A szeptember 11. utáni évtized

Politika  |  2011. szeptember 10.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Tíz évvel a szeptemberi terrortámadás után tanúi lehetünk, amint éppen íródik a történelem. A francia Le Monde igen színvonalas megemlékező melléklete az elmúlt tíz évet Bin Laden évtizedének nevezte. Helyénvaló-e ez a jellemzés?

A szeptember 11. óta eltelt tíz évben Brazília, Oroszország, India és Kína (az úgynevezett BRIC-országok) összesített nemzeti össztermékének részesedése a világgazdaságból 8,4 százalékról 18,3 százalékra emelkedett. Az angloamerikai típusú kapitalizmus válságba került.

Továbbá ez volt az az évtized, amelyben az internet-hozzáférés globálissá vált: 2000-ben 360 millió embernek volt hozzáférése, mára már több mint kétmilliárdnak. Ez volt az az időszak, amelyben az Irak elleni háború megosztotta a világot, de az is, amelyben a polgári lakosság szabadságvágya végre elérte a Közel-Keletet, és muszlimok milliói a globális dzsihád helyett a demokratikus kormányzásba vetik reményeiket.

E fejlemények egyikét sem Oszama bin Laden okozta. Igaz persze, hogy az al-Kaida újfajta és komoly fenyegetést jelentett és jelent ma is. A muszlim világ harminc éven át tartó forrongásából megszületett al-Kaida világnézetet kínál, nem csupán lokális recepteket. Nem változásra, hanem forradalomra törekszik.

Ami azt illeti, az al-Kaidára válaszként adott „terror elleni háború” többek között éppen azért volt elhibázott koncepció, mert elhitette az emberekkel, hogy az al-Kaida csupán egyike az olyan terrorista csoportoknak, mint az IRA, a Baader–Meinhof csoport vagy a Vörös Brigádok. Az al-Kaida nem ilyen volt, és most sem ilyen. De ez az elhibázott koncepció világtörténeti figurává nagyítja fel Bin Ladent.

Az Egyesült Államok által vezetett és a többi nyugati állam által korlátozottabban támogatott küzdelem meggyengítette az al-Kaida befolyását és ütőképességét. Ugyanakkor kényszerűen késleltette azt a létfontosságú diplomáciai feladatot, hogy új szabályokat és intézményeket alkossunk az egyre jobban integrálódó világ számára.

Ma sem látom alternatíváját ama 2001-es elhatározásunknak, hogy a tálib rezsimet elűzzük Afganisztánból. A tragédia abban áll, hogy amint a csatát megnyertük, a békét elveszítettük. A 2001. decemberi bonni konferenciáról, amelynek küldetése az új afgán alkotmány megalkotása volt, száműztük a legyőzötteket. Miközben Amerika egykor alulról építette fel a maga demokráciáját, föderalista elvek alapján, addig Afganisztán fölülről kényszerítette magára a világ egyik legcentralizáltabb államát, a világ egyik legdecentralizáltabb társadalmában.

A tálibok déli, kandahári erőközpontjából érkező jeleket tragikus módon félreértettük. A tálibok azt akarták, hogy hagyjuk őket békén, és cserébe kiszállnak az országos politikából, ehelyett átkergettük őket Pakisztánba, ahol újraegyesítették erőiket. Ez az új biztonsági kockázat ismét katonai választ követelt, noha a küzdelemnek sokkal inkább politikai és diplomáciai eszközökkel kellett volna folynia.

A mai helyzetet legjobban egy, Madeleine Albright volt amerikai külügyminiszter által javasolt analógia alapján érthetjük meg. A hidegháború idején a külpolitika olyan volt, mint a hajózás a Panama-csatornán. A berlini fal leomlása után olyan volt, mint az átkelés a La Manche csatornán: mindenfelé víz, de azért látszik a szárazföld is. Ma pedig olyan a külpolitika, mint a nyílt tengeri hajózás: a partoktól kétszáz mérföldnyire eltávolodva nincsenek szabályok, és szárazföld sincs a láthatáron.

Amennyiben ez helytálló jellemzés, akkor sürgős feladataink vannak, amelyek közül a legfontosabb, hogy újra megerősítsük a diplomácia szerepét a nemzetközi politikában. A néhai amerikai államférfi, Richard Holbrooke egyszer azt mondta nekem, hogy Amerika szeptember 11. után a „diplomácia militarizálásának” hibájába esett. Most éppen ennek az ellentétére van szükségünk. Az aszimmetrikus fenyegetések világában az amerikai védelmi minisztérium kézikönyvének útmutatásait kell követnünk: a gerillaellenes harcban a politikának kell elsőbbséget biztosítani.

Másodszor, újra kell gondolnunk a hatalmi egyensúly képzetét, mert ennek ma már nem csupán államokra, hanem a népekre is vonatkoznia kell. Amint az „arab tavasz” is megmutatta, az információ decentralizálódása azt jelenti, hogy a jövő koalícióit mikroszinten kell létrehozni, például Afganisztán és Pakisztán falvaiban és völgyeiben, nem pedig kizárólag a globális rendszer irányításának makroszintjén.

Harmadszor, az erőforrások szűkösségének időszakába lépünk. Az atombombát leszámítva ez az utóbbi kétszáz év legveszedelmesebb biztonsági kockázata. A Görögországgal kapcsolatos európai bűnbakkeresés kiábrándítónak hat, de a felelőskeresés sokkal rosszabb lesz, amikor majd a szárazságról és az élelmiszerár-emelkedésről lesz szó. Ezek nem csupán „környezetvédelmi” kérdések, hanem az igazságosságról és a felelősségről szólnak, és a mostaninál erősebb regionális és nemzetközi intézményekre van szükség kezelésükhöz.

Végezetül, a Nyugatnak ismét fel kell fedeznie a multilateralizmus és a közös szuverenitás örömeit. Ez nem lesz könnyű, amikor például Európában senki nem hajlandó a görög számlát kifizetni. Csakhogy a multilateralizmus nem más, mint globális biztosítás bármely állam hatalmi visszaéléseivel szemben. A mai problémánk nem az, hogy az Európai Unió vagy más multilaterális intézmények túl erősek lennének, hanem hogy túl gyengék. Az arab világ, Afrika, Latin-Amerika és Kelet-Ázsia regionális intézményei éppenséggel még gyerekcipőben járnak, és gyorsan kellene felnőniük.

Az elmúlt évszázadokban a nemzetközi rend három rendszere létezett: gazdasági és katonai uralom, hatalmi egyensúly és közös szuverenitás. E szisztémák létezhetnek egymással egyidejűleg is, amint például a világ több részén történt az 1945 utáni időszakban. Ma azonban Amerika gazdaságilag és katonailag szorult helyzetben van. Kína, India és más új hatalmak emelkedőben vannak, de még nem nőttek fel: erőfitogtatásukat „fejlődő” státuszuk hangoztatásával párosítják. Európa pedig, amely elszánta magát a közös szuverenitásra, saját gondjaival küszködik, és kisebb gondja is nagyobb annál, hogy globális szereplőként lépjen fel.

Egyszóval, senki nem lép fel vezetőként. Ez különösen aggasztó egy olyan időszakban, amikor a világ államai és népei minden korábbinál összefonódottabbak, és a gondolatok, információk, a pénzügyek, a migránsok és a problémák zavartalanul áramlanak át a határokon.

Egy évszázada a Nobel-békedíjas író, Norman Angell úgy érvelt The Great Illusion című könyvében, hogy a gazdasági biztonság teszi lehetővé a katonai expanziót, nem pedig fordítva. A valóság az, hogy egyik sem lehetséges politikai koncepció nélkül. Ez a szeptember 11. utáni évtized legfontosabb tanulsága.