Identitásterápia
 | 2011. november 15.
Nem a legitimizmus szellemét kellene újraéleszteni, hanem a magyar köztársasági hagyományt megbecsülni. Csak erre épülhet fel a jövőben egy elismerésre méltó közösségi politikai identitás.

Az alkotmányos identitás jelentőségét nem szabad lebecsülni. Súlyos következményei lehetnek annak, ha a mai és jövőbeli közösségi identitások nem tudnak összekapcsolódni egy, az önrendelkezés elvén alapuló demokratikus értékrenddel. Az alaptörvény nemsokára hatályba lép, érdemes elgondolkodni arról a szimbolikus rendről, amelyet az új rezsim magával hoz. A közösségi identitás a történelemről szóló nyilvános vitákból bontakozhat ki. A történelmi hagyomány tudatosan végrehajtott értelmezése és értékelése az önmeghatározáson alapuló, republikánus közösségi identitás még ma is nagyon fontos összetevője. Az alaptörvény történeti utalásai ezért kiemelkedően fontosak: nem a bírói gyakorlatot fogják formálni, hanem a közösség identitáspolitikájának, a politikai szocializációnak szabnak majd irányt.

Szente Zoltán a Közjogi Szemle szeptemberi számában alaposan és tárgyszerűen összefoglalta, hogy miért tarthatatlanok az alaptörvény történeti utalásai. „Ha a (Szent Korona) tan mai hívei szerint a jogfolytonosság 1944 márciusában, Magyarország német megszállásával megszakadt (és azóta sem állt helyre), akkor a Szent Korona-tan szerint az államformát máig királyságnak kellene tekinteni, mivel a történeti alkotmány szerint az alkotmány lényeges intézményei csak a király és az Országgyűlés egyetértésével változtathatók meg, márpedig a köztársaságot csak 1946-ban mondta ki egy olyan Országgyűlés, amely nem a Szent Korona-tannal való jogfolytonosság alapján alakult meg és működött. Az új alaptörvény szerint viszont Magyarország (továbbra is) köztársaság, amely államforma legitimitását a Szent Korona-eszme soha nem ismerte el. Amennyiben az 1944 óta eltelt csaknem hét évtizedet mégis csupán átmeneti időszaknak, egy újabb »közjogi provizóriumnak« kellene tekinteni, a Szent Korona-tan inherens része akkor is a monarchia maradna, azaz valódi jogfolytonosság csak a királyság restaurációjával volna elképzelhető.” A Szent Korona-tant tehát nem lehet másképp olvasni, mint a népszuverenitás elvének és a köztársaságnak, a szekuláris államnak a riválisát. Amennyiben komolyan vesszük a Szent Korona-tant és a történelmi alkotmány hozzákapcsolódó „vívmányait”, és nem akarjuk őket meghamisítani, akkor azok összeegyeztethetetlenek a modern alkotmányosság alaptörvény által is osztott elveivel.

A kérdés csak az, hogy ezek a passzusok holt betűk maradnak-e, az átgondolatlan és értelmezhetetlen normaalkotás emlékművei, vagy az alaptörvény bukásának forrásai lesznek. A közjogászok véleménye megoszlik abban, hogy ez az alaptörvénybe foglalt történeti konstrukció csupán egy olyan esztétikai probléma, amely mint a Nemzeti Színház tetején lévő „kamionspoiler”, nem akadályozza meg, hogy az intézmény magas színvonalon betöltse a funkcióját, vagy inkább egy olyan közlekedési csomóponthoz hasonlítható, amit nehéz élve vagy csak gutaütés nélkül is megúszni, mert a megrendelők a koordinációs feladatokon kívül a helyszín eredeti szakrális funkcióit is hangsúlyossá kívánták tenni, így néhány beláthatatlan hajtűkanyar kihagyhatatlan lett a tervből. Én azok közé tartozom, akik ezekben a történeti utalásokban nem csupán könnyen kiküszöbölhető esztétikai hibákat látnak, hanem olyan alapvető problémákat, amely megnehezíthetik, és akár meg is akadályozhatják, hogy az alkotmány a polgárok békés egymás mellett élésének kereteit jelenthesse.

Meg lehet mosolyogni a „Kerényi-festményeket”, de a köznevelési törvény vagy az önkormányzati törvény javaslatának összefüggésében a képek inkább hátborzongatóak. A királyság visszaállításának eddig elfojtott ábrándjai az államszocializmus antidemokratikus intézményi struktúráival kapcsolódnak össze.

A keresztény királyságról és erős, központosított államról fantáziáló, de közben az egyenlő szabadság elvén nyugvó köztársaság inkább két országot jelent, mint egyet. Márpedig ha egy alkotmányos rendnek nincs egy megragadható identitásajánlata, az előbb-utóbb nemcsak komoly működési zavarokat okoz, de egy jövőben kialakítandó alkotmányos identitás megteremtését is hátráltatja.

Orbán alkotmánya ugyanis a hagyománytisztelő jobboldal előtt is inkább lejáratja a történeti alkotmányt, mint piedesztálra emeli. Elveszi ugyanis azt a lehetőséget, hogy ezt a hagyományt összekapcsolhassuk a demokratizálódás tradíciójával. A történeti alkotmány tiszteletének megőrzésére csak akkor lesz lehetőség, ha sikerül egyben lezárni is azt, ha beismerjük, hogy a korábban oly fontosnak tartott elemei ma már nem érvényesek.

Másfelől pedig a legitimizmus utáni nosztalgia is érthető, hiszen a királyság megszűnése korántsem volt magától értetődő, és a már-már elfogadott szakítást pedig a gyorsan megérkező kommunista diktatúra tette nehezen elfogadható veszteséggé. A királyságról való lemondás még egy szabadságelvű rendben sem könnyű döntés, egy diktatúrával szembeállítva pedig nem nehéz erkölcsileg magasabbrendűnek tekinteni. Ez is hozzájárult Mindszenty tekintélyéhez és a legitimizmus továbbéléséhez.

A szabadságelvű polgári hagyomány nem kötődött szükségszerűen a köztársasághoz. 1918 októberében Károlyi is még alkotmányos monarchiában gondolkodott, és Jászi sem tartotta időszerűnek a köztársaság kérdését. A közvéleménynek tulajdonított nyomás képzetének és az antantnak való megfelelés vágyának köszönhetően határoztak végül a köztársaság kikiáltása mellett. Nem feltétlenül volt ez akkor még bölcs döntés. Az őszirózsás forradalom 1946 távlatából nemesült meg igazán, amikor már sokkal alaposabb megfontolás után, s ami még fontosabb: politikai kompromisszumokat követően került sor a második köztársaság kikiáltására. Ezekben a vitákban fogalmazódtak meg a máig érvényes legfontosabb érvek a köztársaság mellett. A romjaiból felépítésre váró, a demokrácia iránt elkötelezett új politikai közösséget már nem lehetett a történeti alkotmányra építeni. A hagyomány megszakítása a demokrácia iránti elköteleződés jele kívánt lenni, de nem eredményezte a történeti alkotmány tiszteletének az elutasítását.

Érdemes felidézni az 1946. évi I. törvény indoklását:

„Alkotmányjogunknak az utolsó évszázadban megnyilatkozó fejlődése a nemzettagoknak a fő hatalomban való egyre fokozódó részvételét mutatja. Szemben a régi rendi szervezettel, amely csupán a nemzet egy aránylag szűk rétegét jogosította fel az ország sorsának intézésében való részvételre: az 1848-as történelmi fordulat törvénybe iktatta a közvetlen népképviseleti rendszert. E rendszer értelmében a nemzet még megosztotta törvényhozó hatalmát a királlyal. Az 1920: I. törvénycikk – bár a régi rend megmerevítését szolgálta – ebben a tekintetben továbbfejleszti a nemzetnek a törvényhozó hatalomban való részesedését, amennyiben az államfőt nem ruházta fel sem a törvényszentesítés, sem az abszolút vétó jogával. Ennek a fejlődésnek betetőzését jelenti a demokratikus köztársaság, amelyben az állami fő hatalom legkiemelkedőbb ágát, a törvényhozó hatalmat egyedül a népképviselet: a Nemzetgyűlés gyakorolja.

1918. évi november hó 13. napján megszűnt Magyarországon a királyi hatalom gyakorlása. Az a közjogi provizórium, amely azóta bekövetkezett, arra utal, hogy a királyság intézményének tényleges visszaállítása 1920-ban sem sikerült, s azóta sem volt lehetséges. Jelenlegi, ugyancsak ideiglenes közjogi szervezetünk, amely az állam élére államfői jogkörrel a nemzeti főtanácsot állította, világosan jelzi, hogy a monarchia helyreállítása távol áll a nemzeti közakarattól.

Bár a magyarság története során a múltban sohasem nyilatkozhatott meg a köztársasági államforma megvalósítására irányuló közakarat, történetünk nem egy mozzanata igazolja, hogy hazánk legjobbjaitól a köztársasági állameszme éppenséggel nem volt idegen. Kossuth Lajos függetlenségi nyilatkozata, a két forradalom kísérlete egyaránt bizonyítja, hogy a köztársasági államrendszer eszméje nemzetünk körében igenis gyökeret vert. A köztársaság intézménye tehát nem áll ellentétben a helyesen felfogott szerves jogfejlődéssel, a nemzet képviseletére hivatott Nemzetgyűlés akaratának pedig megfelel.”

A 46-os kisalkotmány a kisgazdák és a szociáldemokraták együttműködésén alapult. A kommunisták csak a politikai jelszavak szintjén vettek benne részt. Sulyok Dezső, a kisgazdák meghatározó politikusa, a szociáldemokraták részéről pedig Ries István vitte a vezető szerepet, és az ő együttműködésükön múlt a törvény sikere, amelyhez komoly kompromisszumokat kellett kötnie mindkét félnek. A kisgazdák többsége nem akart még az államforma kérdéséről dönteni, és inkább voltak a történeti alkotmány demokratizálásának hívei, mint a köztársaságnak, továbbá nem kevesen voltak azok sem, akik a Szent Korona-tanon alapuló alkotmányosságot szerették volna folytatni. Ennek a legitimizmusnak volt a képviselője Mindszenty. A köztársaság melletti döntés a szociáldemokraták szívügye volt, és taktikai okokból a kommunistáké. Sulyok a halogatók táborába tartozott, azok közé a liberálisok közé, akik nem feltétlenül akartak köztársaságot.

A kisgazdák indokolása a jogfolytonosság és a szerves jogfejlődés elvére építve deklarálja a köztársaságot, a vitában a szociáldemokraták a múlttal való szakítás miatt támogatták. A törvény, szemben Károlyiék köztársaságával, a mértékadó politikai erők együttműködésén alapult, és amely még a Horthy-féle közjogi provizórium rendszerét is érdemben el tudta helyezni a demokratizálódás alakulástörténetében. A kisgazdák a nemzeti tudat és önbecsülés erősítésének szándékából fontosnak tartották az alkotmányos jelentőségét vesztett Szent Korona tiszteletének a megtartását, a szociáldemokraták pedig az őszirózsás forradalom kultuszát építették. De mindez jól megfért egymás mellett, mert nemcsak a demokrácia iránti elkötelezettség volt erős, hanem abban is konszenzus volt, hogy „csak a szabad állam, az emberi szabadságot megvalósító állam tud maradandó értéket adni az emberiségnek”, és ezt a szabadságot erős garanciákkal kell körülbástyázni.

A kommunistáknak ehhez a törvényhez nem sok közük volt. A kommunisták alkotmánya nemcsak a történeti alkotmánytól határolta el magát nagyon élesen, hanem a 46-os polgári köztársaságtól is.

Az 1946. évi I. törvény egy fontos hidat képez a tiszteletre méltó és becsülendő múlt, valamint a demokratikus jövő elvárásai között. Emiatt is tekinthető a magyar alkotmánytörténet egyik legfontosabb dokumentumának, amelynek továbbgondolt alapelvein az 1989-ben és 1990-ben kialakított alkotmányos rend is felépült. Az e törvény megszületését övező vitákban még benne volt a kölcsönös tisztelet és a békés egymás mellett élés lehetősége. Ehhez a hagyományhoz kellene visszatalálni.

Weboldalunkon cookie-kat használunk.

A kattintson a További információk gombra.