Ukrajna a határon

Politika  |  2011. december 13.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

A hét évvel ezelőtti ukrán narancsos forradalom reményt adott, hogy az ország a valódi demokrácia felé vezető úton halad. Azóta viszont a szabadságjogokat megkurtították, Julija Timosenko korábbi miniszterelnököt, a forradalom egyik vezetőjét bebörtönözték, és Viktor Janukovics rendszere nemzetközileg elszigetelődött. Ukrajna összeomlófélben.

Ma a Janukovics körül csoportosuló néhány oligarcha kezében van a hatalom. Manipulálják a választásokat, ellenőrzésük alatt tartják a médiát, és saját üzleti érdekeiknek megfelelően alakítják át az állami intézményrendszert. A Nyugat rosszallásának semmi hatása. Amíg az oligarchák kezében van az ország ipara és nyersanyagkészlete, addig képesek a hatalmat is maguknál tartani. Ehhez mintát adott a korábbi olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi hatalomhoz való hozzáállása.

Bármit is gondoljon az olvasó Timosenkóról, az biztos, hogy nem a miniszterelnöksége idején elkövetett állítólagos bűntettek miatt ül börtönben. Azért börtönözték be, mert elvesztette politikai hatalmát. Ez veszélyes precedenst teremt, mert könyörtelenségre ösztönöz: a győztes mindent visz, a vesztes pedig a szabadságát is elveszíti.

A Timosenkó-ügy végét nehéz előre megjósolni. Nem tudható, hogy Janukovics az Európai Unióból és az Egyesült Államoktól érkező nyomás miatt szabadon engedi-e Timosenkót, vagy azoknak az erőknek hódol be, amelyek Timosenkót egyszer s mindenkorra el akarják távolítani a politikából. Korábban az ukrán vezetők a börtönnél sokkal „hatékonyabb” eszközöket alkalmaztak a kényelmetlenné vált ellenzékiekkel szemben. 2000-ben például a grúz származású ukrán újságírót, Heorhij Gongadzét elrabolták és lefejezték, miután az általa alapított online portálon magas rangú kormányzati politikusok korrupciós ügyeiről számolt be. Az ezt követő nyomozás során Jurij Kravcsenko volt belügyminisztert éppen aznap érte két fejlövés, amikorra az ukrán főügyészség kihallgatásra idézte a Gongadze-ügyben.

Talán maga Timosenko sem fogta fel, hogy Ukrajna milyen távol került a demokratikus normáktól, amikor a tárgyalásán Janukovicson és többi ellenfelén gúnyolódott. Való igaz, Timosenko 2001-es rövid bebörtönzése politikai tőkét jelentett, és a demokratikus ellenzék élvonalába emelte a politikust.

Talán maga Janukovics sem látta előre Timosenko letartóztatásának, tárgyalásának és bebörtönzésének következményeit. Az összeesküvés-elméletek kiötlői, amelyekből Ukrajnában sincs hiány, azt tartják, hogy Janukovicsot gondosan előkészített álinformációkkal tévesztették meg hivatalnokai.

Mérhetetlen és maradandó kárt okoz az országnak, ha Timosenko elítélése miatt az Európai Unió delegációjának december 19-ei kijevi tárgyalásait nem követi a társulási megállapodás aláírása. Eközben Timosenko mártíromsága minden börtönben töltött hónappal nő, ami csak megnehezíti Janukovics számára ellenfele szabadon bocsátását. Janukovics tehát a saját maga állította csapdába esett bele, s mindeddig nem tett semmit, hogy kiszabadítsa magát e csapdahelyzetből.

2003-ban Oroszország akkori elnöke, Vlagyimir Putyin hasonló szituációba lavírozta magát az olajbáró, Mihail Hodorkovszkij letartóztatásával. Akkortájt Hodorkovszkij volt Oroszország leggazdagabb embere, aki nyíltan bírálta az orosz kormányzatot, ezért őrizetbe vétele nemzetközi tiltakozást váltott ki. A Nyugat Janukovicstól és Putyintól is az ellenfelek szabadon bocsátását várja, de túl nagy a politikai kockázat.

Janukovics célja ismeretlen. Nem reagál az Európából érkező nyomásra, bár Ukrajna számára a szorosabb európai kötelék politikailag hasznos volna. Feltehetően egyszerűen csak utálja az Európai Uniót, mert az a narancsos forradalom idején az ő vereségét ünnepelte, és mert bármikor Brüsszelben jár, politikai baklövést követ el.

Lehetséges, hogy Janukovics a belorusz elnöktől, Alekszandr Lukasenkótól tanulta, hogy az Európai Uniónak viszonylag kevés a befolyása a nem uniós országok belpolitikájára. A Fehéroroszországból érkező első pozitív jelre az Európai Unió felejt és megbocsájt. Igazából azonban az Európai Parlament még az Ukrajnából érkező pozitív jelet sem várta meg, hanem a társulási megállapodással kapcsolatos tárgyalások megkezdését javasolta.

Janukovics általában reagáló külpolitikát folytat. 2010-ben például engedett a putyini nyomásnak, és hagyta, hogy a fekete-tengeri orosz flotta Krím félszigeti állomásozása egészen 2042-ig meghosszabbodjon, bár Timosenko és mások is alkotmánysértőnek tartották a megállapodást.

Janukovics eljátszotta Ukrajna Oroszországgal szembeni geopolitikai előnyét is, amikor lemondott arról, hogy országa a NATO-hoz csatlakozzon 2010-ben. Bár a Kreml nem örül túlságosan a tervezett uniós társulási megállapodásnak, nincs oka az aggodalomra, amíg Janukovics egy megosztott ország gyenge elnöke marad.

Ukrajnát ma az autoriter hatalomgyakorlás és a korrupt kapitalizmus veszélyes habarcsa jellemzi. Fehéroroszországban a kimerült Lukasenko – hatalma megtartása érdekében – egyre többször folyamodik a brutális erő eszközéhez: békés megmozdulásokat oszlattat fel, politikai ellenfeleket börtönöztet be, és terrorizálja az értelmiséget. Hozzá képest Berlusconi a jó kormányzás fénylő csillaga. De Janukovics és támogatói is tisztában vannak azzal, hogy míg Berlusconinak mennie kellett, Lukasenkónak nem.