Politikai népmesék a szegény emberről
 | 2010. november 3.
Ugye, ismerik azt a népmesét, amely úgy kezdődik, hogy „Elindult a cigány csávó a Merdzsójával a szociális segélyét felvenni”? Meg azt, amelyik arról szól, hogy a magyar munkanélkülit a rendszerváltáskor kitették a megszűnt munkahelyéről, és azóta sem dolgozik. Meg hogy a gyereke nemhogy nem dolgozik, de az iskolát sem végezte el, és nem is akar dolgozni. Vagy hogy azért nem akar hivatalosan dolgozni, mert úgyis dolgozik feketén.

Biztos ismerik ezeket a népmeséket, hiszen ezt lehet olvasni az újságban, és ezeket a népmeséket híres mesemondó bácsik és nénik nap mint nap ízes tudományos és politikai folklór modorban adják elő akár az Akadémia vagy a Parlament dísztermeiben is. Pedig a fentebb jelzett történetek: népmesék.

Olykor a meséknek nincs reális megfigyelésen nyugvó alapjuk, máskor aránytalanul „elrajzolják” a megfigyelt történeteket, és a ritkát, az egyedit, a különlegeset teszik meg domináns karakterré. Enyhébb esetben semmit nem lehet tudni azok igazságáról: mondjuk a gépkocsi-tulajdonosok etnikai hovatartozásáról márkánként és általában éppúgy nem lehet tudni semmit, mint a bűnelkövetők és az áldozatok etnikai hovatartozásáról. (Annyit lehet tudni, hogy a szociális segélyezés nemcsak a jövedelem, hanem a vagyon vizsgálatához is kötött, tehát ha igaz lenne a Mercivel segélyért menő története, akkor abból a segélyt megállapító hivatalnok mulasztására lehetne következtetni.)

A politikai folklór történeteit leginkább épp azért minősíthetjük népmeseinek, mert tudható, hogy a bennük előadott történetek egyszerűen nem igazak, vagy legalábbis épp annyira igazak a maguk túlzásaival, mint a mesék. Mondjuk, hogy a munkanélküliek vagy a szegények nem akarnak dolgozni – azt leginkább az eléggé elfuserált „Út a munkához” program legnagyobb tapasztalataként tudhatjuk: a közmunkára kötelezettek közül 10 százalék alatti a megtagadók aránya, és 2 százalék alatti azok aránya, akik megtagadási indokát a hatóságok nem fogadták el. Ha a 2 százalékot szembeállítjuk a 98 százalékkal, akkor legföljebb a mesemondók túlzásaként értelmezhetjük azt, hogy ők már nem akarnak dolgozni.

A legérdekesebb újkori népmesék a feketemunkáról szólnak, és úgy tesznek, mint ha a hazai inaktívakat és munkanélkülieket azért kellene megvetni, mert nem dolgoznak – de azért még jobban lehet utálni őket, mert valójában mindegyik dolgozik: feketén. A feketemunkáról szóló népmesék igazságtartalma már spekulatív úton is erősen megkérdőjelezhető. Feketén foglalkoztatni csak akkor lehet, ha konjunktúra van, ha el lehet adni azt, amit feketén állítanak elő. Márpedig válság van, konjunktúra alig. Ami eléggé megnehezíti a fekete foglalkoztatást is, hiszen csak olyan működő cég tud feketén foglalkoztatni, amely fehéren is fizet bért (különben elég gyanús lenne az APEH-nek, hogy cég és árbevétel van, bejelentetten foglalkoztatott meg nincs). Ha nincsen pénz az emberek fizetésére, akkor könnyebb elküldeni azt, akinek a lelépéskor nem kell többletpénzt fizetni – mondjuk a feketén dolgozókat, akiknek nem jár végkielégítés, felmondási idő stb. Azt is lehet tudni, hogy a működő, legálisan is foglalkoztató, árbevételt realizáló cégek máshol tanyáznak, mint a tartósan munkanélküliek. Azaz a működő cégek leginkább a környezetükből tudnak feketén dolgoztatni, míg az elmaradott térségek nem nagyon létező és működő cégei feketén sem foglalkoztatnak.

A népmesék sokszor egzotikus színben tüntetik fel a feketemunkát, mondván: azt nem úgy kell elképzelni, mint a rendes munkát, csak éppen feketén, hanem ott van a napszám. Valóban sokan járnak napszámba, és valószínű, hogy kis hazánk borszerető népe leszokhatna akár a kannás, akár a legmagasabb prémium borok kortyolgatásáról, ha napszámban, feketén nem szüretelné le valaki a szőlőt. Ám a napszámról nem árt tudni, hogy az az év rövid szezonjaiban elérhető, természete szerint néhány vagy egy-egy napra. Sík Endre 2004-ben, az építőipari konjunktúra csúcsán, a legjobban fizetett napszám-piacon, a Moszkva téri embervásáron tett megfigyeléseire és interjúira alapozva azt számolta ki, hogy a naponta a piacon megjelenő napszámosok jó esetben az akkori minimálbér negyedét tudták megkeresni havonta a napszámból. Vagyis, bár a napszám valószínűleg elég gyakori, a megélhetéshez szükséges jövedelem igencsak elenyésző hányadát lehet így megkeresni – különösen ott és akkor, ahol és amikor nincsen konjunktúra.

Na jó, ne várjunk különösebben éles logikájú spekulációkat a közélet mesemondóitól, végtére is nem a logikát honorálja a nagyérdemű tudományos és politikai publikum. Azt persze talán elvárhatnánk még e mesemondóktól is (közülük is leginkább a „szakmai mesemondóktól”), hogy nézzenek utána, mit mutatnak a tények, az adatok a nem bejelentett foglalkoztatásról. Ha keresgélünk egy kicsit, akkor friss adatokat is találunk. Az adatok akkor is beszédesek, ha a „szürke”, „fekete”, „be nem jelentett”, „árnyék” stb. fogalmak nem tiszták, olykor magukban foglalják, olykor nem a fizetésen felül, zsebbe kapott béreket, a hivatalos és bejelentett foglalkoztatás melletti „fusi” második állást, a „kényszervállalkozás” számlájára való dolgozást, a bejelentett állás munkaideje alatti, számla nélkül nyújtott szolgáltatást vagy éppen a napszámot.

Az egyik legtanulságosabb olvasmány a szegény emberek nyomora iránt nem túl nagy érzékenységet mutató Draskovics Tibor (és az akkoriban általa vezetett Államreform Bizottság) kezdeményezésére, a szintén nem túl nagy érzékenységet mutató Világbank szakemberei által összeállított elemzés a nem bejelentett foglalkoztatásról. A tanulmány adatai szerint európai összehasonlításban már az uniós csatlakozás előtt sem volt magas a hazai feketefoglalkoztatás aránya, a mediterrán országokban a nem bejelentett foglalkoztatás magasabb volt, és szinte valamennyi új EU-tagországban (Csehország és Szlovákia kivételével) lényegesen magasabb a feketefoglalkoztatás. A tanulmány kitér arra, hogy a feketefoglalkoztatás közel fele Budapestre és a központi régióra koncentrálódik. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a feketén dolgozók nagy része a központi régióban dolgozik (feketén), hanem azt is, hogy a foglalkoztatottak arányában a fekete munka lényegesen magasabb a központi régióban, mint az ország többi részén. A 2008-ban – tehát még a válság előtt – publikált tanulmány rögzíti azt, hogy a feketefoglalkoztatás 2000 óta erőteljesen csökken. Ugyanilyen következtetésekre jut az OECD szintén 2008-ban publikált tanulmánya is.

A hazai szakirodalomban a legteljesebb képet az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének kutatási programja adta, amelynek összefoglaló tanulmánya 2009-ben jelent meg. E kötetben azok a szakértők becsülik a legmagasabbra a feketegazdaság mértékét, akik az ILO-standardok szerint, a KSH Munkaerőpiaci Felvételének (MEF) foglalkoztatási adatait a TB járulék-fizetőknek az Országos Nyugdíjbiztosítási Igazgatóság által rögzített adataival vetik össze. Az így nyert, a teljes foglalkoztatáshoz mért 15-22 százalék nem bejelentett foglalkoztatás egyrészt erős felső becslésnek tekinthető, hiszen a MEF adatai már azokat is foglalkoztatottnak tüntetik fel, akik az elmúlt időszakban akár egy órát is dolgoztak (netán elmentek egy napra napszámba), másrészt az az arány nem a nemzetközi összehasonlításban igen alacsony foglalkoztatási adatokon felüliként, hanem azon belüliként értendő (hiszen a MEF adatait szokás a foglalkoztatás nemzetközi összehasonlítási alapjának tekinteni).

A feketefoglalkoztatás mértékére egyéb módszerekkel nyert becslések ennél lényegesen alacsonyabb adatokat adnak, és a kérdőíves vizsgálatokból származó értékek mutatják a legalacsonyabb arányokat. (A kötetben bemutatott kutatási adatok szerint a feketefoglalkoztatás aránya 7 százalék, saját, az Észak-Alföldön végzett kutatási programunkban 5 százalék a feketefoglalkoztatás aránya, amely igen jól megfelel a Világbank és mások által jelzett területi eltéréseknek.) Vagyis a milliós nagyságreű feketemunkáról szóló népmesei képzelgések igencsak túlzónak minősíthetők ahhoz képest, hogy a tudományos kutatások és mérések adatai a feketefoglalkoztatást 200–500 ezer fő közé helyezik. (Még egyszer: nem a közölt foglalkoztatási adatokon felül, hanem azokon belül.)

Mindez arról jutott eszembe, hogy a minap olvastam egy interjút Heim Péterrel, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezetőjével, aki a következőket mondta:
„Már idén hozzá kell nyúlni a rokkantnyugdíjas-ellátáshoz, és a 400 ezer rokkantnyugdíjas felét ki kell küldeni a rendszerből.
– Hová küldené őket?
– A fele valószínűleg munkanélküli lesz, a másik fele most is dolgozik, csak feketén.”

Vagyis a Századvég gazdaságkutatási főnöke is úgy véli, hogy csupán a 400 ezer rokkantnyugdíjas közül feleannyian, de az is lehet, hogy még többen dolgoznak feketén, mint ahányan bizonyos szakirodalmi becslések szerint a hatmilliónyi aktív korú közül összesen feketén dolgoznak. Nem kételkedhetünk abban, hogy van olyan rokkantnyugdíjas, aki feketén dolgozik – de mégis, ez a szakértői „adat” inkább népmesei felvetés.

Felmerül persze az a kérdés, hogy honnan jön és mire megy ki a szegényekről szóló folklórt terjesztő, országos „Repülj páva” mozgalom. Mert hogyha a közszájon forgó „igazságok” racionálisan nem alátámasztható tények, akkor nem alaptalan feltételezni, hogy valami eltéríti a közbeszédet a tényektől. Nyilvánvaló, van oka és célja, ha – tényleg csak az illusztráció kedvéért – egy befolyásos gazdasági szakember nem a szakmája adataira, közismert tényeire hivatkozik evidenciaként. Erre a kérdésre már nehezebb szakirodalmi hivatkozások alapján válaszolnunk, de mégis, még ha olykor feltételezéseinkre is kell hagyatkoznunk, meg kell próbáljunk válaszolni rá.

Egyrészt a szegénység szakirodalmában már régóta közismert megfigyelés, hogy az ingyenélés, a lustaság, a potyautasság és más, az életformákhoz kapcsolódó morális stigmák mindig csak a leggyengébbeket, a szegényeket bélyegzik meg. Nem lusta, nem munkakerülő, nem ügyeskedő a tőkejövedelemből élő és a háziúr (ők „ügyesek”); a lottónyertesek (azok „mázlisták”) és a kitartott úrinők (azok „megfogták az isten lábát”). Haszonleső, potyázó – az csak a szegény, a munkanélküli lehet.

Ennél közvetlenebb magyarázatot nyerhetünk a feketemunkák folklórjáról az 1980-as évek brit szociális irodalmából. Ott a mi feketemunka-problematikánkat eleve beszédesebb hívószóval, a La Fontaine tücskére és annak hegedülésére utaló „fiddly job” titulussal emelték be a közéletbe. Robert MacDonald 1994-ben megjelent cikke már-már néprajzi és antropológiai kutatási eszközökkel két fontos tényezőre mutat rá a hasonló folklórok eredetével kapcsolatban.

Egyrészt arra, hogy a hasonló folklórok eredete nem annyira a társadalmi megfigyelés – hanem a politikai igény, ha úgy tetszik: a politikai megrendelés. MacDonald népmesei fordulat előfordulásait időrendbe rendezve azt mutatja ki, hogy a fogalom és a hozzá illeszkedő koncepció Margaret Thatcher törekvő párttársainak kreálmánya, és csak az adók, a közpénzek, a segélyek elszivárgását középpontba állító politikai igényre reagálva, mintegy annak megfelelve vált „felismert” vagy legalábbis a köznyelvben megfigyelt jelenségként előadott „ténnyé” a feketemunkákkal ügyeskedők társadalmi jelensége.

Másrészt arra, hogy a folklór leghevesebb terjesztői azok a „kincstári szakértők”, elsősorban adóellenőrök és a munkanélküliek ellenőrzésével foglalkozó szociális munkások, akik kellően félősek és törleszkedők ahhoz, hogy saját „tapasztalataikkal” és „tudásukkal” jószolgálatokat tegyenek, és hozzájáruljanak a politikai iniciálék kibontakozásához.

Nos, a hasonló „lakossági igényekre” és politikai megrendelésekre rezonáló, hasonló „szakértőkből” nálunk sem volt hiány az elmúlt időszakban, és senkinek nem lehet kétsége, ha a politikai megrendelések ereje és erőszakossága – a nemzetközi helyzettel együtt – fokozódik (igen, fokozódik), akkor ezzel párhuzamosan számítanunk kell a szociális és politikai folklór teremtésében és elbeszélésében igyekvő szakértők aktivitásának intenzívebbé válására is. Ha például az adóreformok iránya az, hogy az alacsonyabb jövedelmeket terhelő elvonások nőjenek, és a magasabb jövedelmeket sújtó elvonások csökkenjenek.

Miért baj ez? Nemcsak azért, mert az efféle törekvés és törleszkedés nem túl etikus, bár emiatt sem elfogadható. Ennél nagyobb azonban az a baj, hogy a foglalkoztatás bővítésére csak akkor van mód, ha azok közül is többen dolgozhatnak, akik ma nem dolgoznak, pedig elvileg dolgozhatnának. A ma munkanélküliek, szegények pedig jellemzően alacsony végzettségű, rossz társadalmi adottságú, alacsony munkavégző-képességű emberek, akik ha munkát is kapnak, akkor is leginkább alacsony produktivitású munkakörben, alacsony bérű munkához juthatnak.

Ha adminisztratív eszközökkel (például adóterhek emelésével), produktivitási és értékteremtési fedezet nélkül nő a foglalkoztatásuk költsége, akkor nemhogy elmarad a foglalkoztatás bővülése, de számos, ma még hasonló munkakörben dolgozónak sem lesz a jövőben munkája és keresete. Vagyis az alacsony kereseteket terhelő elvonások nagy valószínűséggel – legalábbis az alsó szegmensekben – a foglalkoztatás csökkenéséhez vezetnek. (Hasonló történt 2000 után, amikor a minimálbér jelentősen megemelkedett – a megnövekedett foglalkoztatási költséget számos munkahely nem tudta kigazdálkodni. Például ebben az időben tűntek el az országból a konfekcióüzemek, a vidéki varrodák.)

Ízlés dolga, hogy ki mennyire kedveli a népmeséket. Ám az valószínűleg igaz, hogy nem túl szerencsés, ha a közügyek rendezésének mikéntjét nem a tények tisztelete, hanem a folklórok hiedelemvilága hatja át.

Weboldalunkon cookie-kat használunk.

A kattintson a További információk gombra.