Holnapra szalvétát hozok be

Társadalom  |  2010. szeptember 17.
Nyomtatás  |  Cikk küldése  |  Olvasói levél  |    |  

Kezdődik az ősz, kezdődik az iskola. Ilyenkor a szülő vagy a saját emlékei, vagy a gyereke tapasztalatai miatt szorong – vagy mind a kettő miatt együtt. Olyan szülőt, akinek ne volnának kétségei és kérdései, nem ismerek. Ha megkérdeznénk őket, milyen iskolát tartanának ideálisnak a gyermek számára, mindegyik mást mondana.

Valószínűleg a legtöbb szülő számára – milyen egyszerű ez! – az az ideális nevelés, amit ő maga nem kapott meg. Ha valakit rendszeresen Gizi nénihez járattak zongorára, és a maradék két délutánt angol- és némettanárnál töltötte, az azt fogja mondani, hogy a gyereket békén kell hagyni. Ha viszont mondjuk répásgugyai kisdiákként – úgy érzi – nem kapta meg a tehetségének és szorgalmának megfelelő figyelmet, azt felnőttként Répásgugya emléke kísérti, és igyekszik mindent megtenni, hogy a gyermek kibontakozhasson: ha akar, ha nem.

És mindnyájan azt mondjuk közben, hogy mindezt azért tesszük, mert szeretnénk, ha gyermekünkből sikeres felnőtt lenne. Itt megtorpannék egy pillanatra, hogy elgondolkozzam azon, mit jelent az, hogy sikeres felnőtt. Ez ugye soktényezős, összetett dolog: függ a szociális körülményektől, társadalomtól, családi tradícióktól és sok más egyébtől. Ma Magyarországon egy középosztálybeli gyerek tanulmányait a család akkor ítéli sikeresnek, ha a továbbtanulásnál a csemete külföldi, de legalábbis jó hírű magyar egyetemre kerül, jó diplomát, később úgymond jó állást szerez, és anyagilag is sikeres. Kicsit kevesebben úgy gondolják, hogy ha a gyerek felnőttként olyan munkát végez, amit igazán szeret, és jól tud csinálni, és nem mellesleg meg is él belőle, az tulajdonképpen maga a siker, függetlenül a munka jellegétől és társadalmi presztízsétől. Én talán az utóbbira hajlom.

A munka fogalma sem teljesen tisztázott. Szomorúan és meglepődve látom, hogy a legtöbb gyerek számára hamar világossá válik, a munka az a tevékenység, amit a szülő nem szeret, de a pénzkereset miatt mégis csinál, és amiben nagyon elfárad. Én például akkor tartanám sikeresnek a gyerekemet, ha felnőttként nem ezt jelentené számára a munka, ahogyan nekem sem ezt jelenti.

A gyerekek már alsó tagozatban megtanulják, hogy saját körvonalazódó vágyképeik helyett irányítottan vágyakozzanak sztereotip célokra. Én ezt a saját nemzedékem családalapításának idején átéltem, és nyomon is követtem: érthetetlen volt, hogy füvet csak a Városligetben látó bölcsészek miért költöztek ki tömegesen öt-hat szobás házakba az agglomerációba, amikor nyilvánvalóan látszott, hogy két tanári fizetésből ezt a struktúrát nem lehet majd fenntartani, és nem az lesz a legnagyobb baj, hogy anyu nem tudja megfejni a kecskét, apu meg nem lapátolja el a havat, hanem hogy a felvett hiteleket egészen biztosan nem fogják tudni fizetni. De minden józan megfontolásnál erősebb volt a kívülről kapott vágyfantázia a zöld pázsiton szaladgáló kutyával és a gyerekekkel.

A mostani középiskolásoknak is megvannak a sikerhez, családhoz, lakáshoz kötődő hasonló vágyfantáziáik, és én például rendkívül fontosnak tartanám, hogy az iskola és a környezet segítsen nekik abban, hogy a készen kapott vágyak helyett saját igényeiket és lehetőségeiket legyenek képesek felmérni, és ne érezzék kudarcnak, ha nem hasonulnak a sikeresnek bemutatott társadalmi mintákhoz.

Ehhez azonban olyan iskola és persze család kellene, ahol szeretik és elfogadják az önálló gondolkodást, és – jaj, hová nem szárnyalok? – esetleg még bátorítják is. Azért itt még nem tartunk. Ebben egyébként nemcsak az iskola a hibás, sok szempontból mi, szülők is tehetünk róla, ha gyerekünk nem mer önállóan gondolkodni. El tudom képzelni, hogy kicsit fiatalabb, harminc körüli szülőként már másképp viszonyulnék az iskolához, de az biztos, hogy az én generációm, vagyis azok az emberek, akik még a rendszerváltás előtt szocializálódtak, azaz akkor alakultak ki bennük az alapvető reflexek, szorongással tekintenek az iskolára. A mi gondolkodásunkban az iskola gyakran úgy él, mint valami hatóság. A tanár tekintélyszemély, aki gyakran magát a szülőt is rendre utasítja és felelősségre vonja. Hadd hozzak egy példát. Gyerekem szeretett osztályfőnöke az üzenőfüzetbe azt szokta írni, hogy kéri a kedves szülőket, ezt meg azt küldjenek be az iskolába. A másik, mondjuk talán úgy, kevésbé szeretett tanár néni viszont olyan üzeneteket íratott be a gyerekekkel, mint: „Holnapra szalvétát hozok be”, „A befizetési pénzt kiszámolva hozom”. Ugye nem kell magyaráznom a stilisztikai különbségben rejlő üzenetet?

A szülő persze mindkettőt aláírja, és beküldi a szalvétát, és csak akkor lázad fel esetleg, ha ugyanazokat a kihaltnak hitt, titokzatos módon mégis kísértő módszereket látja visszatérni, amelyek saját gyerekkorát annyira megkeserítették. Ilyen például a csoportos felelősségre vonás és büntetés, a félelem- és bűntudatkeltés, bűnbakképzés – sorolhatnám, de minek? Tegye fel a kezét, aki nem tudja, miről beszélek! Mindenkinek megvolt a maga Magdi nénije, Olga nénije vagy Judit nénije, és a mai gyerekeknek is meglesz, ez úgy látszik, elkerülhetetlen. De azt talán el lehetne érni, hogy egy-egy ilyen szorongást keltő személlyel vagy helyzettel szemben a gyerek fel legyen vértezve, és tudja, hogy ha hibázik, azzal nem az egész lénye, az osztályban betöltött helye és minden emberi értéke van kétségbe vonva!

A gyerekstátuszban tartott szülők viszont egyszerűen továbbadják gyerekeiknek a tökéletes konformizmus, belesimulás, megalkuvás kódját. Emlékszem, anyám gyerekkoromban leggyakrabban ismételgetett mondata ez volt: Nem lesz ebből baj?

Ez a fajta meglapuló, mindenben veszélyt sejtő, állandó mimikrire kész szülői attitűd csak megijeszti és elbizonytalanítja a gyereket, hiszen ha a szülő is ennyire tart valamitől, akkor nyilván őt sem tudja megvédeni.
A saját gyerekemen is tapasztaltam, hogy gyorsan megtanulja, milyen válaszokat vár el az iskola, mi az, amit értékelnek, és mi az, amit lehetőleg nem jó beleírni egy hétvégéről írt fogalmazásba. Biztosan bennünk, felnőttekben is van az adaptív viselkedésformákhoz szükséges képmutatás, vagy mondjuk inkább úgy, hajlékonyság, de én mégis azt tartanám ideálisnak, ha a gyerek nyíltan és örömmel beszélhetne róla, valójában mi érdekli, valójában mi köti őt le, és mire vágyik. És ha – ezzel összefüggésben – valódi döntéseket hozhatna, megtapasztalva ezek súlyát és következményeit. Blablabla – mondaná erre a pedagógus, próbáljam csak meg harminc gyerekkel ezt! Hagyjam őket felelős döntéseket hozni és kibontakozni, miközben a kötelező anyagot is át kell adni.

Én azért nem gondolom, hogy ez teljesen lehetetlen. Az én fiam kapott már olyan bejegyzést a füzetébe, hogy „Egész környezetismeret-óra alatt a verebeket figyelte”. Hát igen, a verebek tényleg szórakoztatóak, és ha egy gyerek figyeli őket, esetleg meg lehet tőle kérdezni, mit látott, miért olyan érdekesek. Akkor a gyerek rögtön azt érezné, hogy hirtelen valami személyes figyelem irányult rá, és valami személyes tapasztalatot oszthatott meg a többiekkel.

Elhiszem, hogy nagyon nehéz ez különböző képességű, temperamentumú, különböző értékrendű családokból érkező gyerekek esetében, de milyen jó volna, ha mégis mindegyikük megtanulhatná, hogy ő is ügyes valamiben, neki is van feladata, kíváncsiak a véleményére, és befolyásolni tudja jelenlétével azt is kis közösséget, amelynek része. Ha ezt látná, akkor talán felnőttként is megengedné magának, hogy személyes vágyai és személyes, a saját életéhez szabott, neki örömet okozó sikerei legyenek.

Vagyis nyugodt, normális élete. Amiben például jut idő a verebeket figyelni.