A hajléktalan, illetve nagyon szegény embereket sújtó rendelkezések bírálóival szemben gyakran elhangzó érv, hogy senkinek nincs joga az utcán alváshoz, a guberáláshoz vagy éppen a kolduláshoz. A humanista szervezetek és támogatóik azonban nem ezeknek a jogoknak a megfogalmazásáért és a fennálló állapotok fennmaradásáért szólalnak fel. Azt kifogásolják, hogy a kritizált rendelkezések egyfelől büntetik a legszegényebbekre jellemző, másokat jogaik gyakorlásában nem akadályozó magatartásokat, másfelől az otthontalan embereket pusztán kilátástalan élethelyzetük miatt szankcionálják.
Az utcán élő emberek zaklatása és a hajléktalan emberek köztéri jelenléte ellen hozott intézkedések nem új keletűek. A 2000-es évek eleje óta leginkább önkormányzati szinten születtek olyan döntések, amelyek a hajléktalanok (vagy annak látszó emberek) városközpontokból való eltávolítását célozták. Az intézkedések sokszínűek: építészeti megoldásoktól egészen szabálysértési rendeletek alkotásáig terjednek. Civil szervezetek és az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is tiltakozott, amikor egyes önkormányzatok karfákat szereltek fel köztéri padokra, azzal a szándékkal, hogy azokra ne lehessen leheveredni. Szintén a fenti célt szolgálta a városok, kerületek központi részén a koldulás minden formájának, sőt a nehezen értelmezhető „ráutaló magatartásnak” a tiltása.
A döntéshozók a 2010 őszén kezdődött intézkedéssorozatot is városképi, közegészségügyi és közbiztonsági szempontokra hivatkozva igyekeznek indokolni. Újdonságot az egységes kormányzati fellépés jelent, és az, hogy a legújabb intézkedések minden korábbinál világosabban törekszenek a fedél nélküliek megregulázására. Az első lépést az építési törvény Belügyminisztérium által kezdeményezett módosítása jelentette, amely meghatározta a közterület rendeltetését. Az indokolás fedte fel a módosítás valódi célját: eszközt adni az önkormányzatoknak a hajléktalan emberek megbüntetéséhez. A hazai és nemzetközi hajléktalanellátó szervezetek és a civil jogvédők felzúdulása ellenére a javaslatból törvény lett, így január elsejétől az önkormányzatok a hajléktalanságért pénzbírságot szabhatnak ki.
A tiltakozás eredménye annyi volt, hogy a szociális ügyekért felelős minisztérium ígéretet tett: a módosítás hatálybalépése előtt megszületik a hajléktalan emberekkel foglalkozó, a kérdést szociális szempontból közelítő stratégia. Koncepció máig nincs, holott csak azt a fiókot kellett volna megtalálni, ahol a korábbi javaslatok hevernek. Sőt úgy tűnik, a megoldást a szociális ügyekért felelős államtitkárság is a rendészetben látja: Soltész Miklós ún. túlélőpontok létrehozását tervezte, amelyek alkalmasak szabálysértés miatti előállításra, illetve a szállókat igénybe venni nem akaró vagy tudó emberek bezsuppolására. (A hajléktalanellátó szervezetek szerint Budapesten jelenleg nincs elegendő kapacitás valamennyi, köztéren alvó ember szállón való elhelyezésére.)
A módosítás adta lehetőséggel elsőként a Fővárosi Önkormányzat élt: ma Budapest valamennyi közterén szabálysértést követ el, aki a közterületet életvitelszerű lakhatás céljára használja, vagy az e célra használt ingóságait a közterületen tárolja. Tarlós István már e rendelkezés hatálybalépése előtt eminens módon megtisztította a frekventált – vagyis a turisták és a középosztály által sokat használt – aluljárókat a hajléktalan emberektől. Az önkényes politikai döntés nyomán csupán az történt, hogy az ellátó szervezetek tették a dolgukat a meglévő lehetőségek között: kutyafuttában találtak valamilyen fedélt a lajstromba vett embereknek, 20-30 érintett azonban eltűnt a szemük elől.
Hasonlóan élen jár a hajléktalan emberek elleni küzdelemben Kocsis Máté józsefvárosi polgármester és országgyűlési képviselő. Kocsis először a guberálást tiltotta be a VIII. kerületben – aminek, félreértések elkerülése végett, nincs köze a szemeteléshez, a kukák kiborításához, hiszen ez egyébként is szabálysértésnek számít az egész ország területén. A rendelkezés leginkább azokat érinti, akik abból szereznek kevéske jövedelmet, hogy összegyűjtik és hasznosítják a mások által kidobottakat.
A kerület az utóbbi hetekben a hajléktalanellenes küzdelem szimbólumává vált. A demagóg népszavazás eredményének még demagógabb értelmezése nyomán a testület rendeletet fogadott el az utcán élés és a nem zaklató koldulás szankcionálásáról, és a polgármester úgynevezett közrendvédelmi akciót hirdetett. Az önkormányzat közlése szerint az akció első két hetében több mint 500 eljárás indult, ennek fele pusztán hajléktalanság miatt. Az akcióért egy új szabálysértési iroda felel, amely napi 24 órában várja az „együttélés szabályai ellen vétőket”. (Minderre a meglévő kereten felül 22 millió forintot különített el az önkormányzat.) Beszámolók szerint a szabálysértés elkövetésének bizonyítása a legtöbb esetben kimerül abban, hogy az eljárás alá vont beismeri, hajléktalan, így nem nagyon kell bíbelődni az életvitelszerű közterületen élés mibenlétének boncolgatásával. Tapasztalatok alapján azokat viszik be a szabálysértési irodára, akik hajléktalannak tűnnek, őket viszont beviszik, bármit is csináljanak az utcán. Kérdés, hogy miként járul hozzá a lakáshoz jutáshoz az, ha valaki ellen két héten belül hetedszerre indítanak eljárást az élethelyzete miatt.
Ezzel az akcióval párhuzamosan több volt és jelenlegi polgármester, országgyűlési képviselő nyújtott be törvényjavaslatot. Az ötlet egyszerű: akit hat hónapon belül másodszor kapnak azon, hogy hajléktalan, azt elzárással is büntethessék. Bár egyik interjújában Kocsis Máté azt sugallta, hogy először mindenkinek biztosítanak szállást, s csak ezután büntetnek, a nem erre irányuló újítás megértő fülekre talált. A legújabb szabálysértési törvény tervezete is tartalmazza a visszaeső hajléktalan állapotért rendelt elzárást, sőt a biztonság kedvéért valamennyi szabálysértés esetében kilátásba helyez elzárást ismételt elkövetés esetén.
Az intézkedések alig titkolt célja, hogy a társadalom többségének ne kelljen szembesülnie azzal a ténnyel, hogy ma egyre szélesedő réteg él kilátástalan körülmények között. A ténylegesen fedél nélküli és az otthonuk elvesztésének kitett emberek számát együttesen 1,2–1,5 millióra becsülik. A fenti intézkedések azonban embertelenségük mellett ésszerűtlenek is: nem képesek a hajléktalanság csökkentésére, csupán arra szolgálnak, hogy eltüntessék szem elől a rendszer és az intézkedések elégtelenségének bizonyítékait. Kocsis Máté az utcán élők megfagyásával indokolja döntéseit, de korábbi nyilatkozataiból és intézkedései sorrendiségéből, valamint szellemiségéből világos: egyszerűen nem akar a kerületben utcán élő hajléktalant látni. A kiszorítósdi egészen addig eltarthat, amíg a városszéli erdőkbe nem űzik ezeket az embereket, ahol szinte észrevétlenül fagyhatnak halálra. És ezen alig-alig enyhít az, hogy a polgármester felhatalmazást kapott az úgynevezett LÉLEK program kidolgozására, ami az önkormányzat bevallása szerint sem nyújt megoldást, csak alig több mint 60-70 embernek.
A kívánatos megoldásnak sok szempontnak kellene megfelelnie. Először is alapvető volna a hajléktalanná válás megelőzéséhez szükséges intézkedéscsomag elfogadása, az írországi stratégia megfontolandó példa erre. Magyarországon is létezik prevenciós szolgáltatásra irányuló civil kezdeményezés, a Kulcs-tartó program, amely kifejezetten az otthonuk elvesztésével fenyegetett embereknek, családoknak nyújt segítséget. Másodszor minimalizálni kell a szállókon, átmeneti lakhatási megoldásként szolgáló ellátási formákban töltött időt. Az Európai Parlament nyilatkozata a hajléktalanügyi stratégiák egyik alapvető elveként említi ezt. Az ír stratégia például úgy rendelkezik, hogy ne legyen hat hónapnál hosszabb az az idő, amit valaki sürgős lakhatási segítséget nyújtó szálláson tölt. Harmadszor, a megalkotott ellátási formáknak rugalmasnak kell lenniük, így juttatva tényleges segítséghez a különböző élethelyzetben lévő embereket. A New Yorkból induló Elsőként Lakhatást (Housing First) modell az alacsonyküszöbű szolgáltatások mellett teszi le a voksát. Ezt a modellt eredetileg pszichiátriai betegséggel élő otthontalan embereknek találták ki, akikhez a legnehezebb eljuttatni a szolgáltatásokat. (Így van ez Magyarországon is.) Negyedszer, más kormányzati intézkedésekhez hasonlóan, ellenőrizni kell a végrehajtást, és nem szabad félni a folyamatos változtatástól. Az írországi stratégia önálló fejezetben foglalkozik a monitorozással, és külön indikátorrendszert ajánl ennek elvégzéséhez.
A józsefvárosi események miatt országossá szélesedő vitában elhangzott, hogy a hajléktalanellátók csődöt mondtak az utóbbi évtizedekben, a szállók működtetői felelősek a kialakult áldatlan állapotokért. Változásra van szükség, ebben mindenki egyetért, de végtelenül cinikus ezt a rendszer kárvallottjainak megbüntetésével kezdeni, és a teljes felelősséget az ellátás működtetőire tolni.