Van-e jövője a liberalizmusnak?

Politika  |  2013. október 23.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A német szövetségi választások eredményének fényében felmerül a kérdés, hogy az FDP választási kudarcának okai a német liberális párt speciális helyzetében és történetében keresendők-e, vagy maga a liberalizmus nem képes adekvát választ adni a kor kihívásaira.

Hatalmas csapást mértek a német polgárok a Szabad Demokrata Pártra (FDP) a szeptember 22-i szövetségi választásokon. A párt 2009-ben még a választók 14,6%-át tudhatta maga mögött, így abban bízhatott, hogy a szűkös esztendők után középpárti státuszra tett szert. Idén ez az álom szertefoszlott, miután a liberálisok a parlamenti küszöb alatti 4,8% százalékkal 64 éves jelenlét után kiestek a Bundestagból. A pártot ért presztízsveszteség a vereség kontextusait nézve még jobban átérezhető. Az FDP csak egytized százalékkal előzte meg az euroszkeptikusokat tömörítő AfD-t, a szélsőséges Baloldali Párt (Die Linke) pedig majdnem 4%-kal szerepelt jobban a liberális pártnál, azt üzenve ezzel, hogy kevésbé kínos a kommunista állampárt utódjára szavazni, mint a liberálisokra. Az FDP támogatóinak keserűségét fokozhatja, hogy kiesését a választások éjszakáján a többi párt prominensei rendkívül gúnyosan fogadták, és kárörvendő megjegyzések érkeztek a választásokon győztes „természetes szövetséges” CDU részéről is.

A jobboldali fordulat

A nagy német lapok publicistái a választások óta a bukás okaival foglalkoznak. A Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain elsősorban az az álláspont kapott hangsúlyt, hogy az ellenfelek kárörvendését kiváltó vereség okai az FDP történetében keresendők, és az okok vizsgálatában a párt 1982-es „neoliberális fordulatáig” kell visszamenni. Az ezt megelőző években az Egyesült Királyságban és az USA-ban már megtörtént a konzervatív gazdaságpolitikai fordulat, Németországban pedig egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Helmut Schmidt vezette szociáldemokrata-liberális kormányzat hosszú távon nem tud megbirkózni az első és második olajválságból adódó gazdasági krízishelyzettel. A nyolcvanas évek elején az ország adóssága 49 milliárdról 314 milliárd márkára ugrott, nőtt az infláció, és a munkanélküliek száma csaknem kétmillió főre növekedett. A kormány liberális gazdasági minisztere, Otto Graf Lambsdorff felismerte a radikális gazdaságpolitikai fordulat szükségességét, és egy „piacgazdaság-manifesztumot” küldött a kancelláriai hivatalnak, melyben a szociális kiadások visszanyesését és a privát szektor fojtogató állami beavatkozásoktól való megmentését sürgette. A mai FDP politikai hitvallásának tartott Lambsdorff-manifesztum a kormánypolitika gyökeres átalakulásához vezetett. A szociálliberális koalíció egy bizalmatlansági indítványt követően felbomlott, és sikeres koalíciós tárgyalások után Helmut Kohl vezetésével kereszténydemokrata-liberális kormány alakult, amely a Lambsdorff-manifesztumból átvett „kevesebb állam – több piac” szlogent választotta mottójául.

A manifesztum tartalma és a bizalmatlansági indítvány erősen megosztotta a liberális párt korábbi híveit. Egyrészt felborította azt az egyensúlyt, amely állami beavatkozástól nem ódzkodó baloldali liberálisok és az állam visszaszorítását sürgető jobboldaliak között korábban érvényesült, és amelyre a párt 1948-as megalakulása óta kényesen ügyeltek. Másrészt eltávolította egymástól a pártot hagyományosan támogató társadalmi csoportokat, például a hatékony érdekvédelemmel rendelkező protestáns felsőosztály tagjait, a technokrata értelmiséget és a pártot a hetvenes években még aktívan támogató humán értelmiséget. A fordulat óta az FDP szembeállította a társadalmi egyenlőség kívánalmait a gazdasági teljesítőképességgel. Ez a merev szembeállítás azonban meggátolta az új gazdaság- és társadalompolitikai stratégiák felvázolását, így végül a magukat progresszívnek valló választópolgárokat is elidegenítette a párttól. A szavazók jelentős része pedig azt sem volt képes megbocsátani a liberálisoknak, hogy a Németországban máig nagy népszerűségnek örvendő Helmut Schmidt annak idején „gátlástalanságuk” áldozatává vált.

Mit jelent a „neoliberalizmus”?

A neoliberalizmus fogalmának negatív karrierje alig nyúlik vissza régebbre az FDP jobboldali fordulatánál. A neoliberalizmus kifejezés, amelyet ma Németországban előszeretettel használnak az FDP gazdaság- és társadalompolitikájának jellemzésére, a háború utáni években még egészen eltérő jelentéssel bírt. A szociális piacgazdaság freiburgi iskolájának tagjai nevezték magukat neoliberálisoknak, akik a korlátozatlan versenyben gondolkodó „klasszikus liberális” közgazdászokkal szemben fejtették ki bírálatukat: azt az álláspontot képviselték, hogy az igazságos verseny megteremtéséhez, a monopóliumok és a kartellek széttöréséhez világos állami szabályozásra és erős államra van szükség. Az egykori neoliberálisok retorikája ezért – meglepő módon – egyértelmű hasonlóságokat mutat a mai „neoliberalizmus-ellenes” retorikával: a klasszikus liberális közgazdászokat piaci radikalizmusukért, az erősebb jogának elismeréséért, a gátlástalanok társadalmának kiépítéséért bírálták.

Fogalomtörténeti elemzések szerint a neoliberalizmus a hetvenes évek második felétől nyerte el eredeti jelentésével tökéletesen ellentétes, erősen negatív értelmét, miután a közvéleményben „neoliberálisként” megjelenő Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman tanácsokkal látta el Augusto Pinochet chilei diktátort, és miután tanítványainak egy csoportja, az úgynevezett Chicago Boys részt is vett a chilei piacpárti reformok végrehajtásában. A chilei események után fokozottan érdeklődő német nyilvánosság jelentős része irreálisan pozitív színben tüntette fel az egyébként működésképtelen, de sokak elképzelése szerint „emberarcú szocializmus” lehetőségét magában rejtő és „imperializmusellenes” marxista Allende-rendszert, amely a véres 1973-as puccsal ért véget. Ebből a perspektívából Friedman Pinochetnek nyújtott segítsége azt a meggyőződést erősítette a német nyilvánosságban, hogy a liberalizmus egyik fajtája, a „neoliberalizmus” és az általa meghirdetett piaci radikalizmus tökéletesen összeegyeztethető egy többezres véráldozatot követelő, szélsőséges politikai elnyomásra épülő és az imperialisták által támogatott politikai rendszerrel.

A „neoliberalizmus” fogalmát ezután nem a racionális akadémiai vagy közgazdasági viták alakították, és a fogalom nem is gazdasági szakemberek és politikai teoretikusok önmagukról alkotott pozitív önjellemzéseiben formálódott. A hetvenes évek végétől kezdve a „neoliberális” fogalom igen egyoldalúan, retorikai fegyverként jelenik meg a nyilvánosságban, hol a különféle liberális irányzatok, hol a társadalmi egyenlőtlenséget konzerváló politika ellen folytatott küzdelmekben. A német közvélemény jelentős részének szemében a néhány évvel később a saját baloldali szövetségeseit „hátba támadó” FDP a pontosan sohasem definiált, de mindig negatív kontextusban használt „neoliberalizmus” tökéletes megjelenítője, amely az általános vélemény szerint egyszerre híve a demokratikus politikai kontroll kiiktatásának és a legvagyonosabbak politikai érdekérvényesítésének. 1982-től kezdve az FDP-nek nem pusztán a jobboldali fordulat után bekövetkező egyensúlyvesztéssel kellett megbirkóznia üzenetei megfogalmazásakor. Politikája egyre inkább összeforrott egy látszólag leíró, a politikai igények szerint azonban rugalmasan alakítható, irreális és negatív asszociációval terhelt fogalommal. Így teremtődött meg a lehetőség egy vitaképes, a tömegek számára azonban nem vonzó társadalom- és gazdaságpolitika karanténba zárására. Az eddigiekben felvázolt történeti olvasat szerint ez a karanténba zárás teljesedett ki a 2013-as szövetségi parlamenti választáson.

A liberalizmus és a válság

A liberalizmus jövője iránt érdeklődő publicisták ezekben a hetekben nem pusztán az FDP elszigetelődésének okait firtatták, hanem azt a kérdést is feltették, miért éppen a válság éveiben volt esedékes a liberális párt kiesése. Újabban gyakran idézik a híres német szociálliberális politikus, Friedrich Naumann szavait, aki egy 1906-os híres írásában a német liberálisok 1873-as gazdasági válság utáni térvesztésének okaira hívta fel a figyelmet. Naumann írásának megjelenésekor a német polgárság jelentős része már élvezte a német liberálisok által kiharcolt vívmányokat (megvalósult az egységes nemzetállam, a sajtó- és véleményszabadság, szabadpiaci rendszer épült ki, ipartörvények léptek érvénybe), a liberális párt népszerűsége ennek ellenére drasztikusan csökkent. Naumann ekkor annak a mára híressé vált gondolatának adott hangot, amely szerint a liberalizmus egy ilyen helyzetben csak akkor nyerheti vissza egykori fényét és vonzerejét, ha az alapeszmék újradefiniálásával az egész eszmerendszert sikerül alapjairól újjáépíteni.

A Süddeutsche Zeitung publicistája szerint Naumann egészen más politikai környezetben elhangzott szavai a liberális elvek modern viszonyok közötti képviseletének problémáira hívják fel a figyelmet. A modernizáció előrehaladtával a nagy bal- és jobboldali néppártok – amellett hogy rendszerint jól körülhatárolható társadalmi rétegekre támaszkodnak – kézenfekvő szükségletekből meríthetik meggyőző erejüket: például a bejáratott struktúrák megőrzésének vágyából vagy a változások során elszenvedett sérelmek és igazságtalanságok kompenzálásának igényéből. A liberálisoknak azonban gyakran olyan társadalmi helyzetben kell definiálni önmagukat, amelyben a legfőbb liberális célkitűzések már teljesültek: jogbiztonság és szólásszabadság érvényesül, mindenkinek joga van a magántulajdonhoz és az önálló életvezetéshez. A liberális elvek több szempontból történő újrainterpretálása nélkül a liberálisok ezért könnyen dogmatikussá válhatnak, vagy – amivel Rainer Brüderle FDP-s miniszterelnök-jelöltet gyakran gúnyolják – anakronisztikus szabadságharcos pózba merevedhetnek. A liberálisok számára azonban mindenképpen végzetes következményekkel jár, ha abba a hitbe ringatják magukat, hogy a fejlett kapitalista társadalmakban a liberális eszmeiség és képviselete önmagától újratermelődik.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a politikai innováció hiánya különösen a polgári társadalmak történetét végigkísérő gazdasági válságokat követően válik feltűnővé, amikor a polgárok hatékony megoldásokat keresnek az újonnan felmerülő problémáikra. A jelek szerint a német liberális párt most sem tudott megfelelni az új kihívásoknak. Ahogy a kritikusok felhívták rá a figyelmet, az FDP a nyolcvanas évek óta mereven szembeállította a polgárok gazdasági és politikai szabadságát, és egyoldalúan tette le a voksát a gazdaság szereplőinek privát szabadsága mellett. A válság kezdetén ugyan átmenetileg megnőtt a párt értéke a túlzott állami beavatkozástól tartó polgárok szemében, de az FDP tartósan nem volt képes mobilizálni a magukat felelős politikai döntéshozónak érző, tehát politikai autonómiájukat is nagyra értékelő polgárok kritikus tömegét.

Az elmondottakból azt a következtetést is levonhatjuk: az FDP bukása nem feltétlenül jelenti azt, hogy a német társadalomban nincs fogadókészség a széles értelemben vett liberális értékrendre. Fontos megjegyezni például, hogy az aktív német választópolgárok többsége (a magyarokéval ellentétben) nem egy antiliberális és paternalista politikai erőt segített hatalomra, hanem a demokratikus szempontból ugyan sokszor kritizált, de a privát meggyőződéseket tiszteletben tartó, pragmatikus gazdaságpolitikát folytató Angela Merkel pártját. Úgy tűnik azonban, a liberális párt mindaddig válságban van, amíg nem sikerül bemutatnia egy olyan politikai alternatívát, amely a gazdasági és a politikai szabadságot nem egymás riválisaként, hanem ugyanannak az éremnek a két oldalaként értelmezi.