Sokakat meglepett a tervezett internetadó elleni társadalmi felháborodás mértéke. Nem csupán azért, mert korábban számos olyan intézkedés volt, ami könnyen általános felháborodást eredményezhetett volna, de azért is, mert az adórendszer ötletszerű, önkényes átalakítása a Fidesz-kormány bevett gyakorlata a kezdetektől fogva.
Miközben a jogállam lebontása és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése kapcsán október 23-ra szervezett tüntetés csupán keveseket tudott mozgósítani, addig néhány nappal később az internethasználat megadóztatása elleni protestálás széles társadalmi csoportokat. Ebből világosan látszik, hogy az internetadó tervezetével olyan ponton sértette meg az állampolgárokat a kormány, ami elemi felháborodást okozott. A kérdés az, hogy mi ez a pont?
Egyrészt felmerülhet, hogy az egész felvetés csupán blöff, melynek egyetlen célja a provokáció és ezáltal a közfigyelem elterelése az olyan jóval jelentősebb ügyekről, mint az amerikai-magyar viszony megromlása az oroszbarát politika miatt. Másrészt felvethető az is, hogy a választásokon – valós ellenzék hiányában – kifejezésre nem juttatható elégedetlenség tört utat magának az új adó ürügyén. Harmadrészt elképzelhető olyan magyarázat is, miszerint a tüntetés a rezsicsökkentés logikus következménye: a szerzett materiális látszatjogosultságok visszavétele kapcsán támadt felháborodás kifejeződése.
Noha e tényezők minden bizonnyal közrejátszanak az ellenállás kialakulásában. Ám mivel számos ellenérv felhozható velük szemben, aligha tekinthetünk rájuk kizárólagos magyarázatként. Egyrészt a kormány jól láthatóan nem kontrollálja az eseményeket: az utóbbi hetekben teljes zavarodottság lett úrrá a Fidesz politikusain, akik képtelenek a hárításon vagy a zavart nyilatkozatokon kívül bármi érdemleges magyarázattal előállni, ami az internetadó körüli ellentmondó nyilatkozatokban is megmutatkozik. Másrészt a felgyülemlett feszültségek utat találhattak volna egyéb módon is, ám kimondottan ehhez a témához kapcsolódtak hozzá. Harmadrészt az anyagi motiváció önmagában aligha kielégítő magyarázat, hiszen korábban is számos olyan különadó jelent meg, amely nagyobb érvágást is okozott.
Mindezek fényében érdemes más magyarázatokat is figyelembe venni, számba véve az internethasználat látens funkcióit. Hasonlóképpen ahhoz, ahogy a rezsicsökkentéssel a havi befizetéshez kötődő elemi rítusok szintjén sikerült a bíztató kilátások illúzióját megteremtenie a kormánynak, az internetadó terve is egy elemi ponton történő, negatív töltetű beavatkozásra utal.
A rendszerváltás egyik legfontosabb ígérete abban rejlett, hogy az államszocializmus korlátozó, a világtól elzáró évtizedei után az ország ismét csatlakozik a szabad világhoz, ami az állampolgárok szintjén elsősorban a térbeli mobilitás szabadságát, valamint a materiális és kulturális javak szabad fogyasztását jelenti. A globális társadalom körforgásába történő bekapcsolódás egyik legfontosabb terepe a globális tömegkommunikációs hálózatokhoz való csatlakozás.
Az internet e tekintetben az elmúlt 20 évben kitüntetett jelentőségre tett szert. Noha ténylegesen messze nem rejti magában azt a lehetőséget, hogy tértől és időtől függetlenül bárki szabadon hozzáférhessen tetszőleges információhoz, tekintve hogy az információ szelektálásához és feldolgozásához szükséges kompetenciák nagyon is összefüggnek a társadalmi egyenlőtlenségek egyéb dimenzióival, ennek az univerzális és korlátlan szabadságnak az ígéretét mégis kifejezésre juttatja.
Az internet sokak számára az egyetlen kézzel fogható előrelépés a rendszerváltás óta. Nem csupán korábban elképzelhetetlen szórakozási potenciál rejlik benne, hanem egyúttal az autonómia máshol nem tapasztalható lehetősége is. Ez megmutatkozik mindenekelőtt abban, hogy az internet a szabad kószálás terepe: a megjelenített információk, ha nem is kizárólag, de végső soron mégiscsak a felhasználók döntéseitől függnek. Továbbá abban is, hogy az internet a szabad kommunikáció terepe: gyakorlatilag bárki megszólítható, és tetszőleges vélemény kifejezésre juttatható, még akkor is, ha a kommunikáció minősége kiszámíthatatlan.
Az információ megválaszthatósága és a kommunikáció nyitottsága egyaránt olyan tapasztalatok, amiből hétköznapi életük során jelentős társadalmi rétegek ki vannak zárva. Egy olyan állampolgári kultúrájú országban, ahol a kölcsönös elismerés helyett a paternalisztikus és a hatalmi viszonyok dominánsak akár azt sem túlzás megkockáztatni, hogy a polgárok többségére jellemző lehet ez a hiány. Ebben az értelemben azok számára, akiknek a hétköznapi életükben csekély vagy semennyi esélyük sincs arra, hogy szabadon hozzanak döntéseket és kölcsönös elismerésen alapuló kommunikációt folytassanak, az autonómia átélésére elsősorban az internet révén nyílik lehetőség.
Amikor a kormány előállt az internetadó tervezetével, a megtapasztalható szabadság e kitüntetett terepe ellen intézett totális támadást. Persze nem abban az értelemben, hogy az adó ellehetetlenítené magát az internethasználatot, hiszen az adó ellen fellépők nagy része számára az adó megfizetése – különösen a felső korláttal felpuhított változatban – feltehetően korántsem lenne lehetetlen. Hanem abban az értelemben, hogy az adó egy szimbolikusan korábban érinthetetlennek hitt szférát céloz.
Ilyenformán az internetadó egy tabu megsértéseként értelmezhető. Az állami kontrollnak a személyes autonómia késő modernitásban kitüntetetté vált terepére történő illetéktelen behatolásaként. Ebből a szempontból lényegtelen, hogy mekkora az adó mértéke, és mellékes az a szempont is, hogy az elmúlt négy év fényében teljesen indokolatlanná vált hitelesnek tekinteni a kormány tetszőleges kijelentését, így az adó mértékére vonatkozót is. Az internet megadóztatása és ezáltal korlátozása, a késő modernitásban egy az autonómia elemi szféráját fenyegető szimbolikus gesztus.
A legkülönbözőbb társadalmi csoportokat felölelő ellenérzés e tabu megsértésére vezethető vissza. Az állampolgárok felháborodására, hogy olyan terepen akarják őket – egy kevéssé szavahihető kormány esetében szükségképpen beláthatatlan mértékben – korlátozni, ami nem csupán a rendszerváltás egyetlen kézzelfogható pozitív hozadéka, de egyúttal a késő modernitásban az autonómia tapasztalatának kitüntetett terepe is. Egy ilyen fenyegetés egyszerre teszi minden másnál átélhetőbbé az önkény rémképét mind az egyén, mind pedig a társadalom szintjén, felvillantva a lehetőségét a szabad cselekvés korlátozásának és az ország szabad társadalmak közüli kivezetésének.
Az, hogy milyen sors vár az internetadóra, jelen pillanatban megjósolhatatlan. Egyaránt elképzelhető, hogy a kormány, megértve a szimbolikus téteket, vállalja a kudarcot és visszavonja tervezetét, mint ahogy az is, hogy a tüntetések tovább folytatódnak. Ebben az esetben a legnagyobb kihívást alighanem a tüntetés tárgyául szolgáló élmények és a szabadság korlátozásának élményszerűen kevésbé hozzáférhető, ám jelentőségüket tekintve legalább ennyire fontos problémái közti viszony tisztázása jelenti. Láthatóan kevesen tudnak azonosulni az olyan intézkedésekkel, mint a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása vagy a társadalmi egyenlőtlenségek növelése. Belátható, hogy ezek rendezése nélkül az internetadó tervezetének visszavonása vajmi kevéssé oldja meg problémáinkat.
Az, hogy napjainkra az internet vált az autonómia csaknem kizárólagos terepévé, maga az elsődleges probléma. Ebben az értelemben az internet korlátlanságának követelése nem más mint a „fájdalomcsillapító” követelése, nem pedig a fájdalmat okozó hatás felszámolására tett kísérlet. Amíg ezt nem értik meg a tüntetők, megmozdulásuktól is csupán korlátozott emancipációt várhatnak.