A vasárnapi hódmezővásárhelyi választás gyökeresen változtatja meg a politikai helyzetet. Korábban több jel is utalt arra, hogy a Fidesz látszólag megkérdőjelezhetlen dominanciája valójában egy legitimációs válságot takar. Most egy olyan településen bizonyosodott be, hogy mennyire kimerültek a kormánypárt hitelességi tartalékai, amit sok minden épp ennek ellenkezőjére predesztinál. Ez pedig új helyzetet teremt a következő másfél hónapra is: a választások tétje immár nem egyszerűen az újabb kétharmad megakadályozása, hanem a kormányváltás.
Ebből fakadóan új felelőssége van az eddig egymáshoz döcögve utat találó ellenzéki pártoknak is. A vasárnapi választás tanulságait levonva kell hozzálátniuk az indulási stratégia meghatározásához. Ha ebből a szempontból tekintünk a vasárnapi történésekre, azokat a feltételeket kell rekonstruálni, melyek e váratlan eredményhez vezettek. Az ellenzéki jelölt sikeréhez egyaránt hozzájárultak a személyéből fakadó, a támogatók, valamint az ellenfelek stratégiájából származó tényezők.
Fontos látni, hogy Márki-Zay Péter személyében olyan jelöltet sikerült találni, aki helyben beágyazott, és ami ennél is fontosabb, minden szempontból hiteles képviselője annak az álláspontnak, hogy a Fidesz az elmúlt nyolc évben — morális, alkotmányjogi és gazdasági szempontból egyaránt — átlépett a demokratikus jogállami kereteken és emiatt immár nem méltó az ország vezetésére. Alighanem ezek a legfontosabb sajátosságai azoknak a jelölteknek, akik eséllyel szállhatnak szembe az elsősorban legitimációs deficitükön keresztül legyőzhető kormánypárti ellenfelekkel. Az ellenzék első feladata ennek megfelelően az, hogy a jelöltek közül őket támogassa.
A támogató pártok stratégiájának leglátványosabb eleme a nyilvános háttérbevonulással párosuló logisztikai segítségnyújtás. Ahhoz, hogy az egymással összeegyeztethetetlen álláspontot képviselő ellenzéki pártokra adott szavazatok ne semlegesítsék egymást, óhatatlanul arra van szükség, hogy a pártok háttérbe szorítsák saját rövid távú érdekeiket. Ez egyben a kulcs ahhoz is, hogy a pártot választani nem tudó hatalmas tömeget aktivizálni lehessen.
Miközben egy polgármester-választáson ez viszonylag könnyen megköthető kompromisszum, a parlamenti választások esetében értelemszerűen nehezebben kivitelezhető. Azonban tekintve, hogy a kormányváltás jó eséllyel egyetlen lehetőségét rejti magában (ennek hiányában az egyéni helyek többségének elhódítása reménytelennek tűnik), az abban érdekelt pártok számára stratégiai érdek. A pártoktól független egyéni jelöltekkel arra vonatkozó megállapodást kell kötni, hogy a választások után a Fidesz-KDNP frakciójához nem csatlakoznak és megszavazzák az ellenzéki pártokból alakuló kormányt.
Ebben az esetben egy olyan parlament jönne létre, amiben a pártok parlamenti képviselete a listás szavazatok arányán alapulna. Minthogy az összefogás sikere esetén ez automatikusan azt is jelentené, hogy az egyéni helyektől eleső Fidesz az ellenzék egészével szemben kisebbségbe kerülne, így olyan kormány jöhetne létre, amit a bejutott ellenzéki pártok mellett a függetlenekből álló jelentős csoport is támogat.
A pártfrakciók mellett a függetlenek nagy aránya minden szempontból újdonság lenne. Abból a szempontból nehézség, hogy a törvényhozáshoz szükséges kompromisszumkényszerből fakadóan a kormányzás tempója lassulna. Ugyanakkor éppen ez — az elmúlt két ciklussal ellentétben — egyúttal kivételes esélynek is tekinthető: lehetőség arra, hogy a demokrácia lényegi terepévé válhasson a parlament.
Az ellenzéki pártok második feladata ennek megfelelően az, hogy az egyéni körzetekben sehol ne indítsanak párhuzamosan több jelöltet, és ahol csak lehetséges, a helyben elismert független jelölteket támogassák. Kétségtelenül ez kívánja a legnagyobb lemondást a pártok részéről, azonban a jelenlegi választás kivételes tétjére való tekintettel, ez alighanem mégis elkerülhetetlen. Ennek hiányában ugyanis a centrális erőtér logikája működik a legtöbb körzetben, végső soron a Fidesz hatalmon maradását eredményezve. Ha úgy tetszik ez a különleges önmérséklet tekinthető az ellenzéki pártok történelmi felelősségének.
A siker harmadik komponense részben független az ellenzéki pártoktól, amennyiben a kormányzati kommunikációra adott reakcióra vonatkozik. Ahogy Hódmezővásárhelyen láttuk, a kormánypártok kampánystratégiája központilag meghatározott üzenetek, hierarchizált és automatizált továbbításán alapul. Miközben e komponensek látszólag hatékony propagandagépezetet alkotnak, valójában jól látható korlátokkal is bírnak: a helyi ügyekre vakok, továbbá pont azok esetében hatástalanok, akik épp a legitimációs deficitje miatt fordultak el a Fidesztől (miközben pártpreferenciával sokszor nem rendelkeznek).
A vásárhelyi kampány példája is jól mutatja, hogy az egyrészt központi üzenetek demagóg ismétlésén, másrészt a független jelölttel szembeni otromba lejáratási kísérleteken kívül eszköztelen a kormánypárt kommunikációs gépezete. Ezt pedig a megfelelően kiválasztott ellenzéki jelöltek mindenhol hasznukra fordíthatják: épp elég, ha rámutatnak ezek visszás mivoltára, amit független és hiteles pozíciójuk lehetővé is tesz. Márki-Zay ezt sikeresen hajtotta végre, aminek következményeként valójában mozgósító erőt sikerült kovácsolnia a személyét ért támadásokból.
Összességében három pontban foglalható össze, mi várható el a kormányváltás iránt ténylegesen elkötelezett ellenzéki pártoktól: helyben morálisan hiteles független jelölt támogatása; a frakció listás szavazatokból kijövő létszámának elfogadása (és ebből fakadóan a parlamenti munkához való konstruktív hozzáállás); a félelem és lejáratás logikáján alapuló kormányzati gépezettel szemben nem egy ellenkező előjelű, de hasonló logikájú kampány folytatása.
Ennyi feltétel együttes teljesítésének esélye továbbra is kicsi. Azonban a vásárhelyi eredmények után nem tehetik meg az ellenzéki pártok, hogy lemondanak 2018-ról, és saját pozíciójuk stabilizálására vagy éppen javítására koncentrálnak. A választók kifejezték akaratukat, miszerint változást akarnak, de nem bármi áron: csak akkor, ha adottak a biztosítékai egy a pártpolitikai logikát kontrolláló független logika érvényesülésének is. Ez az, amire a „függetlenek frakciója” nem csupán esélyt, de egyúttal biztosítékot is kínál.