Rázós út

Politika  |  2012. január 10.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A magyar gazdaság vészhelyzetének főképp politikai okai vannak, ezért az összeomlás elhárítása gazdaságpolitikai és jogállami fordulatot tesz szükségessé. A fordulatnak hosszabb távon a jobboldal számára is elfogadhatónak kell lennie.

Magyarország ezekben a hetekben-hónapokban gazdaságilag és politikailag is fenntarthatatlan pályán mozog. A gazdaságpolitika bizalomvesztése olyan mértékű, hogy már csak az háríthatja el az összeomlást és állíthatja meg az ország felszínen maradásához szükséges piaci szereplők menekülését, ha a gazdasági döntéshozás a nemzetközi intézmények jól látható gyámsága alá kerül. Ezzel egyidejűleg őrült sebességre kapcsolt az alkotmányos intézmények lebontása és meggyengítése, ami egyrészt a belpolitikai feszültséget is izzásig hevíti, másrészt a saját ezer bajával elfoglalt Európai Uniót is végül eltökélt fellépésre kényszerítette.

Fontos látni, hogy e két folyamat a lehető legszorosabban összefügg egymással. A gazdasági gyarapodáshoz mindenekelőtt arra van szükség, hogy a belföldi és külföldi piaci szereplők készek legyenek erőforrásaikat és tudásukat gyümölcsöztetni hazánkban, ehhez pedig bizalom kell: stabil és kiszámítható viszonyok, jogbiztonság és az a tudat, hogy befektetéseik gyümölcseit az állam nem fogja önkényesen kisajátítani. Ezzel szemben a jobboldali kormánytöbbség hivatalba lépése pillanatától kezdve minden létező módon, minden kínálkozó alkalommal a világ tudomására hozta, hogy semmilyen szabályt nem tekint állandónak, semmilyen elvet nem tart sérthetetlennek. Az alapvető dinamika az első hetektől fogva látható volt, és azóta sem változott: a bizalomvesztéssel járó rossz döntések a kormány által nem várt gazdasági nehézségeket teremtettek, amelyeket újabb, a korábbiaknál is súlyosabban jogsértő döntésekkel próbált kezelni, amelyek csak még nagyobb bizalomvesztéshez vezettek, ezek még súlyosabb gazdasági bajokat eredményeztek, és így tovább, egészen az utóbbi napokban kibontakozó kontrollálatlan eszkalációig.

Egyértelmű tehát, hogy a magyar gazdaság válsága elsősorban politikai, közelebbről bizalmi válság. Nemcsak abban a szokványos értelemben, hogy a gazdaságpolitika elvesztette a hitelét, hanem abban a jóval mélyebb és pusztítóbb értelemben, hogy a kormánytöbbség másfél éves tevékenysége félreérthetetlenné tette: semmilyen befektetés nincs biztonságban az országban. Ennek megfelelően menekülnek a befektetők, és viszik megtakarításaikat a magyar háztartások is: beszámolók szerint a tavalyi magánnyugdíjvagyon-államosítás óta ötszázmilliárd forintnyi lakossági vagyont helyeztek el külföldi bankszámlákon. Ahogy a szuverén.hu több mint egy évvel ezelőtt előre jelezte, a kétharmados többség áldásból átok lett a jobboldal számára: ma a magyar kormányzat fő problémája nem az eurózóna válsága vagy a hazai gazdaság fundamentumai, hanem az, hogy hosszú ámokfutása után miképp tudná meggyőzni a magyar és külföldi szereplőket arról, hogy ezután már képes lesz önkorlátozóan élni rendkívüli döntési szabadságával.

Ebből az is következik, hogy a gazdasági káosz elkerüléséhez nemcsak gazdaságpolitikai, hanem általános politikai fordulatra van szükség: pontosabban, az összeomlás tartós, megnyugtató elhárításához a demokratikus jogállam lebontásának megállítására és visszaépítésének megkezdésére van szükség. Könnyű belátni, hogy miért nem állhat meg a fordulat egy-egy sokat bírált törvény visszavonásánál. Ilyen előzmények után ennek a kormányzatnak a szava senkit nem nyugtatna meg afelől, hogy egy-két év múltán, a közvetlen veszély elhárultával nem hozná meg ismét a most esetleg visszavont rendelkezéseit. Ezért az ország piaci és intézményes partnerei számára csak az lehet valóban megnyugtató, ha erős intézményes garanciák – független és teljes hatáskörű Alkotmánybíróság, független bíróságok, és így tovább – bástyáznák körül a jogbiztonságot – lehetőleg kétharmadosnál szigorúbb védelem alatt. Ezért teljesen ésszerűen és nem önkényesen jár el az Európai Unió, amikor az újabb segélycsomag feltételeként nemcsak gazdaságpolitikai, hanem alkotmányossági követeléseket is támaszt.

A helyzet fenntarthatatlansága azt jelenti, nem elképzelhető, hogy Magyarország állapotát tartósan a következő három körülmény együttese jellemezze: egyrészt az ország a gazdasági összeomlás határán imbolyog, másrészt folytatódik a demokratikus jogállam szétzilálása, és harmadrészt mindez az EU intézményes keretei között megy végbe. Erősen kétséges, hogy a jogállam leépítése önmagában folytatódhatna az unión belül, de az összeomlás árnyékában bizonyosan nem folytatódhat. A három körülmény közül legalább az egyiknek meg kell szűnnie. Jobb egyensúlyi helyzet felé akkor mozdulhatunk el, ha az összeomlás elhárítására elfogadjuk a segélycsomag alkotmányossági és politikai feltételeit. Így elkerülhető az összeomlás, visszafordítható a jogállam lezüllesztése, és az unió tagjai maradhatunk. De a helyzet elmozdulhat egy rossz egyensúly irányába is: nem fogadjuk el a feltételeket, bekövetkezik az összeomlás, és ennek politikai következményeinek – népharag, kormánybukás – elhárítására a kormányzat felgyorsítja a jogállam lebontását, ami óhatatlanul az EU-n kívülre sodorja az országot. Félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy a kormánytöbbség tudatosan ezt a forgatókönyvet fontolgatja. Azt állítom, hogy mai felelőtlen lépései olyan helyzetet eredményezhetnek, amelyben ez tűnhet majd a számára legvonzóbb alternatívának. De abból indulok ki, hogy ez a kevésbé valószínű pálya, és végül lesz megegyezés.

A megegyezéshez szükséges fordulat ma még nagyon távolinak tűnik, és egyáltalán nem mindegy, hogy milyen körülmények, milyen kényszerek hatására következik be, amikor bekövetkezik. Meggyőződésünk, hogy az Európai Unió, valamint a befolyásos tagállamok kormányai nem tehetnek mást, mint hogy határozottan fellépnek a magyar demokratikus jogállamot elsorvasztó lépések ellen. Az unió nem csupán gazdasági együttműködés, hanem közös politikai eszményeken alapuló közösség is, amelynek identitásához tartozik a joguralom és a demokrácia kiteljesítése. Felelős uniós vezető nem nézheti tétlenül mindazt, ami Magyarországon folyik. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy egy nyilvánvalóan külföldről kikényszerített politikai fordulat és esetleges kormányváltás súlyos következményekkel járna. Az elmúlt húsz év és különösen az utóbbi néhány év nyílt politikai válsága világosan megmutatta, hogy alkotmányos rendünk csak akkor lehet szilárd, és nyújthat erős alapot a gazdasági és társadalmi fellendüléshez, ha azt az egymással versengő nagy világnézeti-politikai csoportok egyaránt el tudják fogadni magukénak. Egy direkt nemzetközi kényszer hatására elért jogállami fordulat ennek a kívánatos állapotnak az akadálya lenne. A magyar jobboldalon amúgy is mélyen gyökerezik az a – teljesen alaptalan – mítosz, hogy hazai ellenfeleik csak választási csalással és/vagy külföldi ármány eredményeként győzhetnek felettük, mert a magyar nép többsége sosem szavazna magától a „nemzeti” jobboldal ellen. Egy külső kényszerrel elért fordulat minden bizonnyal elmélyítené ezt a hiedelmet, és elképzelhetetlen, hogy a jobboldali közönség a magáénak érezhetné a nyomában kialakuló rendet. Egy megalázott és megvert jobboldallal szemben éppúgy nem teremthető szilárd alkotmányosság, ahogy a legázolt, tönkrevert baloldallal szemben sem volt ez lehetséges, és ez megpecsételi az Orbán-rezsim sorsát. Ezért elengedhetetlen, hogy a fordulat a mai kormánytöbbség tevékeny részvételével történjen meg, és az volna a helyes, ha a külső nyomás a magyar demokrácia önkorrekciós képességének javítására irányulna, nem pedig kívülről levezényelt korrekcióra.

A helyzet nagy körültekintést igényel mind a kormány hazai ellenfelei és bírálói, mind pedig külföldi partnerei részéről. A legnagyobb nehézség, hogy a kormányfőn kívül ma nem látszik olyan szereplő a magyar jobboldalon, aki képes lehetne a kívánatos fordulatot elfogadtatni a jobboldali törzsszavazókkal, hogy ők azt ne megaláztatásként, hanem szükséges és helyes irányváltásként élhessék át. Ugyanakkor ő maga olyan messzemenően azonosult a leváltandó politikával, hogy nehezen elképzelhető akár az, hogy képes lenne a kudarc nyílt beismerésére, akár az, hogy politikailag túlélhetné azt. Márpedig a kudarc teljes beismerésénél kevesebb aligha lehet elég a fordulathoz. Akárhogy is, a jobboldalnak – politikai vezetőinek és közéleti szereplőinek – maguknak kell megbirkózni azzal a feladattal, hogy elfogadtassák véleményközösségükkel a fordulatot, ha valóban erre az útra lépnek. Ami a kormány parlamenti és azon kívüli ellenzéke, valamint a vele szemben kritikus közéleti szereplők felelőssége, az az, hogy lépéseivel, megszólalásaival ne nehezítsék azt az elkerülhetetlenül fájdalmas folyamatot, amely során a jobboldali közönség lassacskán beláthatja, hogy az elmúlt években követett pálya végzetes tévút volt.