Ezekben a hetekben, amikor az új magyar demokratikus jogállam mostanáig megkérdőjelezhetetlen tekintélyű intézményei ellen folyik példátlan támadás, sokan teszik fel a kérdést: vajon a közvélemény miért nem kel határozottan az alkotmányos alapintézmények védelmére? A tiltakozás látványos megnyilvánulásainak hiányát pedig a választók érdektelenségével, cinizmusával, esetleg a demokráciától történt elfordulásával magyarázzák. Mindebből pedig komor következtetéseket vonnak le a demokratikus jogállam túlélési esélyeire, illetve az esetleges későbbi korrekcióra nézve. Indokolt-e ez a borúlátás?
Alapvető fontosságú, hogy miként gondolkodunk erről a kérdésről, mert az alkotmányos demokráciában esett kár már eddig is olyan mértékű, hogy a helyreállítás, akármikor kerül is rá sor, jelentős, rendszerszintű kiigazítást tesz majd szükségessé, és a közvélemény lényeges tényező lesz abban, hogy ez mikor, milyen körülmények között és milyen tartalommal történik meg. Ezért lényeges, hogy miképp értelmezzük azt a keveset, ami a közvéleménynek a jogállamiság elleni lépésekhez kialakított viszonyulásáról tudható. A fenti aggodalmat megfogalmazók általában a Fidesz továbbra is magas társadalmi támogatottságára hivatkoznak.
Kétségtelen tény, hogy a legfrissebb közvélemény-kutatások megerősítik, a Fidesz továbbra is toronymagasan a legtámogatottabb párt, az ellenzék gyenge és megosztott, népszerű és hiteles vezetői nincsenek. A számok azonban mást is mutatnak. A Fidesz és vezetője is közvetlenül a tavaszi választások után érte el támogatottsága csúcspontját, és az összes azóta bejelentett és részben már végrehajtott és a szakadatlan sulykolt kormánypropaganda szerint az „új rendszer” körvonalait kirajzoló, nagy horderejű intézkedés hatására az elmúlt hónapokban egyes felmérések szerint stagnált, mások szerint enyhén csökkent mind a Fidesz, mind pedig a kormányfő támogatottsága. A kormánypárt egyes személyiségeitől nem éppen távol álló Nézőpont Intézet szerint a teljes lakosság körében (márpedig amikor nincsenek választások a láthatáron, ez az adat az érdekesebb) június óta kilenc százalékkal csökkent a Fidesz persze még így is hatalmas tábora.
De vajon a továbbra is kitartó szavazók magas száma nem mutatja önmagában is azt, hogy ezeket az embereket nem zavarják a demokratikus köztársaság elleni lépések? A válaszhoz abból a triviális megfontolásból kell kiindulnunk, hogy a választók szinte soha nem egyetlen szempontot mérlegelve alakítják ki álláspontjukat, még azok sem, akik számára bizonyos ügyekben vallott nézetük erkölcsi meggyőződés kérdése. Az a tény, hogy egy-egy fontos kérdés kapcsán esetleg szembekerülnek választott pártjukkal, nem kell hogy ahhoz vezessen, hogy a párttól is elforduljanak. Egyrészt más, számukra fontos ügyekben továbbra is bírhatja a támogatásukat. Másrészt ennél a döntésnél nyilván nemcsak az eddig támogatott párt, hanem az alternatívák megítélése is kulcskérdés. Ha nincs elfogadható alternatíva, akkor sokáig kitarthat a türelem. Ha ebben az összefüggésben vizsgáljuk a Fidesz továbbra is magas támogatottságát, akkor azt kell figyelembe vennünk, hogy az elmúlt hónapokban bejelentett intézkedések zöme első ránézésre, a valódi hatások érzékelése nélkül, egy súlyos recessziótól szenvedő és változás után sóvárgó társadalomban könnyen alkalmas lehet rövid távú népszerűség szerzésére: látványos, bár igazából csak kevesek számára tényleges javulást hozó adócsökkentés, igen szigorú új terhekkel párosulva a lakosság által gyanakvással kezelt bankokra és más, külföldiek által dominált ágazatokra. Ha eltekintünk a valószínűsíthető hatásoktól, ezek a változások könnyen kelthetik azt a benyomást, hogy a szinte mindenki által igazságtalannak vagy ésszerűtlennek tartott közteherviselés áhított átszabása végre-valahára megtörtént. (Ezeket az intézkedéseket a felmérések szerint az ellenzéki szavazók számottevő hányada is helyesli.)
Az ellenzék sincs arra alkalmas állapotban, hogy a dinamikus cselekvés látszatát keltő, a valóságban kétségbeesetten rögtönző kormánytöbbség híveit saját üzeneteivel elbizonytalansítsa. Az elmúlt nyolc év minden terhét cipelő, rendkívül elutasított szocialistáknak, az eleve csak egy jól körülhatárolható körhöz szóló jobboldali radikálisoknak és a bizonytalan identitású LMP-nek jelenleg az jelent kihívást, hogy meglévő támogatóikon kívül bárki egyáltalán figyeljen szavukra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy eddig még szinte semmi olyan nem történt – a devizahiteleseket érintő forintárfolyam-kilengéseken kívül – a kormányváltás óta, ami szélesebb rétegeket érintett volna hátrányosan, akkor inkább az szorul magyarázatra, hogy a felmérések miért nem mutatják a kormánypárt erősödését.
Az egyik kínálkozó magyarázat, hogy bár sok embernek (most még) tetszik, amit a gazdaságpolitikában lát, de elbizonytalanítja őket a hatalomgyakorlás fideszes módja. Ne feledjük, a Fidesz már két könnyen megnyerhető választást elveszített azért, mert a választók jelentékeny hányada Orbánt kíméletlen, eszközökben nem válogató vezetőnek látta – teljes joggal. (Ez egyébként már önmagában is kétségeket kellene hogy ébresszen azzal az állítással szemben, hogy a közvéleményt nem érdekli a hatalomgyakorlás módja, hanem csak az, ami közvetlenül a zsebére megy.) Most a kormánytöbbség a magyar alkotmányosság szimbólumával, az Alkotmánybírósággal került szembe: azzal az intézménnyel, amely szinte megtestesíti, hogy a többség felhatalmazását bíró kormány sem tehet meg akármit, hogy bizonyos normák a közhatalmat gyakorlókkal szemben is kikényszeríthetők. A magyar társadalom megtanulta, ha nem is szeretni, de megbecsülni ezt az intézményt. Amíg készültek ilyen felmérések, mindegyik konzekvensen azt mutatta, hogy az Alkotmánybíróság a legtöbbre tartott intézmények élbolyában van. Egy olyan intézménynél, amelynek egyik gyakorlati funkciója éppen a változékony közvélemény politikai döntésekre gyakorolt hatásának a korrekciója, ez nem kis dolog, és élesen ellentmond a jogállami absztrakcióktól cinikusan elforduló társadalom képzetének. A mostani konfliktusra vonatkozó egyetlen általam ismert közvélemény-kutatás szerint a társadalom többsége, tehát vélhetően a Fideszt támogatók jelentékeny része is, elutasítja az Alkotmánybíróság hatáskörének csonkítását. Ennek értékelésekor vegyük figyelembe, hogy az ellenzék vezetői, akik megnyilvánulásai esetleg orientálhatnák a kérdésben bizonytalankodó szavazókat, egytől egyig elutasított, a kormány vezetőinél lényegesen népszerűtlenebb politikusok, tehát a tiltakozásnak nem volt hathatós szószólója a nyilvánosság előtt, miközben a kormány álláspontját jól összehangolt, erőteljes propagandagépezet sulykolja napról napra. Ennek fényében a közvélemény mért negatív ítélete egyáltalán nem arról tanúskodik, hogy a társadalom közömbös lenne az alkotmányosság normái iránt. A legtöbb, amit a kormány magas támogatottsága alapján mondhatunk tehát, az az, hogy a jogállam elleni támadások nem zavarják eléggé híveiket ahhoz, hogy más kérdéseket, továbbá a pillanatnyilag kínálkozó alternatívákat is figyelembe véve, hátat fordítsanak annak a pártnak, amelyhez tavasszal reményeiket kötötték.
Akkor hát mi várható, mi remélhető a közvélemény tekintetében? Teremthető-e majd erős társadalmi támogatás a jogállami korrekció mögé, ha eljön az alkalom? Ha értékelésem helytálló, a közvélemény nem közömbös, hanem figyel és kivár. Hogy melyik irányba indul el, az elsősorban attól függ majd, hogy milyen egyéb, számára fontos fejlemények összefüggésében fogja értékelni a jogállam elleni támadássorozatot. Ma a társadalom jelentős része ha látja is a kapcsolatot az alkotmányosságot csorbító lépések és az elmúlt hónapok gazdaságpolitikai döntései között, mivel ez utóbbiakat inkább helyesli, az előbbiekkel szembeni rossz érzések háttérbe szorulnak. Ha viszont, amint valószínűsíthető, az elmúlt hónapok kormányzati rögtönzései fenntarthatatlan pályára állítják az országot, és ennek következményei inkább előbb, mint utóbb a közvélemény jelentős részét szembefordítják majd a kormánnyal, akkor az orbáni hatalomgyakorlás módjával szembeni ellenérzések előtérbe kerülhetnek. A magánnyugdíjpénztárak kényszer-államosítása és főképp annak módja az első állomása lehet ennek az útnak, mert kitűnően alkalmas arra, hogy érzékeltesse a jogállami normák érvényesülése és az állampolgárok számára jól átlátható életviszonyok kiszámíthatósága közötti egyenes összefüggést. És akkor lehetőség adódhat a jogállami korrekcióhoz szükséges társadalmi bázis kiépítéséhez.