnek sem fogadható el. Fedezet hiányában pedig nincs hitel fejlesztésre, épülésre, növekedésre, hiszen hitelt – lássuk be, érthető módon – csak akkor ad a hitelező, ha az adós cserébe vállalásokat tesz, amelyek alól később nem fog kibújni, és amelyeket ki lehet rajta kényszeríteni.

A hatékony önrendelkezésnek tehát sokszor nem akadálya, hanem éppen elősegítője az önkorlátozás képessége. Sokszor csak úgy juthatunk erőforrásokhoz önrendelkezésünk gyakorlására, ha cserébe valamilyen önkorlátozást vállalunk. A hitelezés gyakorlatánál azonban általánosabb problémáról van szó: elképesztően beszűkül az önrendelkezés terepe akkor, ha az önrendelkezés alanya nem vállalhat szerződéses kötelezettségeket, azaz nem élhet önkorlátozással. Ez igaz az egyéni önrendelkezésre, de épp úgy a kollektív önrendelkezésre is.

Sok szó esik arról, hogy a trojka az úgynevezett morális kockázat miatt ragaszkodik a kemény feltételekhez: attól tart, hogy ha elengedi Görögország adósságait, akkor Spanyolország és más országok is kedvet kapnak a nem fizetéshez. A "morális kockázaton" alapuló érvben a hangsúly tehát általában a trojka érdekein van. De fontos látnunk, hogy a fentiek miatt a morális kockázat realizálódása nemcsak a hitelezőnek fáj, hanem mindenki másnak is, aki később hitelt szeretne felvenni. A hitel vissza nem fizetése ugyanis elveszi a hitelezők hitelezési kedvét, ezzel pedig a később hitelt felvenni kívánó és azt visszafizetni akaró szuverén nemzetek fejlesztési, növekedési lehetőségei szűkülnek. A szuverenitása során vállalt önkorlátozásokat később megkerülő nemzet tehát nemcsak a hitelező érdekeit sérti, hanem közvetetten más nemzetek szuverén hatalomgyakorlási lehetőségeinek aláásásához is hozzájárulhat.

Harmadik tévhit: a hitelezőknek fel kellene ismerniük, hogy ők politikusok, nem üzletemberek

Erős kritika érte a hitelezők képviselőit azért is, mert Görögországgal szemben mintegy hitelező üzletfélként léptek fel, nem pedig politikusként (lásd például Jürgen Habermas diagnózisát). Ez a kritika azonban figyelmen kívül hagyja, hogy nem létezik népszuverenitás a nemzetek és képviselőik – egyébként a fentiekben pontosan jellemzett – kettős szerepköre nélkül.

Képletesen szólva, a szuverén nemzetek "befelé fordulva" – többek közt – politikai kapcsolatot ápolnak állampolgáraikkal. Ez a politikai kapcsolat kétoldalú. Egyfelől csak akkor beszélhetünk nemzeti szuverenitásról és szuverén népről, ha a nemzetet alkotó állampolgároknak (és csak nekik) méltányos és egyenlő befolyása van arra nézve, hogy államuk milyen politikát valósít meg. A nemzeti szuverenitás megköveteli, hogy az állampolgárok speciális befolyással rendelkezzenek saját politikai közösségük sorsának alakításába – olyan befolyással, amellyel más nemzetek sorsát nem alakíthatják. Másfelől ennek megfelelően egy szuverén nemzet képviselői saját állampolgáraik felé speciális politikai felelősséggel tartoznak – olyan felelősséggel, amellyel más nemzetek polgárai felé nem tartoznak. Ha ez nem így lenne, az állampolgárok elvesztenék szuverenitásukat államuk fölött.

A szuverén nemzetek viszont nem politikai viszonyt ápolnak "kifelé fordulva", más államokkal vagy azok állampolgáraival, és nem is tartoznak a saját állampolgáraik felé irányulóhoz hasonló politikai felelősséggel nekik. A kifelé irányuló erőteljes politikai felelősség hiánya éppen a nemzeti szuverenitás szükséges feltétele: a német népnek nincs a görögéhez hasonló beleszólása Görögország döntéseibe, és viszont; a német nemzet képviselője nem tartozik speciális politikai felelősséggel a görög nemzetnek, és viszont. Ha tehát a német nemzet úgy dönt, hitelt kínál a görög nemzetnek, e nemzetek képviselői egymással szemben valóban nem politikusként, hanem üzletfelekként lépnek fel. Nem is lehet ez másként, amíg Németország és Görögország egyaránt szuverén nemzetállamok.

Más megvilágításban: a hitelezők képviselői voltaképpen nagyon is politikusként viselkednek, hiszen saját választópolgáraik (vélt) érdekében igyekeznek fellépni. Könnyű ezt a politikusi attitűdöt kettős mércével értékelni: ha a görögök képviselik népük (vélt) érdekeit akár mások érdekeinek kárára is, az a nemzeti szuverenitás kifejeződése, míg ha a németek teszik ezt, az a politikai felelősség elkerülése a politikailag semleges "üzletfél" gúnyájának felöltésével, vagy éppen cinikus szavazathajhászás. Pontosabb értékeléshez jutunk azonban, ha felismerjük: saját nemzeti érdekei képviselőiként mindkét fél felelős politikusként lép fel, akinek politikai felelőssége legelsősorban az általa képviselt nemzetállam érdekeinek képviseletére irányul.

Ez nem jelenti azt, hogy a politikusoknak ne kellene felelősen eljárniuk másokkal szemben: a moralitás alapvető követelményei alól politikusként sem mentesülnek. Sőt: a politikai felelősség sem kizárólag a szavazók pillanatnyi akaratának képviseletére irányul. Lehetnek egy államnak hosszabb távú elköteleződései is. Így például mind Németország, mind pedig Görögország korábban már úgy döntött, elköteleződik az európai egység mellett. Így a német és a görög politikusok is tartoznak ennek az elköteleződésnek a figyelembevételével saját polgáraik felé. Speciális, politikai felelősségük tehát továbbra is saját állampolgáraik képviseletére irányul: a német politikus feladata Németország hosszabb távú elköteleződéseit és rövidebb távú érdekeit mérlegelni, összeegyeztetni, ahogyan a görög politikusnak is a saját nemzetéjét.

A politikai felelősség ilyesfajta elosztása nem áll kritikán felül. Jó érvek szólhatnak amellett, hogy az Európai Unió legalább egy részének jelenlegi fiskális integrációs szintje mellett már egyáltalán nem kívánatos ideál a nemzeti szuverenitás. Gondolhatjuk, hogy kívánatos lenne egy olyan politikai berendezkedés (erről is lásd Habermast), amelyben görög és német politikusok egyaránt politikai felelősséggel tartoznak az Európai Unió (vagy azon belül legalább a monetáris unió) jelenlegi népe egészének. Azt azonban nem gondolhatjuk, hogy a görög válság morális problémája egyszerre a nemzeti szuverenitás semmibevétele és a nemzeti szuverenitás túlhajtott ideáljához való fölösleges és ártalmas ragaszkodás.

A nemzeti szuverenitás vagy értékes ideál, vagy nem. Ha az, akkor el kell fogadnunk, hogy nemcsak Görögországnak van ilyenje, hanem például Németországnak is. Ez pedig óhatatlan következményekkel jár a német és más politikusok politikai felelősségének korlátaira nézve. Ha pedig elhibázott, meghaladott ideálról van szó, akkor azt is illik kiemelnünk, hogy nemcsak az lenne kívánatos, ha a német politikus tartozna az európai polgárok összességének politikai felelősséggel gazdaságpolitikája alakításában, hanem az is, ha a görög politikus is hasonlóan kiterjedt felelősséget viselne.

Negyedik tévhit: ha az adós nem fizet, akkor szabad a pálya a hitelezőknek

Az eddig tárgyalt tévhitek elsősorban a Görögországgal szimpatizálók körében népszerűek. (Megjegyzem,  ez a szokásos címke félrevezető, mert aligha tartható Görögországgal nem szimpatizálónak az, aki például a megszorítások őszinte híveként azoktól reméli az ország sorsának jobbra fordulását – még ha téved is.) E tévhitek segítségével arra szerettem volna rávilágítani, miért nem sérül a görög nemzeti önrendelkezés a jelenlegi válságban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne sérülne: csupán azt, hogy eddig rosszul érveltek a szuverenitás sérelme mellett. Végül azonban egy, a trojkával vagy Európa nemzeteivel mint végső hitelezőkkel nagyobb szimpátiát érzők körében népszerűbb tévhit eloszlatásával azt szeretném megmutatni: bizonyos feltételek mellett lehet okunk a szuverenitás sérelmét feltételezni.

Ez a tévhit abból a – vélhetőleg helyes – meglátásból indul ki, hogy Görögország teljesítetlen fizetési kötelezettsége egy korábbi szuverén döntés következménye volt. A fizetési kötelezettség teljesítésének megtagadása tehát nem az önrendelkezés gyakorlása (ez megint igaz!), hanem az önrendelkezéssel és a hitelező szerződéses jogaival való visszaélés. A gondolat azonban úgy folytatódik, hogy Görögország éppen ezért eljátszotta a lehetőséget nemzeti szuverenitása gyakorlására. Most a hitelező lép színre, aki szabad kezet kap, hogy saját belátása szerint helyreállítsa a jogszerű állapotot, azaz visszakapja a pénzét. Az új mentőcsomag feltételeiben eszerint már nem kell megállapodni, hanem a hitelező diktálhatja az adósnak a feltételeket. Az elképzelés szerint az adósnak ezen a ponton már azért nincs beleszólása a dolgok menetébe, mert önrendelkezéséről mintegy lemondott azzal, hogy nem tudott vagy akart fizetni.

Ez az elképzelés – szerencsére – éppúgy az önrendelkezés paródiája, mint a többi tévhit. Ebben a formájában már csak azért is túllő a célon, mert úgy tűnik, teljesen abszurd módon azt is igazolná, ha a trojka itt és most tankokkal indulna a görög határ felé, és szerezné meg a vélekedése szerinti jussát. Ez nyilvánvaló túlzás. Még ha úgy véljük is, hogy a vállalt kötelezettségét nem teljesítő adós szuverenitása korlátozható, ez nem jelenthet feltétel nélküli korlátozást.

A kötelezettségüket nem teljesítő nemzetek önrendelkezésének korlátozása legalább egy szempontból összetettebb kérdéskör, mint a hasonló helyzetű egyének önrendelkezésének korlátozása. Működő alkotmányos demokráciákban a hitelező független bíróságokon követelheti az adós egyéntól az adósságát. A végrehajtás ilyen esetekben a hitelezőnek nem joga és nem kötelessége, még ha a hitelszerződés tartalmaz is esetleg a végrehajtást megkönnyítő rendelkezéseket. A nemzetállamoknak hitelező nemzetek, nemzetközi szervezetek sokszor ennél nehezebb helyzetben vannak, mert nincsenek a nemzetek közötti követelések végrehajtására alkalmas nemzetközi intézmények. (Nem is lehetnek, amíg szuverén nemzetekről beszélünk: részben ettől szuverén egy állam.) Ez a végrehajtási nehézség szólhat tehát az – egyébként vitatható – feltevés mellett, miszerint a hitelező ilyen esetekben független kikényszerítő szervek híján maga is korlátozhatja a nem fizető adós nemzet önrendelkezését. A továbbiakban nem érvelek e feltevés mellett, csak arra szorítkozom, hogy megmutassam: ha ez a feltevés igaz, és a görög megszorítások elfogadtatását helyes a nemzeti önrendelkezés korlátozásaként értelmeznünk, a korlátozásnak akkor is vannak morális feltételei, amelyek nem teljesültek.

Ésszerűnek látszik legalább a következő két morális feltétel. Egyrészt: a hitelező kizárólag az őt megillető összeg visszaszerzése céljából korlátozhatja az adós nemzet önrendelkezését. Ez a korlátozási cél azonban csak akkor teljesülhet – vagyis az adós csak akkor képes visszafizetni adósságát –, ha az adós fenntartható adósságpályára kerül. A korlátozás morálisan elfogadható céljának elérésére minden, ezt figyelmen kívül hagyó megoldás alkalmatlan eszköz.

Másrészt: a hitelező csak olyan eszközzel korlátozhatja az adós önrendelkezését, amelyről jogosan gondolja, hogy a fenti cél elérésére alkalmas, vagy legalábbis – vitás kérdésekről lévén szó – nem korlátozhatja az adós önrendelkezését olyan eszközzel, ami előre látható és nyilvánvaló módon nem szolgálja ezt a célt. Másképp: a hitelezőnek kötelessége kompetensen korlátozni az adós önrendelkezését a tartozás rendezése érdekében.

A kompetencia követelménye meglehetősen minimális feltételnek tűnik. Nem jelenti azt, hogy a hitelező tévedhetetlen kell legyen egy adott korlátozás hatását illetően. Sőt: azt sem teszi világossá, mennyiben korlátozható az adós önrendelkezése akkor, ha a hitelező és az adós között ésszerű vita alakul ki arról, hogy a hitelező által kezdeményezett korlátozás valóban elősegíti-e az adósság rendezését. A követelmény mégsem tartalmatlan. Lehet, hogy nem mindig egyértelmű, hogy egy adott korlátozás célt ér-e vagy sem, de a hitelező nem lövöldözhet vaktában. Például a kompetencia-követelmény megköveteli, hogy a hitelező érdemben fontolja meg azokat az érveket is, amelyek szerint az általa megkívánt korlátozások nem szolgálják az adósság rendezését. Megköveteli továbbá, hogy a hitelező elégséges és megbízható információra, szakértelemre támaszkodjék az általa megkívánt korlátozások hatékonyságára nézve. Mi több: a kompetencia-elvárás azt is megköveteli, hogy ha egy korlátozásnak az adósság várható rendezése szempontjából hatékony vagy nem hatékony mivoltáról szakértői konszenzus alakul ki, akkor azt a hitelező vegye figyelembe.

Nem állítom, hogy az adós önrendelkezésének korlátozásakor csupán a kompetencia követelményének kell érvényre jutni. A korlátozás kompetens mivolta csak szükséges, de nem elégséges ahhoz, hogy a szuverenitás korlátozása legitim legyen. Ha azonban a trojka feltételeit szuverenitás-korlátozásként fogjuk fel, akkor minden bizonnyal nem teljesítik már a kompetencia követelményét sem. A Nemzetközi Valutaalapnak a Görögország és a trojka közti tárgyalások során kiszivárgott fenntarthatósági elemzése rámutat, hogy a kívánt megszorítások nem teszik fenntartható pályára a görög gazdaságot. Nem arról van szó tehát, hogy pusztán az adós és a hitelezők között alakult ki nézeteltérés a korlátozások hatékonyságáról: maguk a hitelező felek mindegyike sincs meggyőződve azok hatékonyságáról. Aligha állíthatjuk tehát, hogy jelen esetben a hitelező érdemben megfontolta és figyelembe vette a követelései ellen szóló érveket, szakértői véleményeket.

Összességében tehát Görögország nemzeti önrendelkezése nem sérül azért, mert most épp nem folytathat olyan gazdaságpolitikát, amilyet csak szeretne. Az adósságok elengedése elleni erőfeszítések pedig a hitelezés társadalmi gyakorlatát segítenek fenntartani, amivel más, szuverenitásukat gyakorolni akaró, szegényebb nemzetek is jól járhatnak. Végképp nem kifogásolhatjuk Görögország nemzeti szuverenitásának korlátozását, ha úgy véljük, a jelen körülmények között a nemzeti szuverenitás hibás és idejétmúlt ideál. Ha azonban helyes a görög megszorítás-csomagot a szuverenitás korlátozásaként felfognunk – ami mellett további érvekre lenne szükség –, akkor van okunk úgy gondolni, hogy a trojka feltételei illegitim módon korlátozzák Görögország nemzeti szuverenitását a fenti tévhitektől függetlenül is.