Az elmúlt hetek látszólag fontos belpolitikai eseményei nem hoztak lényegi változásokat a kormány év eleje óta követett stratégiájában. Úgy tűnik, továbbra is cél az időhúzás a külföldi partnerekkel való tárgyalás (EU, IMF) és a belföldi reformok tekintetében. Ugyanazok a mintázatok ismétlődnek a kommunikációban is: kettős beszéd itthon és külföldön, az egymástól megkülönböztethetetlen komoly és komolytalan felvetések ad hoc közzététele, az érdemi szakpolitikai egyeztetések és döntések hiánya.

Tekintve, hogy mindezektől nem függetlenül a lakosságot leginkább érintő – élelmiszer, közüzemi és üzemanyag – árak folyamatosan emelkednek, némiképp meglepő, hogy a közvélemény-kutatások tanulsága szerint a politikai pártok népszerűsége az elmúlt hónapokban érdemileg nem változott. Csaknem a választók fele apátiába süllyedt, és elfordult a pártoktól, a fennmaradók pedig hűek választottjaikhoz, függetlenül azok cselekedeteitől. Ennek megfelelően a Fidesz stratégiája – pártpolitikai racionalitás alapján – tökéletesen érthető: nincs tényleges kihívójuk, és az – olyan, ingerküszöböt látványosan elérő események kivételével, mint a köztársasági elnöki plágium ügye – tetteiknek nincs tényleges következménye. Így – legalábbis a pártpolitikai logika szerint – a legbölcsebb, amit tehetnek, az időhúzás, a kivárás.

Ebben a helyzetben a demokráciáért aggódók számára óhatatlanul egyre inkább háttérbe szorulnak a kiüresedő napi politikai kérdések, és helyüket a politikai magatartás szociológiai kérdései veszik át: miért nem zavarja az állampolgárok többségét a demokratikus jogállami keretek lebontása? Más szóval, miért nem azonosul annyira a polgárok többsége a képviseleti demokrácia értékeivel, hogy azok védelmében aktivizálódjon?

Az ilyen jellegű kérdések megválaszolása túlmutat valamifajta „politikai felelős” felmutatásán. Ahhoz, hogy válaszolhassunk rájuk, az állampolgári kultúra elsajátításának komplex folyamatát kell vizsgálnunk. Egy hamarosan befejeződő kutatásban erre tettünk kísérletet. Azt vizsgáltuk, hogy milyen, a hétköznapi életben megnyilvánuló tényezőktől függ a fiatalok demokratikus értékekkel való azonosulása. Ezekről fontos látni, hogy nem annyira tudásként elsajátítható ismeretek, hanem sokkal inkább hétköznapi cselekvéshelyzetek sorozatában begyakorolt viselkedésminták, melyeket többnyire öntudatlanul követünk. Ilyenformán a kialakulási feltételükre vonatkozó kérdés elsősorban e hétköznapi cselekvéshelyzetek kereteire vonatkozik.

Az előzetes eredmények alapján jól látható, hogy ez a kérdés nagyon szorosan összefügg a családok társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciójával. Nem meglepő módon a szülők iskolai végzettsége közvetve és közvetlenül is jelentősen hat a demokratikus értékekkel való azonosulásra. Azokban a családokban, ahol magasabb a szülők iskolai végzettsége, egyfelől nagyobb valószínűséggel alakul ki olyan nevelési klíma, melyben a fiatalok első kézből szerezhetnek tapasztalatokat arról, hogy a véleménykülönbségeket nem csupán az erő logikája alapján, hanem nyílt, konszenzusra törekvő, érvelő vitában is el lehet rendezni.

Másfelől nagyobb valószínűséggel alakul ki egy olyan életútmodell a fiatalokban, ami a tanulás révén történő előmenetelen alapul. Egy ilyen életútmodell abban az értelemben előfeltétele a demokratikus értékek elsajátításának, hogy egy annak megfelelő mobilitási rendet fejez ki, melyben végzettség, munka és jövedelem szorosan összefügg egymással. Harmadrészt a szülők iskolai végzettsége nagyban meghatározza a családi kommunikáció tematikáját is. A magasabb iskolai végzettségű családokban gyakrabban kerülnek elő a közügyek, így akár expliciten, akár impliciten a demokratikus értékek nagyobb eséllyel kerülnek megvitatásra. Ennek hatására a fiatalok barátaikkal is nagyobb biztonsággal folytatnak ilyen témájú beszélgetéseket, és nyitottabbnak bizonyulnak a kérdések médiában történő követésére is.

Hasonlóképpen a szülők iskolai végzettségéhez, a szülők kapcsolathálózatának kiterjedtsége is jótékony hatással van a demokratikus értékekkel való azonosulásra. A családon kívüli ismerősökkel való kapcsolat az állampolgári viszonyok gyakorlóterepe is egyben. Ezekben nyílik lehetőség arra, hogy a családot összetartó erős érzelmi kötések nélkül kapcsolódjunk másokhoz, és sajátítsuk el az általában vett másikba vetett bizalmat. E bizalom nélkül – mely hiányról számos vizsgálat kimutatta, hogy napjaink egyik legsúlyosabb társadalmi patológiájának tekinthető – aligha képzelhető el a demokratikus játékszabályokkal való azonosulás. A család sokféle ismerős közé való beágyazottsága másfelől különböző vélemények, világlátások megismerését teszi lehetővé, amin keresztül – tapasztalatot szerezve arról, hogy a „mással” is együtt lehet működni – begyakorolható a tolerancia egy minimális szintje.

Az iskolai végzettséggel és a kapcsolathálózati beágyazottsággal szemben a gazdasági pozíció ambivalensen függ össze a demokratikus értékekkel. Abban az esetben ugyanis, ha egy családban a materiális felhalmozás szempontjai válnak döntővé, az közvetlenül és közvetve is csökkenti a demokratikus értékek iránti elköteleződést. Abban az esetben ugyanakkor, ha a család gazdasági pozíciója bizonytalan, úgy drasztikusan megnő a kezelhetetlen feszültségek és szorongások esélye. Ezek megléte esetén pedig olyan nevelési klíma jön létre, melyben az agresszió, a sértődések, az őszintétlenség válik a nézeteltérések természetes kezelési mechanizmusává. Tekintve, hogy ezek egyúttal az állampolgári viszonyok mintájaként is szolgálnak, könnyen elképzelhető, milyen pusztítóvá válhat ezekre nézve is a létbizonytalanság.

Mindezek az összefüggések abban az értelemben nem meglepők, hogy némi gondolkodás után bárki beláthatja őket. Jelentőségük sokkal inkább abban áll, hogy reprezentatív mintán, empirikusan igazoltként társadalompolitikai következmények levonására és egyúttal a politikai pártok ez irányú tevékenységének megítélésére kínálnak alkalmat. Az ugyanis világosan kiderül belőlük, hogy milyen prioritásokat kell követnie egy, a demokratikus állampolgári kultúra kialakulását komolyan vevő kormányzó erőnek.

Mindenekelőtt kiemelt kérdésként kell kezelnie az oktatás minél szélesebb körű expanzióját. Számos egyéb szempont mellett a demokratikus nevelésben betöltött szerepe miatt is kimondható, hogy minél szélesebb tömegek minél magasabb fokú iskolai végzettséghez segítése önérték. Függetlenül attól, hogy egy gimnáziumi érettségi vagy egy bölcsészdiploma a munkaerőpiacon közvetlenül miként értékesíthető, a demokratikus együttélés szempontjából rendkívül fontos lehet. Másodsorban kiemelt kérdésként kell kezelni a civil szférát. Függetlenül attól, hogy adott civil szervezet tevékenysége mekkora hasznot hajt, az általa potenciálisan létrehozott kapcsolatok révén a demokratikus állampolgári kultúra szempontjából önérték. És végül kiemelt kérdésként kell kezelni a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentését. Függetlenül attól, hogy a rászorulók bármilyen értelemben „megérdemlik-e” a segítséget, az államnak minden tőle telhetőt meg kell tennie annak érdekében, hogy a materiális létfeltételek minimális szintjét minél több polgára számára biztosítsa. Ezzel párhuzamosan – a demokratikus kultúra perspektívájából – nehezen indokolható minden olyan társadalompolitikai intézkedés, amely a legtehetősebbek materiális felhalmozásának további támogatására irányul.

Természetesen ezek a célkitűzések elsősorban és mindenekelőtt az állampolgárok érdekében állnak. Ők azok ugyanis, akik együtt élnek egymással, így ők azok, akik a haszonélvezői lehetnek egy olyan állampolgári kultúrának, melyet a folyamatos gyanakvás helyett a kölcsönös elismerés és bizalom határoz meg. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy ezen érdekek megvalósításához kimondottan nehéz a politikai elitben partnerekre találni. Annak ugyanis az esetek többségében mindez nem áll érdekében. Semmi sem támasztja ezt alá jobban, mint hogy a jelenlegi kormányzat pozíciója stabilitását éppen egy ilyen értelemben vett demokratikus kultúra hiányának köszönheti. Ennek megfelelően sajnálatos értelmet nyer a kormány mindazon intézkedése is, amelyeknek látszólag nincs közvetlen közük a demokratikus neveléshez. Az oktatási rendszer egyre zártabbá formálása, a civil szféra ellehetetlenítése, a legszegényebbek segítés helyetti elzárása és a leggazdagabbak további materiális felhalmozásának támogatása – mindezek közvetlen negatív hatásaikon túl strukturális szinten a demokratikus állampolgári kultúra kialakulását is akadályozzák.