Erkölcstelen moralizálás a drogháborúban

Társadalom  |  2011. május 19.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Észak-Amerika első ellenőrzött drogfogyasztói helyisége 35 százalékkal csökkentette a túladagolási halálozást, a konzervatív kanadai kormány mégis bezáratná.

Mikor 2003-ban megnyílt a vancouveri Insite, a kontinens első olyan létesítménye, ahol az intravénás szerhasználók ellenőrzött, steril körülmények között adhatták be maguknak a drogokat, sokan szkeptikusak voltak. Csak akkor ismerjük el a hasonló programok hatékonyságát, ha bizonyíthatóan növelik a detoxikálásra és rehabilitációra jelentkezők számát, csökkentik a fertőzéseket és főként a túladagolásos haláleseteket. Azóta az Insite működésének hatékonyságát folyamatosan vizsgálják a kutatók, és a „belövőszoba” sokak meglepetésére gyakorlatilag az összes vele szemben támasztott követelménynek eleget tett.

Az Addiction című folyóiratban publikált kutatási eredmények szerint a kliensek körében jelentősen nőtt a detoxikáló és hosszú távú függőséget kezelő programokra jelentkező fogyasztók aránya, ezt az eredményt erősítette meg a New England Journal of Medicine-ben megjelent cikk is. Egy, a Lancet nevű brit orvosi szaklapban megjelentetett vizsgálat eredményei igazolták azt is, hogy a létesítmény jelentősen csökkenti a tű- és fecskendőmegosztást a drogfogyasztók körében, így csökkenti a HIV-fertőzések kockázatát. A Canadian Medical Association Journalben publikált költséghatékonysági vizsgálat szerint az Insite tíz éven belül 18 millió dolláros megtérülést hoz az államnak, és összesen 1175 életévvel hosszabbítja meg a kliensek életét. És végül, szintén a Lancetben a minap megjelent legújabb kutatás során az Insite megnyitása előtti és utáni túladagolásos haláleseteket hasonlították össze, és arra a megállapításra jutottak, hogy a fogyasztói szoba 35 százalékos csökkenéshez vezetett a túladagolásos halálesetek számában. Sőt, vannak ennél beszédesebb számok is: az indián őslakos és a női Insite-használó drogfogyasztó népesség körében a túladagolásos halálozás a felére csökkent, míg a város többi részén duplájára nőtt.

Az Insite 2009-ben több mint 5000 klienst szolgált ki, átlagosan napi 700 belövést regisztráltak a létesítményben, eközben majdnem 500 túladagolásos eset fordult elő – ebből egyetlenegy sem végződött halállal, mivel az orvosi személyzet azonnal beavatkozott. A herointúladagolás ugyanis viszonylag könnyen visszafordítható, ha időben beadják a naloxon nevű opiátantagonista gyógyszert az áldozatnak. A létesítmény működtetéséhez egyébként arra volt szükség, hogy a kormányzat 2003-ban egy speciális felmentést adjon a kanadai drogtörvény (Controlled Drugs and Substances Act) hatálya alól.

Azóta azonban, mint számos más országban is, a konzervatívok jutottak hatalomra, akik bejelentették, hogy nem kívánják meghosszabbítani a belövőszoba engedélyét. A bezárásra természetesen semmiféle tudományosan alátámasztott érvük sincsen: az Insite állítólagos káros hatásairól csupán egy kétes értékű cikkecskét tudtak felhozni egy nem lektorált (peer-reviewed) folyóiratból, amelyet ráadásul az ideológiailag erősen elfogult Drug Free America Foundation jelentet meg. A bezárás mellett érvelők valójában csupán moralizálnak azon, hogy vajon mennyire etikus a drogfogyasztást „fenntartó” ártalomcsökkentés ahelyett, hogy inkább a teljes drogmentességre törekednénk. (Magyarországon ismerős lehet ez az érvelés: ugyanerre hivatkozva vonták vissza a nemzeti drogstratégiát.)

Ha ezeket az „erkölcsvédő” érveket közelebbről megvizsgáljuk, rá kell jönnünk, hogy nem egyszerűen megalapozatlanok, hanem egyenesen erkölcstelenek és felelőtlenek. Először is, megalapozatlan azt állítani, hogy a drogmentesség elérése rövid távon reális alternatíva a drogfogyasztók széles tömegei számára, hiszen bármennyire is növeljük a detoxikáló vagy rehabilitációs programok hozzáférhetőségét, mindig pusztán a problémás szerhasználók egy kisebbsége áll készen arra, hogy felhagyjon a szokásával: ez az arány többek között éppen olyan alacsony küszöbű szolgáltatások fejlesztésével növelhető, mint az Insite.

A drogfogyasztók többsége nem tud vagy nem akar felhagyni a drogfogyasztással – akár kényszerkezelhetjük, akár börtönbe csukhatjuk, vagy akár munkatáborba is zárhatjuk, mint Délkelet-Ázsiában teszik, azzal sem érünk el semmit. A drogmentes társadalom sosem lesz több, mint utópia. Márpedig ha ezzel tisztában vagyunk, akkor nem nevezhető másnak, mint erkölcstelenségnek az, ha lemondunk ezeknek az embereknek az egészségéről – sőt, az életéről! –, és feláldozzuk őket a drogmentes világ káros utópiájának oltárán.

Ha tudjuk, hogy vannak olyan hatékony programok, amelyek megelőzhetik a fertőzéseket, és életben tarthatják a problémás drogfogyasztókat, akkor felelőtlenség ezeket a programokat nem alkalmaznunk egy széles spektrumú ellátórendszer szerves részeként. Az ártalomcsökkentő programokkal – a tűcserével, a fenntartó gyógyszeres kezeléssel, a belövőszobával – szembeni ellenséges hozzáállásban lepleződik le a fundamentalisták cinikus erkölcsi nihilizmusa: az „élet védelmére” hivatkoznak, miközben megfosztják a kockázatvállaló népességet attól az esélytől, hogy életben maradjon. Ahhoz, hogy a drogmentes élet elérhető közelségbe kerüljön egy drogfüggő számára, az első lépés: életben maradni. Életben maradni az utca kemény világában, életben maradni az ellenséges hatóságok, a stigmatizáló környezet, a fertőzések és a túladagolások folyamatos fenyegetettsége ellenére. Az ártalomcsökkentés nem más, mint az élet védelme.

Az Insite ellen folyó boszorkányüldözés eddig nem volt sikeres. A brit columbiai legfelsőbb bíróság 2008-ban hatalmas barackot nyomott a szövetségi kormány homlokára, amikor úgy határozott: a szövetségi drogtörvény alapján nem zárható be az Insite, hiszen ez ellentétes lenne az alapvető jogok és szabadságok kanadai chartájával. A kormány a szövetségi legfelsőbb bírósághoz fellebbezett, érvei önmagukért beszélnek. „Azt a kérdést, hogy az ellenőrzött injekciós helyiségek vajon jó közpolitikának számítanak-e, nem a bíróságoknak kell eldönteniük – szól a fellebbezés. – Az önkorlátozás hiányával a testület azt kockáztatja, hogy egyfajta szupertörvényhozássá válik.” (Ez is ismerős lehet: a magyar Alkotmánybíróság kezdeti „aktivizmusával” szemben is hoztak fel hasonló érveket.) Véleményem szerint ugyanakkor a legfelsőbb bíróság nem hagyhatja figyelmen kívül azt a tényt, hogy az Insite felelőtlen bezárásának egyenes következményeként több ezer ember egészsége és élete kerülne közvetlen veszélybe. A Lancet legutóbbi cikke tudományosan is megalapozza ennek az állításnak a helyességét.

A világon jelenleg hatvanöt, az Insite-hoz hasonló ellenőrzött fogyasztói szoba működik, a legtöbb Nyugat-Európában. Bármennyire egzotikusnak és távolinak is tűnjön sokak számára egy hasonló intézmény kialakítása Magyarországon, azok a problémák, amelyek az Insite megalapításához vezettek, Budapest egyes kerületeiben sem nem távoliak, sem nem ismeretlenek. A főváros VIII. kerületében például nyílt drogfogyasztói szcéna alakult ki: a marginalizált intravénás szerhasználó roma népesség helyzete sokban hasonlít a vancouveri Downtown Eastside bevándorló vagy indián őslakos drogfogyasztóinak sorsához: nota bene, a Lancet-cikk szerint az Insite éppen az etnikai kisebbséghez tartozó drogfogyasztók körében volt a leghatékonyabb.

A dizájner drogok (a kábítószerlistán nem szereplő, mesterségesen létrehozott tudatmódosító szerek) injektálásának rohamos terjedése ezt a közösséget hatványozottan károsítja: az új szereket sokkal többször szúrják be egy nap, mint a heroint, így hatványozódik a fertőzések kockázata, ráadásul ezeknek a szintetikus drogoknak a pontos egészségügyi hatásaival sem vagyunk még tisztában. Nem ritka, hogy a dizájner drogok injektálására áttért heroinfüggő egészségi állapota hetek alatt drámai romlást mutat.

Fontos lenne, hogy ezek a szerhasználók kezelésbe jussanak – és amíg nem jutnak kezelésbe, addig főképpen életben maradjanak, és megússzák HIV- vagy hepatitisfertőzés nélkül. Ehhez jól finanszírozott, az egészségügyi ellátórendszerbe jól integrált alacsony küszöbű szolgáltatásokra lenne szükség. Nem más, mint erkölcstelenség „kábítószermentes életről” vizionálni vagy „az élet védelmét” hangoztatni, ha közben lemondunk a leginkább perifériára szorult drogfogyasztók életéről és egészségéről.