Nem volt ez másképp a korábbi korokban sem. Az adófizetés mindig is érzékenyen érintette az embereket. Adót valószínűleg egyik korban sem szerettek fizetni, még kevésbé egy bizonyos szinten felül. Amennyire összefonódott a művészet a pénzzel, a jóléttel és a gazdagsággal – mind annak ábrázolásában, mind annak környezetében –, ugyanannyira ritka a kiadási oldal megjelenítése a képzőművészetben. Nem véletlen, hogy az adószedés és -fizetés képei a XV–XVI. században Itáliában és Németalföldön készültek – előtte és utána is csak szórványosan találunk példákat, úgy látszik, nem volt túl nagy a hajlandóság. Ekkor az itt élők teremtették meg maguknak azt a személyes és közösségi közeget, amelyben kifejlődhetett a modern pénzkultúra és vagyonkezelés korai formája. A pénzzel való bánásmódot megbecsülték, legyen szó egyéni gazdagodásról vagy közösségi érdekről.
Masaccio: Adógaras, 1427, Cappella Brancacci, Santa Maria del Carmine, Firenze
A reneszánsz hajnalán Masaccio festette meg az Adógaras klasszikus bibliai példázatát. A kép nagyjából ugyanabban az évben készült, mikor Firenzében új, egységes adórendszert vezettek be. Az ekkor már köztársasági formában működő államban ettől kezdve minden háztartásnak adót kellett fizetnie, méghozzá vagyoni helyzetétől függően. Megszűntek a bizonyos előjogokon alapuló adófizetés kötelezettségei – az igazságosabb rendszer bizonyos szabadságot adott az embereknek. A kép megrendelője, a város kairói követeként tevékenykedő Felice Brancacci is ezt gondolhatta, hiszen amellett tartotta fontosnak az adófizetést, hogy a város egyik leggazdagabb családfőjeként tetemes összeget volt kénytelen befizetni a központi kasszába.
Quentin Matsys: Bankár és felesége, 1514, Louvre, Párizs
A korban elterjedt szokás volt, hogy a különböző megbecsült mesterségeket folytató emberek, az öntudatos reprezentáció eszközével élve, portrét készítettek magukról, hogy azt üzletükben vagy hivatalukban kiállítsák. Így tettek a pénzzel foglalkozók is, számos esetben készültek bankárokról és pénzváltókról festmények az Itáliához hasonló gazdasági és társadalmi berendezkedéssel bíró Németalföldön is. Quentin Matsys is ennek szellemében festhette meg kettős portréját. A tárgyi és erkölcsi motívumokat felsorakoztató kép mintegy névjegykártyaként funkcionált. Ennek a képtípusnak az egyik parafrázisaként készült Marinus van Reymerswaele Adószedők képe is. A XVI. századi Flandria, majd a XVII. századi Hollandia is legendás volt magas adóiról.
Marinus van Reymerswaele: Adószedők, 1542, Louvre, Párizs
Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a külföldi utazókat megdöbbentette az ország rendkívüli adórendszere. Az adókat és a járulékokat az állam tőkeként, akár befektetési tőkeként halmozta fel. (Igaz, jobb időkben ezekből aztán a lakosság viszontrészesült.) Ráadásul maguk az adószedők a beszedett adó összegéből kaptak részesedést – ez gyakran korrupcióhoz vezetett. A legmagasabb terheket az élelmiszerekre és egyéb áruféleségekre vetették ki. A fogyasztási illetékek is magasak voltak. Volt olyan időszak, amikor egyes városokban a sóilleték a só értékének száz százalékáig terjedt. Vagy nem sokkal később például egy fogadóban felszolgált mártásos halételt harmincféle különböző adó terhelt, még mielőtt az a vendég asztalára került volna. Az egyik legnagyobb bevételt a sör hozta, Antwerpenben – ezzel elérkeztünk festményünk tárgyához – a városi bevételek több mint felét. Ne felejtsük el, a víz gyakorlatilag ihatatlan volt, egy ember átlagosan napi egy litert ivott meg a már akkor is híres és népszerű folyékony kenyérből. A botrány akkor tört ki, amikor 1542-ben a városi magisztrátusok az adószedés jogát, valamint vele együtt a sörfőzését is ugyanabba a magánkézbe adták. A válasz nem váratott sokáig magára: 1554-ben felkelés tört ki, amelyben a város visszakozott, visszavonta az egyoldalú előjogokat, és eltiltotta a hivatal gyakorlásától a korábban monopolhelyzetbe kerülő embert. Ha úgy tetszik, a festmény elérte célját.
A lakosság nem az adófizetés ellen volt, csupán annak mértékét és beszedési módját sérelmezte időnként. Egy-egy hivatalnok személyének megítélése attól függött leginkább, hogy mint közember hogyan viszonyult ahhoz a közösséghez, amelyben szolgálatát végezte. Az Adószedők ábrázolása – amelyet lehet, hogy valamifajta dac szült – inkább egyfajta kritikai formában, a visszásságok kifejezésére szolgált, egy bizonyos szokásjogot tükrözött.
Azt, hogy mikor mit találunk pozitív vagy negatív értelműnek, változó lehet. Matsys képét nagyon sokáig egyfajta kritikai, sőt groteszk ábrázolásnak tartották. A megítélés alapja valószínűleg a pénzzel való foglalatosság különböző értelmű megítélésében és az egymásra hasonlító ábrázolások művészettörténeti összehasonlításában keresendő.
A pénzérmének két oldala van, mint ahogy a pénzhez való viszonyunknak is különböző formái lehetnek. A megítélés alapja a tevékenység végzésének hasznosságában, minőségében és az igazságérzetünkben van.