A történetírás felelőssége

Társadalom  |  2012. szeptember 9.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Egy olyan demokratikus közösségben, amely a szabad és nyílt vitából építkezik, a történészek felelőssége megőrizni a történelem értelmezéséről folytatott vitát a források közelségében. De a történészek azért is felelősek, hogy ez a vita sikeres legyen.

A történészek között folyik ilyen vita, amely alkalmas lehet erre, de ez megítélésem szerint nem Gerő antiszemitizmus-vitája, hanem az a vita, amely már egy jó évtizede Romsics és Gyáni írásaiból kirajzolódik.

Már jó két hónapja dúl a Gerő András által kirobbantott antiszemitizmus-vita, amelynek érzelmekkel teli része a galamus.hu portálon és a Rubicon hasábjain már lezárulóban van, az utóbbi hetekben higgadtabb keretek között az Élet és Irodalom és legutóbb már a Népszabadság lapjain éledt újra, és kezd végre lassan elszakadni az érzelmek uralta, terméketlen és indulatos kezdetektől.

Gerő vitaindító szövege nem sikerült jól. Végzetes hibája, hogy egybemosta Romsics személyének bírálatát és az általa használt beszédmód kritikáját. Az írás Romsics méltóságát vette célba, az érdemi módszertani kérdések ezzel szemben másodlagosakká váltak. Hiába jelezte írása elején Gerő, hogy elsődlegesen „az antiszemita értelmezési keretek újraéledését” tárgyalja, ezt követően Gyáni Gábor Romsics nyelvhasználatát elemző írásának tanulságát már úgy fordítja le, hogy Romsics antiszemita, egy olyan felfogású kutató, aki a nézetét nem meri nyíltan felvállalni. Gerő szerint „Gyáni lényegében azt állítja, hogy Romsics antiszemita, de ezt nem meri nyíltan kimondani.” Később így folytatja: „egy tehetséges, számomra kedves emberről nem akartam elhinni azt, ami saját értékrendemben nagyon negatív.” A szöveg felvezetőjének zárlata világosan jelzi, itt nem pusztán a nyelvhasználat módszertani kérdései lesznek mérlegre téve, hanem Romsics személye is. Az ezt követő példák és idézetek nem az antiszemita értelmezési keretek példatáraként működtek, hanem Romsics megítélésének bizonyítékaiként. Később Gerő érzékelte a hibát, de védekezése nem volt sikeres. A fent idézett szöveghely fényében nehezen lehet hitelt adni annak, hogy „nem a személyt, hanem mondandójának azon részeit” minősíti antiszemitának, „amelyek mögött vagy antiszemita értelmezési konstrukció áll, vagy a szövegrész önmagában antiszemita olvasatú.”

Az értelmezési keretekről szóló vita tárgya, amennyiben elsősorban a nyelvről szól, az, hogy valaki olyan fogalmakat és gondolati konstrukciókat alkalmaz, amelyek nem szándékoltak, esetleg a szerző felfogásával és világnézetével is ellentétesek. A kritikai diskurzuselméletek a gondolkodás ilyen jellegű hibáira vannak kihegyezve. Abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az ember nem képes teljesen ura lenni nyelvhasználatának, nemcsak a kofa és a kőműves, hanem a filozófus és az akadémikus történész sem. A nyelvhasználat kritikája a nem kellően reflektált fogalomhasználat és beszédmód bírálata, célja a beszédmód megértése és kritikája. A leleplezés célpontja nem a beszélő méltósága. Gerő vitaindítója azzal, hogy a nyelvhasználat kritikáját a beszélő személyének megítélésére használta fel, alkalmatlanná vált kitűzött céljainak megvalósítására. Teljesen természetes reakció volt a Romsics személyét védelmező történészek részéről, hogy az érdeminek gondolt állítások vitatása helyett a megtámadott személy védelmére keltek. A vita szempontjából ez végzetes volt, de Gerő vitaindítójából ez a reakció sajnos logikusan következett. Gerő hiába pozicionálta magát egy történész-vita centrumába, a vitaindítójával kívül helyezkedett minden érdemi vitán.

Pedig az, hogy újra ráirányította a figyelmet Gyáni és Romsics korábbi vitájára, és Romsics történetírásának néhány ellentmondására, azt az éleslátást dicséri, amely miatt történészként Gerő általános elismerést vívott ki magának. Szerintem is érdemes a politikai kultúra mai állapotának összefüggésében újra felvenni a Gyáni–Romsics-vita fonalát és a történész felelősségét újragondolni, de más összefüggésben, mint ahogyan azt Gerő javasolta.

Romsics Ignác a rendszerváltás utáni történetírás méltán egyik legnagyobb hatású tudósa, aki különösen a huszadik századi magyar történelem újraértelmezésében nyújtott jelentőset. Romsics történetírói ars poeticája szerint a történésznek nem a történelmi események és hősök megítélése a feladata, hanem a tények magyarázata és megértése. (Romsics, Múltról a mának, 452.) Legfontosabb szakmai hivatásának pedig „az ideológiák által durván meghatározott és a múlt ismert és igaznak elfogadott tényeitől eltávolodó, manipulatív és propagandisztikus célzatú értelmezések hiteltelenítését” tekinti. (Romsics, Múltról a mának, 455.). Ez bizonyos értelemben érthető is, hiszen egyre népszerűbbek a tények erősen vitatható értelmezéseivel előálló olyan történelmi magazinok, mint a Trianoni Szemle vagy a Nagy Magyarország.

A történetíró magyarázó és értelmező teljesítménye azonban annál bonyoltubb dolog, minthogy pusztán a ténybeli tévedések és ideológiai elferdítések kiigazításában lehetne megtalálni a szakmai hivatás alapjait. A most dúló vita egyik módszertani tanulsága lehetett volna, hogy a történeti elbeszélésben a Romsics által demonstratívan alkalmazott statisztikai adatok mellett az elbeszélés dramaturgiájának is ugyanolyan jelentősége van. S ez a dramaturgia inkább olvasási teljesítmény, amely a szöveg „munkáján" alapul, és nem feltétlenül a szerző szándékain. S ezek akkor is részei a történetírásának, ha ezt eddig nem tudatosította magában.

Gyáni Gábor ennek a szigorú tényközlésekből építkező elbeszélői módszernek a vakfoltjaira kérdezett rá a posztmodern történetírásról szóló esszéjében. Gyáni szerint a Tanácsköztársaság hatalmi elitjének származására vonatkozó tényközlések értelmezői állítások nélkül  a nagyon könnyen felállítható antiszemita értelmezési kereteknek szolgáltatják ki a megfejtésüket, függetlenül a szerző szándékától. Gyáni ebben az írásában egy nem túl meggyőző magyarázatot konstruál Romsics eljárására, amelynek során feltételezi, hogy Romsics ezzel az eljárásával sugallni akart valamit. Romsics azonban joggal vitatta ezt, hiszen, ha Gyáni azt állítja, hogy a visszafogott értelmezői állítások bizonyos könnyen hozzáférhető értelmezési sémáknak akarják kiszolgáltatni a szöveget, így sugalmazva a ki nem mondott, de gondolt értelmezést, akkor ezt a sugalmazott jelentést Romsics más e témával foglalkozó munkáiból is rekonstruálni kellene, Gyáni azonban ezek vizsgálatát elmulasztotta. Romsics tehát meggyőzően érvelt amellett, hogy azt, hogy egyfajta sugalmazott jelentésről lett volna szó a származásra való utalásban, Gyáni nem tudta bizonyítani.

Gyümölcsözőbb lett volna, ha Gyáni nem szándékos sugalmazásként értelmezi Romsics eljárását, hanem szövegének olyan nem szándékolt következményeként, amelyért a történésznek viselnie kell a felelősséget. A történetírás veszélyes üzem, különösen Magyarországon, ahol a kiforratlan politikai identitások nagyon éles szembenállásának általában megalapozatlan múltértelmezések a forrásai. Egy a történész szakma képviseletében fellépő közírónak számolni kell azokkal a népszerű értelmezési sémákkal, amelyek a huszadik századi magyar történelem tényeit például szélsőséges politikai identitásokká torzítják. Az a történészi módszer, amely nem veszi figyelembe, hogy a történetírás része a politikai identitásteremtő beszédnek, nem lesz sikeres. Romsics módszertanának, amely igyekszik háttérbe szorítani, elrejteni az értékelő értelmezői állításokat, az a kockázata, hogy nem keretek közé szorítja, hanem kiszolgáltatja a beszédet olyan értelmezőknek, akik a tényeket téves képzeteknek megfelelően értelmezik.

De Romsics történetírásával kapcsolatban nemcsak módszertani kérdéseket lehet felvetni, hanem éppenséggel a leírás minőségével is lehetnek problémáink. Gyáni fent idézett írásában azt a lehetőséget is meglebegtette, hogy Romsicsnak a Tanácsköztársaság hatalmi elitjének zsidó származására vonatkozó, értelmező állítások nélküli tényközlése összefüggésben lehet azzal, hogy Romsics történetírásában tovább él a Németh László és Erdei Ferenc által képviselt asszimilációkritikus felfogás. Ennek lehet is alapja. Romsics egy a huszadik századi magyar társadalmi és politikai feszültségekről szóló írásában a zsidókérdéssel összefüggésben így fogalmaz: „A magyar középosztály két nagy csoportja közötti rivalizáció a II. világháború után új körülmények között folytatódott, s számos metamorfózison átesve bizonyos jelek szerint még ma is tart.” (Múltról a mának, 219.) Az, hogy Romsics a zsidókérdést a két középosztály rivalizációjaként értelmezi, a népi mozgalom két meghatározó személyiségének felfogásához kapcsolja értelmezését, amelyek szintén ebben a kettősségben és rivalizációban ragadták meg a zsidókérdés problémáját.

Az asszimilációkritikus felfogást a népi mozgalom képviselői nem tekintették antiszemitizmusnak. Bibó sem tekintette antiszemitának, és antihumanistának sem, annak ellenére nem, hogy ezek az asszimilációkritikus koncepciók „csaknem minden esetben eltért(ek) mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól.” (Bibó, Levél Borbándi Gyulához, Válogatott tanulmányok, III. kötet, 302.) Mivel erősen vitatott koncepciókról van szó, a nem tudatosított továbbélésük a történeti elbeszélésekben nem várt problémákat okozhat. Fontos lenne azonban, hogy az erről szóló vita ne indulatokon alapuljon és ne a megrendíthetetlen morális ítélőszék magassából folyjon le, hanem a meggyőzés érveihez a kölcsönös megértés viszonyai kapcsolódjanak.

Másfelől pedig az érdemi szellemi erőfeszítés és vita elhárításának az a gyakran bevett módja sem tartható, amely Bibó a zsidókérdésről vallott álláspontjának a felvállalásával és felmutatásával akarja az érdemi vitát megkerülni. Romsics is hajlik arra, hogy Bibóval takarózzon. Éppen ezért érdemes ebben az összefüggésben felhívni a figyelmet Gyáni Gábor a Holmi 2011. augusztusi számában megjelent tanulmányára, amely Bibónak a zsidókérdésről írt írásával kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy a mások mellett Romsics számára a zsidókérdésben ma is irányadó esszé szintén a Németh- és Erdei-féle asszimilációkritikus népi hagyományhoz tartozik. Ezzel együtt Bibó írásának „máig felül nem múlt teljesítménye”, hogy a magyar társadalom erkölcsi csődjének az okait feltárta és a felelősségáthárítás szokásos érveit megcáfolta.

Ahhoz tehát, hogy a Trianon és a holokauszt áldozatai egy közös nemzeti emlékezetben egymás mellett egyrenrangú helyet kapjanak, számot kell vetni az asszimilációkritikus hagyomány örökségével, amelynek nem tudatosan használt sémái ennek a közös emlékezetnek a kialakítását ellehetetleníthetik.  Ezzel összefüggésben szorulhat felülvizsgálatra az a történetírói módszer, amely ezeket az alapvető értelmezési problémákat elfedi, és nem tudatosítja. Ezzel nemcsak a közös történelmi emlékezetet kialakítását nehezíti meg, hanem azt is, hogy ez a történelmi emlékezet hozzájáruljon egy a politikai közösséget átfogni képes politikai identitás megteremtéséhez.