Paralimpia és politikai korrektség

Társadalom  |  2015. július 27.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A paralimpiát nemcsak sportszempontok indokolják, hanem társadalmiak is. Mindenekelőtt az egyenlőség eszméje. És épp ilyen társadalmi indokok szólnak a női sportágak létjogosultsága mellett is.

Mostanában sok szó esik a paralimpiáról. Tipikus állítás hogy a paralimpikonok teljesítménye nem valódi sportteljesítmény, és a „párhuzamos olimpiát” valójában csak a politikai korrektség téves egyenlőségeszméje miatt erőltetik rá a társadalomra. Legutóbb az ismert kritikus Puzsér Róbert kelt ki a paralimpia ellen. Szerinte paralimpia helyett akadálymentesített középületekre, közösségi terekre lenne szükség, a testi vagy szellemi képességhiánnyal élők pedig élsport helyett foglalkozzanak inkább az élet egyéb területeivel, ahol maradandót alkothatnak. Írásának az kölcsönöz jelentőséget, hogy Deutsch Tamás a Paralimpiai Bizottság átmeneti elnökeként ehhez hasonló véleményt fogalmazott meg. Bár Deutsch szerint a paralimpiának van létjogosultsága, mindazonáltal hangot adott annak, hogy nem „az egyenlősdi híve” ezért „rossz megoldásnak” tartja az olimpikonok és a paralimpikonok eredményességi jutalmának egyenlővé tételét. Ebben az írásban azt szeretném megmutatni, hogy ez tévedés: a paralimpokonok teljesítménye semmivel sem kisebb sportteljesítmény, mint a „rendes” olimpikonoké.

Puzsér szerint „míg a versenysport az emberi teljesítőképesség határait feszegeti, addig a fogyatékos sport nem. Ami pedig esetleg mégis, mint mondjuk a kerekesszékes kosárlabda, az lehetne akár rendes olimpiai versenyszám, ahol bénultak és épek egyaránt mérkőzhetnének. A paralimpia az a rendezvény, ahol tényleg egyedül a részvétel a fontos, és a sportoló egyetlen ellenfele valóban önmaga.” Majd azt írja, hogy „a klasszikus élsport működésének logikája erre a világra nem vonatkoztatható.” Elfeledkezik azonban arról, hogy az élsportnak nincs egyetlen általános logikája: az úgynevezett „rekordsportok,” mint az atlétika, úszás, vagy súlyemelés működési elve alapvetően különbözik az úgynevezett játéksportokétól, mint a futball, a tenisz, vagy a röplabda (erről bővebben lásd Sigmund Loland tanulmányát). Míg az előbbiek valamilyen nyers biomotorikus tulajdonságokat tesztelnek – gyorsaság, erő, kitartás – addig az utóbbiaknál ezeken a nyers képességeken túl szükség van még „ügyességre”, kreativitásra, és (csapatsportok esetén) kooperációs készségre. A játéksportok esetében egyértelműen nem lehet arról beszélni, hogy „az emberi teljesítőképesség határait feszegetik”. Ehelyett valamilyen nehezen megfogható esztétikai, vagy adott esetben ezen felül közösségi élményt nyújtanak (gondoljunk csak a futballmeccsek előtti és utáni szurkolói rituálékra).

Tehát ez alapján legfeljebb a fogyatékos rekordsportokkal szemben merülhetne fel kifogás, de ha a sportágakat más aspektusból is megvizsgáljuk, még azok léte is teljesen igazolt. Noha a kritikus szerint csak az abszolút teljesítményeknek van létjogosultságuk a sportban, nyilvánvaló, hogy számos sportágban a relatív teljesítményt is maximálisan elismerik. A súlycsoportokra osztott sportágak, mint a boksz, súlyemelés, birkózás tipikusan ilyenek. Ezekben a sportágakban csak akkor van értelme a „ki a világ legjobbja?” kérdésnek, ha egyúttal megnevezzük a súlycsoportot is. Ez egész egyszerűen azért van így, mert bizonyos sportoknál akkora eltérések vannak a versenyzők fizikai adottságai (de nem sportteljesítménye!) között, hogy a fair play elvárását, ami minden létező sport alapelve, sértené, ha nem állítanánk fel ezeket a megkülönböztető súlykategóriákat. Magyarországon a kilencvenes években nem volt nagyobb sztár Kovács „Kokó” Istvánnál, de az említett okoskodás szerint az ő teljesítménye nem volt valódi sportteljesítmény, mert egy menetet sem élt volna túl Vitalij Klicsko ellen. Azt állítom tehát, hogy egy magyar paralimpiai bajnok sportteljesítménye semmivel sem marad el Kokó egykori sportteljesítményétől, ezért az olimpiai és paralimpiai érmeket is ugyanúgy kellene jutalmazni. Ha ezt valaki mégis máshogy gondolná, annak egész egyszerűen elfogultság az oka; nincs racionális magyarázata.

Van itt még valami, amin érdemes eltöprengeni, túllépve az egyszerű sportkedvelő érdeklődésén, és tudományos alapossággal elemezni a sportot. A fogyatékosságnak nemcsak biológiai oka van, hanem környezeti is, azaz egyes fizikai funkcióhiányok (pl. látás, hallás, járóképesség hiánya) akár előnyösek is lehetnek a környezet függvényében. Ezért is tesz a fogyatékosság szakirodalma különbséget fizikai/mentális károsodások (impairment) és képességhiány (disability) között. A fogyatékosság azért is van különös kapcsolatban a sporttal, mert az a hétköznapi élethez képest egy másik környezet, melyben a hétköznapi testi funkcióhiány akár versenyelőnnyé is válhat.

Így számos, a hétköznapi életben fogyatékos ember született talentum bizonyos sportágakban, éppen abnormális fizikai tulajdonsága folytán (az abnormálist itt statisztikai, illetve biológiai, és nem normatív értelemben használom. E három eltérő normalitásfogalomról lásd Robert Wachbroit tanulmányát). Még mindig a kosárlabdánál maradva: egy óriás, pl. a román Gheorghe Muresan, vagy a szudáni Manute Bol (mindketten 230 centiméternél magasabbra nőttek) a kosárpályán vitathatatlan előnyben vannak, a pályán kívüli életben azonban méretük miatt mozgáskorlátozottnak számítottak, számítanak (Bol meghalt néhány éve).

David Epstein kiváló amerikai sportújságíró nagysikerű könyvet publikált a gének sportban betöltött szerepéről. A kosárlabdára külön is kitér, és egy megdöbbentő jelenségre hívja fel a figyelmet: az NBA játékosainak nemcsak a testmagassága abnormális, hanem a karfesztávolsága is. Az átlagos NBA játékos kb. két méter magas, de ami még félelmetesebb, 1,063-as karfesztávolság/testmagasság aránnyal rendelkezik, azaz 213 cm-es karfesztávolsága van! Egy remek TED-előadás keretében Epstein Leonardo Vitruvius-tanulmányán szemlélteti ezt az elképesztő arányt (aminek ugye normális esetben 1,0 kellene lennie, az amerikai sportújságíró érdekességként teszi hozzá, hogy ha valakinek 1,05 fölött van ez az arány, az orvosok pusztán ez adat alapján már Marfan-szindrómára gyanakodnak). Azaz biológiai/statisztikai értelemben az NBA játékosok egyáltalán nem normálisak, sokszor, mint például Muresan esetében nem is „épek” (a román kosaras extra magasságát agyalapi mirigyének diszfunkciója okozta), viszont testi abnormalitásuk, mely a hétköznapjaikban sokszor komoly hátrány, a kosárpályán különleges talentummá lesz.

A „fogyatékosok” és az „épek” közötti egyszerű dichotómia tehát nem áll fenn, a helyzet ennél bonyolultabb: sportszempontból az számít fogyatékosnak, aki fizikai/mentális adottságai tekintetében a statisztikai átlagtól lefelé tér el, és ez az abnormális funkció valamilyen leküzdhetetlen hátrányt okoz a versenyzőnek az adott sportág szabályai miatt. (Leküzdhetetlen – természetesen számos példa van arra, hogy valakit valamilyen testi képességhiány hátráltat egy sportágban, mégis képes kimagasló eredményre. A dán Lis Hartel poliovírus miatt térdtől lefelé lebénult, az 1952-es olimpián díjlovaglásban mégis ezüstérmet tudott szerezni. A magyar Halassy Olivér talán még jobb példa: az eredetileg focistának készülő Halassy térdtől lefelé elvesztette az egyik lábát, ez azonban nem gátolta meg abban, hogy úszásban Európa-, vízilabdában olimpiai bajnok legyen).

Mint a kosárpéldákból láthattuk, a statisztikai átlagtól felfelé eltérő fizikai tulajdonságokkal rendelkező sportolókhoz képest az átlagos/normális emberek fogyatékosak, de ez nem annyira szembeötlő, mintha valakinek hiányzik egy végtagja. Ebből a szempontból elfogultságunk oka szerintem az is, hogy egy abnormális tulajdonság, vagy funkcióhiány/fogyaték mennyire „szúr szemet”. Míg Oscar Pistorius a mai napig vitatémát szolgáltat arra vonatkozóan, hogy műlábainak használata sérti-e a fair playt, addig Floyd Landis csípőprotézise messze nem kavart akkora vitákat a kerékpársportban.

A fentiek ismeretében tehát hatalmas tévedés azt hinni, hogy a paralimpiát pusztán politikai korrektségből rendezik meg (hiszen azok valós sportteljesítmények), bár kétségtelen, hogy az egyenlőség eszméjének szerepe van abban, hogy a párhuzamos olimpia létezik. Sokan a politikai korrektség elgondolását is félreértik: való igaz, hogy a nyugdíjas agrármérnökök is relatív hátrányt szenvednek fizikai adottságaik miatt bizonyos sportágakban, de ennek a csoportnak a társadalmi reprezentációja/inklúziója messze nem olyan nehézségekkel teli, mint a képességhiánnyal élőké (nem beszélve a szeniorversenyekről). Azaz tény, hogy a paralimpia létjogosultságát nem csupán sportszempontok indokolják, hanem társadalmiak is, de épp ilyen társadalmi indokok szólnak a női sportágak létjogosultsága mellett is. Nem csoda, hogy a férfitest és férfinormák hegemóniájának problémája számos feministát és fogyatékossággal foglalkozó társadalomtudóst arra késztetett, hogy párhuzamot vonjanak és összefüggéseket keressenek a nők és a fogyatékkal élők problémái között.

Puzsér szerint a fogyatékkal élők legyenek inkább közgazdászok, politikusok, mint élsportolók. Azonban pont az ilyen vélemények teszik még szükségesebbé a párhuzamos olimpiák megrendezését. A fogyatékkal élők szenvedéseinek/hátrányainak ugyanis épp az az egyik alapvető oka, hogy az „épek” akarják megmondani nekik, mik lehetnek/legyenek és mik nem. Krémer Balázs fején találta a szöget, amikor a politikai korrektség hazai gyökértelenségére mutatott rá. Ha Magyarországon a politikai korrektségnek meglennének a társadalmi alapjai, akkor kevesen kérdőjeleznék meg a paralimpia létjogosultságát, hiszen épp olyan természetesnek találnák, hogy a fogyatékkal élők (él)sportolni akarnak, mint azt, hogy bejuthassanak a középületekbe, vagy közlekedhessenek a BKV-val.

Írása végén a kritikus tesz egy helyes megállapítást az élsportról általában, nevezetesen, hogy itthon fel kellene számolni a „tébolyult versenysport-fetisizmust”. Ez igaz, vannak sokkal fontosabb dolgok is az élsportnál, melyekbe inkább kellene önteni a közpénzt. A brazil közvélemény is joggal háborodik fel azon, hogy a brazil állam extra drága sporteseményekbe öli a pénzt, ahelyett, hogy az állampolgáraiba fektetné. Nekünk sem olimpiára van szükségünk 2024-re, hanem minőségi oktatásra és egészségügyre. De ennek semmi köze a paralimpiához és a paralimpikonokhoz.