A második Pásztor-ügy

Társadalom  |  2014. július 12.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A cigányság helyzetével kapcsolatos őszinte beszéd nem a cigánybűnözőzéssel kezdődik, hanem azzal, ha kimondjuk: a helyzet enyhe javulása is sok-sok áldozatot követelne a többségtől és a kisebbségtől egyaránt.

Mint mostanra köztudott, az MSZP és a DK a korábban rasszista ízű kijelentéseket tett volt városi rendőrkapitányt jelöli miskolci polgármesternek. (Az Együtt helyi szervezete a hírek szerint támogatta a jelölést, az Együtt és a PM országos elnökségei azonban megvonták a jelölttől a támogatást). Pásztor Albert rendőrkapitányként tett 2009-es mondatai a következők: „Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a közterületi rablások elkövetői cigány emberek. (…) a sok kis aranyos cigánygyerekből gyakran lesz durva és kegyetlen bűnelkövető (…) cigány nemzettársainkkal nem megy az egymás mellett élés. Ennyi. Ennyi. Semmi több. Lehet ezt kibontogatni, meg ragozgatni, e mögött ennyi van, és nem több és nem más.” Pásztor e szavait azóta sem bírálta felül, sőt. Most, már jelöltként, ezt is hozzátette: „Azt azonban muszáj megértenünk, van-e a szociális helyzeten túlmenően valamilyen mélyebb, föltárható oka annak, hogy azokat a bűncselekményeket, amelyek a lakosság közbiztonság-érzetét leginkább befolyásolják, jelentős arányban követik el olyanok, akiket a közvélekedés cigánynak tekint.” Vagyis Pásztor szerint az etnikai hovatartozás magyarázza a bűnözői hajlamot. Erre erősített rá Gyurcsány Ferenc is a költőinek szánt kérdéssel: „És tényleg csak a dermesztő szegénység vagy a gyalázatos előítélet az oka mindennek, vagy más is ott van a háttérben?” A DK egy másik, egykori liberális politikusa pedig már „romabűnözés”-t lát.

Mi a baj a „cigánybűnöző”-zéssel, Pásztor többi mondatával, és mindezeken túl, ha ez nem volna elég, Pásztor jelölésével? Sokan vannak, köztük jóhiszemű, rasszizmussal nem vádolható emberek is, akik a „cigánybűnözés” kifejezésre vonatkozó nyelvi tabut elutasítják, mert abban egy valóságos, súlyos problémának, nevezetesen roma polgártársaink jelentős része katasztrofális társadalmi helyzetének és ennek különféle következményeinek szőnyeg alá söprését látják. Ők így okoskodnak: „Annak, amit az előítéletes beszéd cigánybűnözésnek nevez, a romák zömének tragikus helyzete az oka. A cél a helyzetük javítása, ám erre csak akkor van esély, ha erről, valamint ennek következményeiről nyíltan beszélünk.” A szőnyeg alá söprés vádja nem motiválatlan: tény, hogy a baloldali kormányok sem tettek sokat a romák társadalmi integrációjáért, és amit tettek, az túl erőtlen volt, ezért szükségszerűen nem hozott átütő eredményt, és csak arra volt alkalmas, hogy a közvélemény eleve gyenge bizalmát megingassa az integrációs politikában.

Ezzel együtt, jószándéka ellenére a fenti vélekedés alapvetően elhibázott. A „cigánybűnözés” kifejezés használata nem alkalmas a cigányok helyzetének segítő célú tudatosítására. A szavaknak nem adható tetszés szerinti, a beszélő egyéni szándékát tükröző jelentés. A „cigánybűnözés” kifejezés a mai magyar közbeszédben két dolgot jelent, a befogadók elsöprő többsége két állítást hall, amikor ezt a szót hallja. Az első így szól: minden cigány bűnöző. A második pedig így: a cigányok azért bűnöznek, mert cigányok. Aki a magyar közélet résztvevőjeként ezt a kifejezést használja, az vagy bűnösen tudatlan, vagy pedig a cigányellenes előítéletet akarja politikai célra kiaknázni, és ebből a szempontból semmi jelentősége nincsen, hogy személyesen rasszista-e, vagy sem. Harmadik lehetőség nincsen.

Pásztor azonban nemcsak cigányozott. Rendőrkapitányként, tehát közhatalmat gyakorló személyként a romákkal való együttélésről beszélve magát a nem roma csoport képviselőjeként azonosította („nekünk nem megy az együttélés velük”). Holott a magyar állam – roma és nem roma magyarok közös államának – képviselőjeként nem azonosíthatja magát a magyar állampolgárok egyetlen csoportjával sem a másikkal szemben. Aki ezt a normát megsérti, kizárja magát a demokratikus közéletből. Amikor a magyar baloldal jelentős része ennek ellenére őt jelöli közhatalmi pozícióra, akkor maga is semmisnek nyilvánítja ezt a normát. És ezzel eljátssza minden alapját arra, hogy a demokratikus normákat másokon számon kérje.

Ám képzeljük el egy percre, hogy Pásztor őszintén, komolyan felülvizsgálja egykori szavait, és minden eszközzel kifejezi, hogy nézetei megváltoztak. Ha ez megtörténne, mit jelentene Pásztor jelölése? A volt rendőrkapitány jelölésével még így is azt üzenné a baloldal, hogy a romakérdés elsősorban rendőri kérdés, a miskolci etnikai konfliktus kezelésére a legalkalmasabb személy egy volt rendőr. Ez a legnagyobb hazugság az összes közül. A cigánysággal kapcsolatos őszinte beszéd nem a „cigánybűnöző”-zéssel kezdődik, hanem azzal, ha kimondjuk: ennek a helyzetnek az enyhe javulása is sok-sok áldozatot követelne, még nagyon sokáig, a többségtől és a kisebbségtől egyaránt. Hogy nincsen könnyű, fájdalommentes megoldás, amely csak a romákkal szemben támaszt elvárásokat. Hogy ebben a nagy bajban egymásra vagyunk utalva, csak közös erőfeszítéssel változtathatunk.

Zárszó: elismerést érdemel, hogy az Együtt-PM, valamennyit mentve a baloldal becsületéből, kihátrált Pásztor mögül. Ez azonban kevés. Ha nem indítanak vele szemben valódi alternatívát jelentő ellenjelöltet, akkor azt üzenik, hogy egy városi polgármesteri pozíció elhódítása a jobboldaltól fontosabb, mint az, hogy végre legyen tisztességes, antirasszista balközép politika. Pedig ha az nincsen, akkor minek a polgármesteri hatalom?