A baloldal friss levegője

Társadalom  |  2014. január 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Minden gyengesége ellenére a feltétel nélküli alapjövedelem javaslata érdemes a megfontolásra. Megvalósításához azonban minimálbér emelésre és a társadalmi integrációt segítő szolgáltatások fejlesztésére van szükség. Korábban Scharle Ágota írását közöltük a témában.

Bánfalvi István és a LÉT munkacsoport által elkészített anyag a feltétel nélküli állampolgári alapjövedelem magyarországi bevezetéséről legnagyobb érdeme az, hogy javaslatukkal (és annak hallatlanul jó és sikeres kommunikációjával) mintha friss levegőt engedtek volna be egy áporodott, levegőtlen szobába. Szélesre tárták az ablaktáblákat, és az érdemes és érdemtelen, a tisztes és bűnös szegények feletti fullasztó ítélkezés helyett az elvitathatatlan és mindenkit megillető jogok, biztonság és méltóság lettek azok a kiindulópontok, amelyek immár a közbeszédben a (meglepően intenzív) vitát alakítják. Nem túlzás, hogy ez történelmi tett, még akkor is, ha a javaslat több ponton vitatható, egyébként maguk a szerzők is a vita szándékával adták közre. Az anyag másik fontos érdeme, hogy számol: nem csupán értékekről és modellekről értekezik, hanem „forint fillérre” kiszámolja a javaslat költségeit és megjelöli lehetséges forrásait, melynek lényege: feltétel nélküli alapjövedelmet (FNA) mindenkinek; gyermekeknek 25, felnőtteknek 50, várandós anyáknak 75 ezer forint értékben havonta. És igen, ez Magyarország esetében is finanszírozható.

Érdemes áttekinteni, hogy melyek is azok a társadalmi problémák, amelyek a LÉT koncepciót életre hívták? A szegénység és különösen a gyerekszegénység egyre növekvő mértéke, mélyülése (kilátástalansága), területi koncentrálódása és generációkon való átörökítése bizonyosan olyan probléma, amelynek megoldásához nem elegendő a segélyezés javítása, hanem alapvető változás szükséges. Ma közel félmillió ellátatlan ember él Magyarországon, ők azok, akik semmilyen pénzbeli ellátásban nem részesülnek. (Szegénységre vonatkozós adatokat részletesen lásd pl. TÁRKI Monitor Jelentések 2012) A munkámnak köszönhetően rendszeresen járok mélyszegénységben élő közösségekben, településeken. Napi tapasztalatom, hogy tömegek élnek harmadik világ szintű nyomorban és elemi nélkülözésben, sokszor eldugva a többség szeme elől. A segélyezéssel nem az a legnagyobb gond, hogy megbélyegez, megaláz, bürokratikus útvesztőkbe kergeti a rászorulót, hanem az, hogy egyszerűen nem működik, nem éri el a célját: lényegében nem csökkenti a szegénységet, miközben rászorultságot vizsgál, nem éri el a rászorultakat, összegében (22.800 Ft/hó) köszönő viszonyban sincs az elemi túléléshez szükséges forrással. A Magyarországon egyre terjedő gyakorlat, ami az „elvárt magatartásra vonatkozó” különböző helyi rendeletekkel végképp önkényessé teszi a segélyezést, oda vezet, hogy (sokszor szándékos diszkrimináció eredményeként, értsd: a cigányok kizárásával) nem jut el azokhoz, akiknek erre szükségük van. Ennek a problémának bizonyosan „huszárvágásos” megoldása a mindenkinek járó alapjövedelem.

A másik leggyakoribb vitapont a munka, a munkavégzés kérdése. Látnunk kell, hogy mindazok, akik ma munkaképes korúak és egészségi állapotúak, ennek ellenére nem dolgoznak, többségükben a strukturális munkanélküliség áldozatai. Magyarország egyes térségeiben, településein egyszerűen nincs és a közeljövőben nem is lesz elérhető legális munkalehetőség. Ezeknek az embereknek a felmenői jellemzően nagyvárosok nehéziparában dolgoztak (segédmunkásként, betanított munkásként), majd a rendszerváltást követő tömeges munkahely megszűnés (hozzávetőleg egymillió tűnt el!) után kiszorultak távolabbi falvakba, végképp esélytelenné válva a munkaerőpiaci részvételre. Ha belátjuk, hogy ma Magyarországon jóval kevesebb a munkahely, mint amennyi az ezek betöltésére alkalmas munkaképes korú ember, akkor azt is be kell látnunk, hogy a helyzettel valamit tenni kell: munkahelyeket teremteni és a munkanélkülieket alkalmassá tenni (képzés, mobilizálás) a munkavállalásra, a továbbra is kiszorulókat pedig támogatni a túlélésben. Azonban csak azért megkövetelni a munkát az ellátásért cserébe, mert az úgy van rendben (aki nem dolgozik, ne is egyék), ferde logikára vall. Egyébként ez a ferde logika a fő motorja a jelenlegi közmunka rendszernek, amelynek fenntartása, működtetése sokszorosába kerül annak, mintha „egyszerűen” odaadnánk a túléléshez szükséges forrást azoknak, akik kiszorultak a munkaerőpiacról. Ha a közmunkaprogramok alkalmassá tennének a nyílt munkaerőpiaci részvételre, akkor még értelme is lenne az évi több százmilliárdos kiadásnak, de tudjuk, hogy nem tesznek alkalmassá. Céljuk egyértelmű: segélyt csak az kaphasson, aki dolgozik, mindegy, ha a munka értelmetlen, nem fejleszt, nem teremt értéket, és a minimálbérnél kisebb összeget adunk érte. Na, ezt az áporodott levegőt frissíti az FNA koncepció.

Az FNA és munka kérdéskör másik sarkalatos pontja a munkaösztönzés kérdése. Az FNA összege valóban a túlélést segíti. Ugyanakkor, meggyőződésem szerint, a méltó (önmegvalósításra, fejlődésre alkalmat adó, értéket teremtő és értelmes), elérhető (fizikai értelemben és képességek szerint is: rendelkezem azzal a tudással, ami a munkavégzéshez szükséges) és megfizetett (nem csupán az elemi szükségletek kielégítését lehetővé tevő) munka az, ami munkára ösztönöz. A LÉT anyag egyik leggyengébb pontja (amire Surányi György is felhívta a figyelmet a Kossuth Klub-beli bemutatáson), hogy a LÉT összege és a nettó minimálbér összege között jelenleg oly kicsi a rés, hogy gazdasági, racionális megfontolásból nem éri meg minimálbéres munkát vállalni (a fennmaradó időben többet lehet keresni alkalmi és egyéb munkákkal). Nem arról van szó, hogy ha valaki kapja az „ingyen pénzt”, akkor majd nem akar dolgozni, hanem munkával (legyen az fekete vagy fehér) annyit szeretne keresni, amennyi a méltó megélhetést biztosítja. Tehát a nettó minimálbér szükséges emelése egy olyan fontos tétel, amellyel a LÉT koncepció nem számolt, pedig az előbb ismertetett szegénységi csapda elkerülése végett szükséges.

A finanszírozhatóság kapcsán a LÉT anyag meglehetősen részletes, az már más kérdés, hogy egyet tudunk-e érteni (én személy szerint igen) az ott felsorolt, jelenleg „felesleges” költségvetési kiadások listájával és az egyéb javasolt bevételekkel. Ugyanakkor az eddigieknél világosabbá kell tenni, hogy bár a LÉT mindenkinek jár, a javaslat szerint a munkabér típusú ellátásban részesülőktől tulajdonképpen részben (bizonyos kereset fölött egészben) „visszavonódik”. Sokaknál tehát nem a LÉT összegével azonos emelést, hanem bizonyos mértékű emelkedést eredményez. Másoknál a jövedelem összege nem, csak annak biztonsága nő. Szerepel továbbá a javaslatban ingatlan adó bevezetése is, ami miatt nyilván lennének a javaslatnak „vesztesei” a vagyonosabb rétegben. Mindezekről eddig aránylag kevés szó esett.

A LÉT bevezetése varázsütésre nem ad választ a szociális kihívásokra. Pénz, elemi biztonság nélkül nem lehet segíteni a társadalmi kirekesztettségben, szegénységben élőkön, pénz nélkül nincs nyomorenyhítés. De a pénz önmagában kevés; szolgáltatások kellenek, amelyek a társadalmi integrációt segítik és a kohéziót erősítik. Cizellált, a szükségletekre érzékenyen reagáló rendszerre van szükség, ami az elemi megélhetésen túl jelentkező igényekre is választ ad. (Ilyenek többek között a lakhatás, ápolás-gondozás, esélyt adó, a gyerekeket célzó szolgáltatások, ellátások teljes köre, a leghátrányosabb helyzetű térségekben, gettókban élők elérése, a kirekesztettségben élők integrációját segítő együttműködés megteremtése, stb.). Többen, munkacsoportban együtt gondolkodva kidolgoztunk egy erre vonatkozó szakmapolitikai javaslatsort (Esély, 2013/6.), amelyre komoly hatást gyakorolt a LÉT elképzelés is.

Véleményem szerint a LÉT koncepció kijelöl egy szolidaritáson alapuló, a jogokat és méltóságot tiszteletben tartó, az egyenlőtlenségek növekedését fékező, mindenkiért felelősséget vállaló értékrendet, megközelítést és célt, még akkor is, ha jelenleg megfogalmazott formájában azonnal nem alkalmas a megvalósításra. Gondolkozzunk rajta tovább.