Szövetségek az új világrendben

Politika  |  2015. január 24.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Egy állam sem képes egyedül legyőzni a terrorizmust, megbírkózni a klímaváltozással, felszámolni a mélyszegénységet, harcba szállni a járványokkal, növelni a nukleáris biztonságot. A huszonegyedik században mindannyian szomszédai vagyunk egymásnak.

A második világháború árnyékában, a hidegháború hajnalán nőttem fel. Apám külügyi tisztviselőként dolgozott, így közelről láthattam a történelem viharait. Sosem felejtem el, ahogy sétáltam vele Normandia partjainál. Bámultuk a partraszálló egységek égett maradványait pár évvel azután, hogy oly sok fiatal ember áldozta életét a szabad világért. Hasonlóképp, azt a rémisztő érzést sem fogom elfelejteni, ahogy a Brandenburgi Kapunál, átbiciklizve Nyugat-Berlinből Keletre, szembesültem a szabadon élő és a vasfüggöny mögötti csapdába esett emberek helyzete közötti különbséggel.

Sok év után most látom igazán, hogy az együttműködő döntéshozók nemcsak egy háborút nyertek meg, hanem a békét is. Az Egyesült Államok és partnerei olyan szövetséget alakítottak ki, amely sikert és stabilitást hozott Nyugat-Európának, Japánnak és Dél-Koreának. Régi ellenségekből új szövetségesek lettek, akik együtt alakították ki a világot sikeresebbé tevő gazdasági rendszert. És az államfők még a hidegháború veszedelmeinek idején is megtalálták az együttműködés útját a fegyverzetellenőrzéshez és a nukleáris Armageddon megelőzéséhez.

Vagyis hatékony nemzetközi intézmények létrehozatalával és stratégiai partnerséggel nemcsak egy világháború katasztrófáját kerültük el, hanem véget vetettünk a hidegháborúnak és globálisan emberek százmillióinak életszínvonalát növeltük meg. Ez a huszadik század emlékezetes története. A kérdés ma már az, hogy milyen történet kerekedik a huszonegyedik századból.

A világrend most új kihívásokkal szembesül. Orosz agresszió ad okot aggodalomra. Vallással visszaélő szélsőségesek fenyegetnek kormányzatokat és embereket szerte a világban. Technológiai fejlődés borítja fel a hatalmi egyensúlyt kormányzatok és kormányzottak között, ami egyfelől demokratikus elszámoltathatóságot tehet lehetővé, másfelől viszont akadályokat gördíthet a nyitott, befogadó politika elé. Távolodunk a hierarchikus hatalmi rendtől és közeledünk a hálózatos hatalmak világa felé. Az államoknak alkalmazkodniuk kell ehhez a változáshoz. A világháború után létrejött nemzetközi intézmények és partneri kapcsolatok fenntartására és modernizálására van szükség.

Vannak, akik azt javasolják, hogy ilyen viharos körülmények között Amerika forduljon befelé. Ebben nincs semmi új. Sokan hasonlóan érveltek a második világháború után és huszonöt évvel ezelőtt is, a berlini fal leomlása után. Nem volt igazuk akkor és nincs igazuk most sem. Soha nem volt nagyobb igény a vezetésre és az Egyesült Államok soha nem törődött jobban a világ dolgaival, mint most.

Komoly szerepünk van Afganisztán legelső békés, demokratikus átalakulásának előmozdításában. Az afgánok háborús sikerének esélyéért feláldozott sok-sok vér és anyagi erőforrás után a világ ma azért felelős, hogy nyújtson segítséget az afgán vezetőknek a sikeres kormányzáshoz.

Tudjuk, hogy Szíria teljes vegyifegyver-készletének megsemmisítése nem sikerülhetett volna közvetlen, gyakorlatias diplomáciai tevékenység és jelenlét nélkül. Az erkölcstelen és szörnyűséges szíriai polgárháború sem érhet véget egyenlő felelősségvállalás nélkül. Hasonlóképp, Ázsiában, ahol Barack Obama elnök és Hszi Csin-ping kínai államfő nagyratörő együttműködést jelentett be az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, tudhatjuk, mely országok képesek valódi együttműködésre és milyen további feltételektől függ, hogy Párizsban aláírhassuk a klímaegyezményt.

A világ változik és vele együtt mi is. A térképen az országhatárok már nem a legsúlyosabb fenyegetést jelentik, és a szereplők már nem tartoznak két szemben álló táborba. A huszonegyedik században mindannyian szomszédai vagyunk egymásnak, ezért koalíciós diplomácia szükséges. Egy állam sem képes egyedül legyőzni a terrorizmust. Egy állam sem képes egymaga megbírkózni az emberiséget fenyegető éghajlatváltozással. Egy állam sem képes egyedül felszámolni a mélyszegénységet, harcba szállni a járványokkal, növelni a nukleáris biztonságot.

Egyikünk sem élhet biztonságosabb, gazdagabb életet a világnak hátat fordítva. Építhetünk a szövetségi együttműködés történelmi tapasztalataira és új koalíciókat hozhatunk létre kormányzatokkal, civil társadalommal és igen, a hétköznapi emberekkel.

Jó példa a brutális Iszlám Állammal szembeni nemzetközi fellépés Irakban és Szíriában. Több mint hatvan ország politikai, humanitárius és titkosszolgálati eszközökkel segíti az egységes katonai akciót. A siker nem azon múlik, hogy egy vagy több állam mit tud elérni, hanem azon, hogy mire vagyunk képesek mi mindannyian a közös fenyegetés elleni cselekvésben.

Hasonlóan fontos terület az Egyesült Államok együttműködése az ENSZ-szel annak érdekében, hogy globális megoldást találjunk az Ebola-vírus okozta veszélyekre. Több mint ötven külföldi vezetővel tárgyaltam személyesen, és mindannyian egyetértettünk abban, hogy kizárólag együttműködve tudjuk megállítani a pusztítást Nyugat-Afrikában és feltartóztatni az Ebola terjedését.

Vannak előremutató jelek, de sok munka van még hátra. Nehéz feladat összehangolni versengő érdekű és eltérő anyagi helyzetű országok cselekvését, de együttes erőfeszítésekkel legyőzzük az Iszlám Államot és úrrá leszünk az Ebolán. Ezzel megerősítjük: az új világrend alapja a közös problémák kollektív megoldása.

Az együttműködés elengedhetetlen azoknak a gazdasági alapelveknek az érvényesítéséhez is, melyekre alapozva érte el gazdasági sikereit Amerika és számos más állam a világháború után. Például, a Csendes-óceáni Partnerség Obama elnök törekvését testesíti meg, hogy összhangot teremtsen a világkereskedelem egyharmadából és a globális GDP negyven százalékából részesedő országok között. Az előny az Egyesült Államok és partnerei számára egyaránt óriási. Becslések szerint a Csendes-óceáni Partnerség évi 77 milliárd dollár bevételt és 650 ezer új munkahelyet jelenthet az USA-ban. A Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség az Európai Unióval a másik hatalmas előrelépés lehet a kereskedelem növelése érdekében.

Akár a kölcsönös biztonságról, akár a közös sikerekről van szó, valódi együttműködés nem jön létre egyik napról a másikra. Türelmes diplomácia és együttes akarat vezethet a közös célok eléréséhez. Amerika céljai ugyanazok maradnak, mint az elmúlt évtizedekben: béke, stabilitás és fejlődés az Egyesült Államokban és patnereinél szerte a világban.

(A szerző az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztere. Az írást a Project Syndicate engedélyével közöljük.)