A hiányzó kritikus tömeg

Társadalom  |  2013. március 4.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Egyre inkább úgy tűnik, hogy a felsőoktatásnak nem sikerült a kormányzattal szemben megvédenie érdekeit. Kérdés: miért, és mi következik ebből?

A felsőoktatás átgondolt reformnak aligha nevezhető átalakításával szembeni hallgatói és oktatói ellenállás a héten lezajlott elbocsájtásokkal fordulóponthoz érkezett. Úgy tűnik, hogy az egyetemi polgárok – hat pontban összefoglalt – közös érdekeinek sérelme nem volt elegendő ahhoz, hogy tényleges nyomásgyakorlásra képes egységet teremtsen diákok, tanárok és vezetők között. Így a kormányzati intézkedések, az elmúlt három évben oly sokszor tapasztalt forgatókönyvhöz hasonlóan, társadalmi ellenállás híján gond nélkül megvalósulnak.

Az ELTE BTK-n és a Corvinuson tervezett leépítések végső soron azt fejezik ki, hogy az egyetemek vezetése hallgatólagosan jóváhagyja a kormány által se meg nem vitatott, se meg nem indokolt forráskivonásokat, és végrehajtja az ebből következő lépéseket. Mindez ellen a hallgatók és az oktatók csoportjai tüntetések, egyetemfoglalás vagy élőlánc keretében tiltakoztak ugyan, ám anélkül, hogy sikerült volna az egyetemi polgárok kritikus tömegét maguk mellé állítaniuk.

Miközben a jelenleg tapasztalt társadalmi felháborodás elsősorban a nagy tekintélyű, népszerű oktatók személyéhez kapcsolódik, nem szabad szem elől tévesztenünk a jelenség általános tétjeit sem. Ezek tekinthetők ugyanis szimptomatikusnak a demokratikus kultúra szempontjából. Az egyetem sajátos közegnek tekinthető abban az értelemben, hogy ismeretek, reflexivitás, kapcsolatok és kommunikációs képesség szempontjából az átlagnál sokkal nagyobb erőforrásokkal rendelkezik.

Ebből kiindulva joggal feltételezhetnénk, hogy ha valahol, akkor az egyetemeken különösen jók az esélyei annak, hogy az állampolgárok kiálljanak jogaikért, akár egyénként, akár közösségként megszervezve magukat, és ha kollektív sérelmek érik őket, azt ne hagyják tétlenül. Esetünkben a sérelmek létéhez aligha fér kétség: a forráskivonás és a kiszámíthatatlanság nem csupán a vezetők és az oktatók, de a hallgatók munkáját is ellehetetleníti.

Ennek ellenére az egyetemi polgárok csoportjai sem külön-külön, sem közösen nem tudtak hatékonyan összefogni. Az egyetemi vezetők nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy közösen fejezzék ki tiltakozásukat. Ehelyett ki-ki különalkuk keretében próbálja saját intézményének pozícióját biztosítani. Az oktatók többsége annak ellenére, hogy nap mind nap tapasztalja a munkakörülmények ellehetetlenülését, nem hajlandó elégedetlenségének nyilvánosan hangot adni, sem egy lazább civil szerveződés, sem pedig szakszervezeti keretek között. A hallgatók pedig, akik kétségtelenül a legnagyobb vesztesei mindezen folyamatoknak, nem hiszik el, hogy tevékenyen részt vehetnének azok befolyásolásában. Ehelyett tűrnek, alkalmazkodnak, és próbálják megúszni a fejük felett dúló vihart.

E különböző szinteken értelemszerűen nem egyforma a szereplők mozgástere és ebből fakadóan felelőssége sem. Ugyanakkor azt fontos látni, hogy e különböző szereplők stratégiái egyazon forrásból származnak: az állampolgári cselekvés horizontjának torzulásából.

A demokratikus társadalmak abban az értelemben kísérleti labornak tekinthetők, hogy lehetőséget biztosítanak az állampolgári cselekvések újabb és újabb formáinak kipróbálására, a fennálló viszonyok újabb és újabb kritikájára. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy tetszőleges cselekvés igazolható lenne, csupán azok, amelyek az egyetemes emberi jogokból levezethetőek, és ebben az értelemben megalapozott igényként vethetőek fel.

Egy demokrácia akkor működik jól, ha az állampolgárok mindezzel tisztában vannak, és úgy tekintenek önmagukra, mint a fennálló intézményi kereteket kritikusan megítélni és formálni hivatott szereplőkre. Más szóval, ha a lehetséges cselekvések horizontján szerepel a jogszabályoknak való engedelmesség mellett a jogszabályok igazságossági szempontok szerinti átvilágításának lehetősége is.

Ahogy azt értékszociológiai kutatások kimutatták, a rendszerváltás után – nem függetlenül a társadalomtörténeti előzményektől – ez a horizont jelentősen torzult. A jogszabályok tisztelete ugyan korántsem általános, a hozzájuk való kritikai viszonyulás nagyon is elterjedt. E kritika azonban nem az emberjogi normákon alapuló igazságosság szempontjain alapul, sokkal inkább a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció és az egyéni érdekek által meghatározott.

Vagyis miközben a jogszabályok érvényességét könnyen vitatjuk, ennek hátterében többnyire nem kollektív igazságtalanságtapasztalatok, hanem egyéni sérelmek állnak. Ebből következően pedig a problémák megoldásaként sem szolidaritáson alapuló akciók kínálkoznak, hanem az érdeksérelem egyéni kezelése.

Belátható, hogy az értékek e sajátos konfigurációja semmilyen szempontból sem ideális. Ugyanakkor, ahogy a felsőoktatási átalakítások tapasztalatai mutatják, különösen bénító hatásúvá abban a pillanatban válik, hogy kollektív sérelmek elleni közös fellépés lenne indokolt. Ennek ugyanis előfeltétele lenne egy olyan állampolgári cselekvéshorizont, melyben lehetőségként szerepel a jogszabályok univerzális igazságossági elvek, nem pedig egyéni érdekek szerinti megítélése.

Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy ez a horizont több mint 20 évvel a rendszerváltás után csupán az állampolgárok csekély kisebbségét jellemzi. A többség, legyen bár elégedetlen a fennálló viszonyokkal, az egyéni sértettség kereteit nem tudja meghaladni. Nem képes magára úgy tekinteni, mint aki az igazságosság szempontjaiból is hivatott lenne megítélni a jogszabályokat, és adott esetben a nyilvánossághoz fordulva, másokkal összefogva fellépni a méltánytalanságok ellen.

Ráadásul a felsőoktatási átalakítások tapasztalatai arra is rámutattak, hogy ez a jelenség nem csupán szórványos, hanem a magyar társadalom egészének égető problémája. Az, hogy a különböző társadalmi csoportok közül alighanem a legnagyobb reflexív potenciállal rendelkező egyetemi szféra szereplői sem tudják meghaladni korlátaikat, és együttes kiállás helyett egyéni elkerülési stratégiákhoz fordultak, azt mutatja, hogy rendkívül mélyen gyökerező beidegződésről van szó.

Politikusként az ilyen beidegződésekhez kétféleképp lehet bizonyulni. Azok a szereplők, amelyek az egyéni pártpolitikai célokat részesítik előnyben, ezen beidegződésekre építhetik stratégiájukat, és gátlástalanul kihasználhatják az állampolgárok kollektív érdekvédelmi képességének hiányát. Azok a szereplők, amelyek a demokratikus közösség céljait részesítik előnyben, ezen beidegződések meghaladására törekedhetnek.

Tekintve, hogy e beidegződésektől a társadalom tagjaiként a politikusok többsége sem mentes, feltételezhető, hogy az előbbi csoport tagjai köztük is többen vannak. Ennek hatása a rendszerváltás utáni legtöbb kormánynál kimutatható, és különösen erősen jelenik meg a jelenleg regnáló esetében. Ez ugyanis minden korábbinál jobban kihasználja azt, hogy egy olyan fragmentált tömeget képvisel, amely nem képes az igazságosság szempontjai szerinti kritikára, csak az egyéni sérelmek számbavételére.

A rendszerváltás utáni társadalom bizonyos értelemben valóban elfogadja a miniszterelnök kormányzati stílusát, meghajlik az erő politikája előtt, ahelyett hogy kritikával illetné azt. Minthogy állampolgári horizontján nem szerepelnek az igazságosság és az emberi jogok szempontjai, ezek számonkérése sem potenciális alternatíva.

Ugyanakkor ez korántsem igazolja a kormány tetteinek helyességét. Épp ellenkezőleg: amit a kormány csinál, az valójában visszaélés a demokratikus kultúra társadalmi deficitjével. Ebben az értelemben a demokratikus közösség szempontjából aggályos, attól függetlenül, hogy csekély társadalmi ellenállásba ütközik.

Jól látható, hogy a fennálló viszonyok ellenállás hiányában jó eséllyel termelődnek újra generációról generációra. Ebben a helyzetben a demokratikus értékek mellett elkötelezett állampolgárokra nem kisebb feladat hárul, mint az állampolgárok gondolkodási horizontjának kitágítása. Annak a lehetőségnek a felvillantása, hogy lehetséges és értelmes az igazságosság szempontjai szerinti állampolgári kritika.

Egy ilyen folyamat csakis hosszú távon képzelhető el. Éppen ezért azoknak, akik a felsőoktatási átalakítás elleni protestálókhoz hasonlóan felvállalják a benne való közreműködést, kivételesen türelmesnek kell lenniük. Tetteik attól függetlenül előremutatónak tekinthetők a demokrácia szempontjából, és emiatt maximális elismerést érdemelnek, hogy konkrét célkitűzéseikben sikeresnek bizonyulnak-e. Hiszen csakis az ehhez hasonló állampolgári mozgalmakban születhet meg egy nem csupán attitűdjében, de méretében is „kritikus tömeg”.