Felrepül-e a kolibri a Marsra?

Társadalom  |  2011. június 12.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Az ENSZ tiltó-büntető drogpolitikája kudarcot vallott – ismerte be most egy tekintélyes bizottság. A globális drogháború sorsa valószínűleg a tilalom szülőhazájában, az Egyesült Államokban fog eldőlni.

1998 júniusában Kofi Annan, az ENSZ akkori főtitkára a következő szavakkal köszöntötte a közgyűlés kábítószerrel kapcsolatos ülésére érkező diplomatákat: „Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy abban a reményben emeljem a poharam, hogy ha majd visszatekintünk erre a találkozóra, úgy fogunk rá emlékezni, mint azokra az időkre, amikor akaratunk próbája elkötelezettségünk bizonyítékává vált. Mint azokra az időkre, amikor közös munkára esküdtünk fel abból a célból, hogy a 21. században a nemzetek drogmentes családjává váljunk.” Ez az optimizmus – a kritikusok szerint utópizmus – a közgyűlés politikai nyilatkozatára is rányomta bélyegét, amely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy tíz éven belül megszüntetik vagy jelentősen csökkentik az illegális drogok termelését és forgalmazását.

Több mint tíz év telt el azóta, és nyugodtan kijelenthetjük: Kofi Annan tévedett. Az 1998-ban meghirdetett globális drogháború kudarcot vallott. Persze az nem lenne meglepő, sem meggyőző, hogy ha csak azok állítanák ezt, akik már 1998-ban is kritikusan viszonyultak a politikai nyilatkozathoz, és káros utópiának minősítették a drogmentes világ megteremtésének jelszavát. Az ENSZ akkor meghirdetett drogpolitikájának bírálatára azonban egy olyan prominens társaság állt össze a múlt héten, amelyet nem lehet kézlegyintéssel elintézni. Sokan közülük ugyanis korábban, politikai vezetőként hosszú évekig a drogellenes harc legelszántabb híveinek mutatkoztak.

A Globális Drogpolitikai Bizottság 19 tagja között olyan neveket találunk, mint George Schultz, a Nixon- és a Reagan-kormány korábbi minisztere, Paul Volcker, az USA Szövetségi Tartalékbankjának korábbi elnöke, Mexikó, Brazília, Kolumbia korábbi elnökei, Carlos Fuentes és Mario Vargas Llosa világhírű írók, Richard Branson, a Virgin mamutcég feje, George Papandreou, Görögország jelenlegi miniszterelnöke. De akinek még ez sem elég, Kofi Annan 1998-as szavainak legmeggyőzőbb kritikusa nem más, mint Kofi Annan! Ő ugyanis szintén csatlakozott a bizottsághoz, és felszólalt annak csütörtöki sajtótájékoztatóján New Yorkban.

Vajon mi történt az elmúlt évtizedben, ami a jelenlegi prohibicionista drogpolitika átgondolására késztetett ennyi embert – ráadásul ilyen jelentős személyiségeket? A bizottság jelentése részletes magyarázattal szolgál: méghozzá legfőbb forrásként éppen az ENSZ statisztikáit használja.

1998 és 2008 között megduplázódott a heroin termelése, a kokain termelése húsz százalékkal nőtt – a drogok olcsóbban és nagyobb választékban férhetők hozzá, mint valaha. A kábítószerek feketepiaca a legnagyobb illegális üzletág a világon: az ENSZ becslései szerint több mint 320 milliárd dolláros hasznot hajt a szervezett bűnözésnek minden évben. Csak összehasonlításként: a második legnagyobb illegális üzletág, az emberkereskedelem tízszer kevesebb (32 milliárd dollár) forgalmat bonyolít le évente. Az illegális drogkereskedelem ártalmai nem egyenletesen oszlanak el a világon, így kényelmes európai nézőpontunkból gyakran éppoly hamis képet kaphatunk erről, mint a gyémántkereskedelemről, ha csupán az antwerpeni ékszerüzletekig terjed a látóhatárunk. A drogháború legpusztítóbb hatásai azokban az országokban teljesednek ki, ahol a népesség jelentős része nyomorban él, és ahol a demokratikus jogállam nem rendelkezik szilárd alapokkal.

Az illegális drogkereskedelem elég nagy ahhoz, hogy egész régiókat taszítson polgárháborúba: az afgán hadurak évtizedek óta ebből finanszírozzák háborúikat, akárcsak a délkelet-ázsiai és a latin-amerikai jobb- és baloldali gerillacsoportok. Ahol nincs nyílt polgárháború, a drogpiac újrafelosztásáért folyó küzdelem gyakran ott is véres utcai harcokhoz, leszámolásokhoz vezet, hiszen míg a legális cégek bíróság elé citálhatják egymást, a drogkartelleknél csak a tűzerő számít a konfliktusmegoldásban. Közép-Amerikában a világon a legmagasabb az emberölések száma: százezer emberre Guatemalában 52 emberölés jut, tízszer annyi, mint az Egyesült Államokban, és körülbelül ötvenszer annyi, mint Magyarországon. A világ legerőszakosabb társadalma azonban valószínűleg Salvador, ahol 2010-ben 71 emberölés jutott minden 100 ezer lakosra. Nem volt ez mindig így: 2000-ben Salvadorban és Guatemalában feleannyi, 37 és 26 emberölés jutott ugyanekkora népességre. Miután azonban óriási amerikai katonai erőfeszítések és pénzbefektetések árán a Karib-szigetvilágon keresztül egyre nehezebbé tették a kokaincsempészetet, a drogkereskedelmi útvonalak áthelyeződtek Közép-Amerikába – ennek hatásai mutatkoztak meg az emberölési ráta emelkedésében is. És a számok nem mondanak semmit annak az ezernyi családnak a szenvedéséről, akik elveszítettek valakit ebben a háborúban.

Úgy tűnik, az a stratégia, amely elsősorban rendészeti-bűnüldözési vagy éppen katonai problémaként kezelte a drogkereskedelem visszaszorítását, inkább csak a drogháború további eszkalációjához járult hozzá. Van ugyanis három jelenség, amely sziszifuszivá teszi a küzdelmet. Az első a drogkereskedelem gyors áthelyeződési képessége, amiről fentebb szó volt: ezt nevezik léggömbeffektusnak. Amint az egyik térségből kiűzik a drogkereskedelmet, megjelenik másutt. Miután az ópium termőterületeit a 90-es évek végén visszaszorították az Arany Háromszögben, a termelés átterjedt Afganisztánra.

A második jelenség az, amit Sanho Tree, a washingtoni Institute for Policy Studies kutatója a drogkereskedők darwini kiválasztódásának nevez. Erre a legjobb példa Mexikó esete. A 90-es években a nagy kolumbiai kartellekkel sikerült leszámolni, ennek eredményeként viszont megerősödtek a mexikói bűnszervezetek, amelyek betöltötték a megüresedett helyet. Calderón elnök 2006-ban az USA pénzügyi támogatásával, a katonaság bevetésével háborút hirdetett a drogkartellek ellen – ez azonban ahelyett, hogy leszámolt volna az erőszakkal, csak tovább súlyosbította azt. 2006 óta mintegy 40 ezer ember halt meg a mexikói drogháborúban – becslések szerint a mexikói kartellek bevételeinek 60 százaléka származik az Egyesült Államokba irányuló cannabisexportból. Az egyik legvérengzőbb kartell, a Zéták egyenesen olyan kommandósokból verbuválódott, akiket amerikai tengerészgyalogosok képeztek ki a drogellenes harcra. A folyamatos harc közben a legrátermettebb, legerőszakosabb bűnszervezetek kiemelkednek a többi közül, és olyan szuperbűnszervezetek evolúcióját figyelhetjük meg, amelyek kormányokat tartanak a zsebükben, és tengeralattjáró-flottával szállítják át a drogot az óceánon.

A harmadik jelenség, amely a globális drogellenes háború előre nem látott káros következményeként gondolkodóba ejti a politikusokat, a globális HIV/AIDS-járvány. Napjainkban Afrikán kívül minden harmadik HIV-fertőzés az injekciós fecskendők és tűk megosztásához köthető, a 16 millió injekciós droghasználó közül 3 millió HIV-pozitív – és a járvány szexuális úton a nem drogfogyasztó népesség körében is terjed. Pont ez utóbbi járvány hozott fordulatot a nyugat-európai drogpolitikákban a 90-es évek derekán, mikor a kormányok a drogfogyasztók üldözése helyett új, közegészségügyi pragmatizmuson alapuló stratégiákat alakítottak ki – a zéró tolerancia helyét átvette az ártalomcsökkentés, a drogfogyasztók büntetését pedig felfüggesztette az állam (dekriminalizáció).

A Globális Drogpolitikai Bizottság szerint éppen ezek az országok, Svájc, Portugália és Hollandia mutat pozitív példát arról, hogy a drogproblémákat másképpen is lehet kezelni. Ezekben az országokban úgy sikerült visszaszorítani a túladagolásos haláleseteket, a fertőzéseket és a beszerzési bűnözést, hogy közben nem zárták börtönbe a drogfogyasztókat, és a drogfogyasztók száma sem ugrott meg. A bizottság arra szólítja fel a kormányokat, hogy kövessék ezen országok példáját, ne büntessék a drogfogyasztást, és engedjék az új szabályozási modellek kifejlesztését.

A globális drogellenes háború sorsa azonban nem Európán áll vagy bukik – hanem valószínűleg az Egyesült Államokban fog eldőlni, a drogtilalom szülőhazájában. Itt a közvélemény nagy része az elmúlt évtizedben a Nixon elnök által 40 éve meghirdetett drogellenes háború ellen fordult – a tavalyi kaliforniai népszavazáson már csupán marginális többséget szereztek a marihuána legalizációját ellenzők. Az amerikai drogcár, Gil Kerlikowske „megalapozatlannak” nevezte a Globális Drogpolitikai Bizottság felhívását, szerinte csak további erőfeszítésekre lenne szükség, az alagút végén már látszik a fény. Az amerikaiak azonban már kiábrándultak Reagan elnök „csak mondj nemet” (just say no) szlogenjéből, miután azt látják, hogy miközben a drogellenes háborúra fordított költségvetés 600 százalékkal nőtt 1981 és 2002 között, addig ugyanebben az időszakban a kannabisz 145 százalékkal potensebb lett, ára pedig 1990 és 2007 között 58 százalékkal csökkent. A kormánystatisztikák szerint a 12. osztályos tanulók 80-90 százaléka szerint a marihuánát „könnyű” vagy „nagyon könnyű” beszerezni – egyes államokban könnyebb, mint a legális dohánytermékeket, melyekhez a legális piacon sikerült korlátozni a hozzáférést.

Obama elnökről lehet tudni, hogy nem tartozik a héják közé – a retorika szintjén már szakított a drogellenes háborúval. Egyesek szerint amennyiben másodszorra is megválasztják, jelentős reformok várhatók nemcsak állami, hanem szövetségi szinten is. Mások szerint a bizottság vízbe írta a nevét: drogtilalom mellett még mindig túl erős lobbierők sorakoznak fel (például az egyik legerősebb, a börtönőröké). Az Egyesült Államok történetében azonban nem ez az első tilalom, amit ezer évre terveztek, és amelynek hívei még a bukás előestéjén is biztosak voltak abban, hogy örökké fenn fog állni. 1930-ban egy texasi szenátor kijelentette: akkor lesz vége az alkoholtilalomnak, mikor egy kolibri a farkára kötött Washington-emlékművel elrepül a Marsra. S lőn: három év múlva felrepült a kolibri a Marsra, az alkoholtilalmat feloldották.