Kormánypárti tüntetés: mi változott?

Politika  |  2012. január 23.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A kormánypárti erődemonstráció sikeres volt, de nem növeli a kormánytöbbség politikai mozgásterét. Az EU-ellenes indulatok felszításával viszont saját céljai elérését hátráltatja.

A hétvégén a kormányoldalt támogató közszereplők impresszív erődemonstrációt tartottak. Saját közvetlen célkitűzésüket biztosan elérték, a menet résztvevőinek a száma láthatóan jócskán meghaladta az eddigi legnagyobb kormányellenes tüntetésekét is. Lehet merengeni a polgármesteri buszokon felutaztatott tüntetőkről, a kormányoldali média hátszeléről, és így tovább, de mindennek csekély a jelentősége. A szombati esemény megmutatta, hogy a kormány mögött még mindig jelentős elkötelezett és könnyen mozgósítható tábor áll. A kormány parlamenti és azon kívüli ellenzékének érdemes emlékeznie: a politikai stratégia első számú szabálya, hogy nem szabad becsapnunk magunkat, az ellenfél alábecsülésével csak neki teszünk szívességet.

Hogyan értékelhető ennek fényében a szombati tüntetés, és mi lehet a várható politikai hatása? Semmi kétség, az elkövetkezendő néhány hétben érzelmi támaszt meríthetnek a kormánytöbbség vezetői az erődemonstrációból, és ez segítheti őket abban, hogy zilált soraikat rendezzék, a demoralizálódást fékezzék vagy megállítsák. Lehet, az előttünk álló időszakban kevesebb kibeszélésben és belharcban lesz részünk, mint amihez mostanság hozzászokhattunk. Lehet, hogy a bizonytalan, a Fidesztől elfordulóban lévő szavazók egy részét átmenetileg visszatarthatja a támogatottság felmutatása. Ha azonban a kérdést a kormányzat belpolitikai és nemzetközi mozgástere szempontjából vizsgáljuk, nem világos, hogy bármi változott-e. A szervezők célja annak demonstrálása volt, hogy a többség továbbra is a kormány mögött áll, illetve hogy megerősítsék a kormányfő pozícióját az EU-val és az IMF-fel folytatandó, nehéznek ígérkező tárgyalások előtt. Az első cél optikailag megvalósult, hiszen több embert vittek az utcára, mint ellenfeleik, ám össztársadalmi szinten kérdéses, hogy bármi jelelentős fordulat történt-e. A demonstráló tömeg hatalmas mérete nincs ellentmondásban a folyamatosan apadó társadalmi támogatottsággal. Emlékezetes, a jobboldal a 2002-es és 2006-os választások előtt is sokkal nagyobb tömegeket tudott köztéren mozgósítani, mint a baloldal, mégis veszített.

Ami a második célt illeti, bizonyos, hogy nem változott semmi. A kormány réges-rég szándékolatlanul is nyilvánvalóvá tette, hogy teljesen kiszolgáltatott, és a megállapodás nélkül elkerülhetetlen az összeomlás. Ezt az unió vezetői is megértették, és szombat óta sem kaptak újabb okot arra, hogy jogos feltételeikből engedjenek. Az uniós alapelvek betartásának kötelessége nem társadalmi támogatottság függvénye. Ugyanakkor az unió bölcsen teszi, ha a most már elkerülhetetlenül szükségesnél nem akarja jobban megalázni a magyar kormányt, hiszen tudnia kell, hogy Magyarország csak akkor lehet a közösség stabil együttműködő része, ha a jobb- és baloldalon is többségi támogatást élvez az EU-tagság. Márpedig egy elhúzódó és még jobban elmérgesedő konfliktus alapjaiban kezdheti ki a nyugatos orientáció támogatottságát a jobboldal hazai hangadóinak a körében.

Ez a megállapítás átvezet ahhoz a kérdéshez, hogy milyen politikai hatása lehet a demonstrációnak a kormánytöbbség belpolitikai mozgásterére. Bár nem vitás, hogy a tüntetők a kormányzat iránti rokonszenvüket is ki akarták fejezni, az sem kérdéses, hogy a mozgósítás sikerét a nemzeti sértettség érzése, a frusztráció, az unió és a „nemzetközi baloldal” elleni (a kormány által is gerjesztett) indulatok garantálták. Ez veszélyes helyzetet teremt a kormány számára. A felvonulók ma még érte haragszanak, nem ellene, de nem tudható, hogyan fognak reagálni azokra a tudhatóan súlyos engedményekre, amelyekre a kormány kényszerül majd a tárgyalásokon. És ne legyen kétségünk, lesz aki erre emlékeztesse a jobboldali szavazókat. A magyar jobboldal peremvidékén mindig is létezett valamekkora nyugat- és EU-ellenesség, de a meghatározó többség nyugatos irányultságú volt. Az uniós tagságról szóló 2003-as népszavazáson a hagyományosan jobboldali régiók az országos átlagnak megfelelően, vagy enyhén afelett szavaztak igennel. A kormány mostani retorikája viszont azzal fenyeget, hogy az EU-ellenesség beszivárog a jobboldali főáramba, ami nagyon káros lenne az országnak, de katasztrofális lenne a kormánynak magának is. Az EU-ellenesség felszítása már középtávon is a Fidesz jobbszéli ellenzékét erősíti.

Ha a kormány továbbra is ki akarja elégíteni legelkötelezettebb híveinek ezt az indulatát, akkor olyan kettős beszédet fog folytatni, ami aláássa saját céljainak elérését. Ugyanis, bár most már nagyon valószínű, hogy lesz megállapodás az EU-val és az IMF-fel, és ezzel az összeomlás azonnali veszélye elhárult, az ország nemzetközi politikai partnerei és a piaci szereplők mélységesen bizalmatlanok a kormány hosszabb távú szándékait illetően. A kormánynak céljai eléréséhez valódi hangulati áttörésre volna szüksége mindenekelőtt, és ehhez a megállapodás kevés. Ha ugyanis a nemzetközi szereplők azt látják, hogy a kormány kettős beszédet folytat, és csak ott enged, ahol végképp muszáj, akkor abból fognak kiindulni, hogy a megállapodást ahol lehet, igyekszik majd kijátszani, illetve amint lehet, megszegni, és nem bíznak a hosszútávú kiszámíthatóságban. Ilyenformán a megállapodástól remélhető bizalmi hatást minimalizálja, illetve semlegesíti a kettős beszéd, s a hangulati fordulat hiányában csak a vergődés marad a ciklus végéig. A szombati tüntetés sem változtatott azon, hogy nem lehet következmények nélkül egyszerre szítani az EU-ellenes hangulatot, versengeni a Jobbikkal az EU-ellenes szavazókért, és ugyanakkor az unió támogatását kérni.