Megvédeni Európát

Társadalom  |  2016. január 25.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Európa kétségtelenül védelemre szorul, de sokkal kevésbé a menekültek, mint inkább a demokratikus intézményeket veszélyeztető politikusokkal szemben.

Miközben az ősszel még legalábbis nyitott kérdésnek tűnt a menekültekhez való viszonyulás, az elmúlt hónapok eseményei következtében, mára egyre inkább domináns állásponttá vált a bezárkózás politikája, és egyre inkább háttérbe szorulnak a humanitárius szempontok. Ezzel párhuzamosan, az EU identitásválsága is mélyül, ami egyúttal a politikai dezintegráció korábban elképzelhetetlennek hitt fokával is fenyeget.

Ebben a helyzetben nyilatkozta azt a magyar miniszterelnök, hogy elsődleges kérdéssé válik, hogy „meg tudjuk-e védeni az európai életformát és kultúrát?”. Annyiban nehéz ezt az aggodalmat vitatni, hogy az európai életforma védelme alighanem sokunk vágya. Más kérdés, hogy korántsem magától értetődő mit is értsünk ezen és kitől is kell megvédeni azt.

Ha van valami, amiben markánsan eltér az európai hétköznapi cselekvő tapasztalata a más kultúrákban élők tapasztalatától az az önkényre való érzékenység foka. Természetesen szó sincs arról, hogy Európában ne lennének kizsákmányoló gazdasági vagy elnyomó politikai kapcsolatok. A különbség sokkal inkább abban áll, hogy míg Európában kimondottan az emberi méltóság köré épül fel a közjogi rendszer, addig a legtöbb hozzá mérhető geopolitikai súlyú szereplőnél vagy a szociális (pl. USA) vagy a politikai jogok (pl. Kína), esetleg mindkettő (pl. Oroszország) csorbul.

Ez azt jelenti, hogy Európa kivételes helynek számít abból a szempontból, hogy a szociális vagy politikai jogsérelmek a nyilvánosság előtt számon kérhetők. Noha ezen intézményi biztosítékok sokak számára továbbra sem elegendőek a szabad cselekvés és az önmegvalósítás feltételeinek szavatolásához, annyi visszatartó erejük mégis van, hogy az önkény megnyilvánulásait száműzik a nyilvánosságból a szürke vagy fekete zónába.

Ha eltekintünk a tartalmát tekintve végtelenül sokszínű európai kultúrától, alighanem ezekre a formális intézményi kritériumokra tekinthetünk úgy, mint az európai életforma védelemre méltó esszenciájára. Aki Európában él vagy ide vágyik, alighanem nagyrészt a szabadság e feltételei miatt teszi.

Ennek fényében vizsgálhatjuk meg a kérdést, milyen veszélyek is leselkednek valójában ezekre az intézményekre. Orbán Viktor és a véleményét osztó európai populista vezetők elsősorban a menekülteket tekintik a fő veszélyforrásnak. Velük kapcsolatban leginkább három félelmet szoktak emlegetni: közöttük terroristák érkezhetnek, gazdasági értelemben tehertételt jelentenek és kulturális értelemben összeférhetetlenek.

Belátható, hogy noha ezek egyáltalán nem elképzelhetetlen események, korántsem tekinthetők önmagukban veszélyforrásnak. Csakis abban az esetben fenyegetik ténylegesen „Európa lényegét”, ha a politika inadekvát módon jár el. A terrort elhárítani hivatott titkosszolgálatok alkalmatlannak bizonyulhatnak az európai életforma védelmére egyrészt abban az esetben, ha nem sikerül előre jelezniük a támadást, másrészt abban az esetben, ha visszaélve hatalmukkal illetéktelen megfigyeléseket és a szabadságot indokolatlanul nagymértékben korlátozó akciókat hajtanak végre.

A gazdasági nehézségek következményeit kezelni hivatott társadalompolitikai intézmények inadekvátnak bizonyulhatnak abban az esetben, ha a menekültek támogatását a helyi rászorulók kárára hajtják végre. A kulturális különbségekből fakadó feszültségeket kezelni hivatott oktatási rendszer pedig abban az esetben vallhat kudarcot, ha nem biztosít lehetőséget az európai életforma megismerésére.

A megfelelő intézményi válaszok hiányában a menekültek jelenlétével kapcsolatos félelmek kétségtelenül reálisabbá válnak. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy legalább annyira okunk van félni az intézményi diszfunkcióktól, mint a menekültek jelenlététől. Sőt, valójában az ezek miatti aggodalom sokkal inkább megalapozott, hiszen hiába nincsenek jelen menekültek, ha az intézmények csődöt mondanak, az önmagában is az európai életforma lényegének végét fejezi ki.

Egy alkalmatlan vagy túlhatalommal bíró titkosszolgálat, egy az egyenlőtlenségeket mérsékelni képtelen társadalompolitikai rendszer vagy egy az európai értékeket közvetíteni nem mindenki számára képes oktatási rendszer önmagában is aggasztó.

Ebben az értelemben belátható, hogy az igazi veszélyt Európára nem a menekültek jelentik, hanem saját politikai rendszerei. Amennyiben ezeket sikerül a szabadság és méltóság elveivel összhangban működtetni, úgy a menekültek jelenléte is kezelhető problémaként jelentkezik csupán. Amennyiben nem, úgy a jelenlétüktől függetlenül elvész az az egyedi életforma, amit meg szeretnénk védeni.

A fenti veszélyek sokak számára valós félelem forrásaként szolgálnak. Ezért egyrészt aljas cselekedetnek minősül, ha politikai haszonszerzés céljából feltüzelik őket. Másrészt érzéketlenség, ha ahelyett hogy komolyan vennék őket, egyszerűen lesöprik az asztalról. Az ehhez hasonló bénító félelmek többnyire irracionálisak abban az értelemben, hogy valamilyen veszély vagy kockázat esélyének irreális felnagyításán alapulnak.

Kezelésükre sokszor a legjobb módszer az, hogy ha biztonságos körülmények között lehetőséget teremtünk a veszélyesnek ítélt esemény megtapasztalására. Leghatékonyabban ugyanis a tényleges következmények ismerete írhatja felül a túlzó várakozásokat. Ez az, ami az emberiességi szempontok mellett szintén érvként hozható fel a menekültekkel szembeni befogadó álláspont mellett. Jelenlétük egyszerre segít szembenézni félelmeinkkel, miközben egyfajta próba elé állítja intézményeinket, és közelebb visz saját ideáljainkhoz.

Természetesen az Orbán Viktorhoz hasonló politikusok számára egy ilyen próba már csak azért sem kívánatos, mert ők maguk léptek és lépnek fel azon intézmények ellen, melyek az európai életforma – szabadság és méltóság formáját öltő – lényegének védelmét hivatottak biztosítani. Az pedig, hogy ilyen értelemben az európai kultúrát megtagadók tetszelegnek annak védelmezőjének szerepében különösen groteszk felhangot ad a bevezetésben idézetthez hasonló kijelentéseknek.