Égő svéd külvárosok – minek a kudarca?

A bevándorlók integrációjának nehézségeit a bajkeverők őrizetbe vétele nem fogja megoldani. Kérdés, képes lesz-e a demokratikus politika felvállalni a társadalmi problémákat kezelni tudó hosszú távú gondolkodást.

A világot szinte sokkolta, hogy a tolerancia, a nyitottság, a jóléti állam mintaországának tekintett Svédországban a múlt héten zavargások törtek ki a külvárosokban. Pedig máskor is voltak hasonló esetek: Stockholmban és Malmőben is fogadott már kőzápor rendőröket, bandába verődött fiatalok rongáltak és gyújtogattak már. Svédország rossz integrációs mutatói, a növekvő fiatalkori munkanélküliség és társadalmi egyenlőtlenségek is régóta ismert tények. A mostani zavargások szervezettségükkel és mértékükkel tűnnek ki, és Svédországot is komolyan megrázták. Nem kell azért túlzásokba sem esni, a londoni vagy francia zavargásokhoz hasonló ostromállapot nem alakult ki sehol. Országosan legfeljebb néhány száz, a rendőrség számára többnyire ismert fiatal férfi gyújtogat. A bevándorlók integrációjának nehézségeiből, a fiatalkori munkanélküliségből, az intézményesülő rasszizmusból és növekvő szegregációból álló komplex problémahalmazt azonban a bajkeverők őrizetbe vétele nem fogja megoldani.

Husby mint Rorschach-test

A vezető svéd országos politikai napilap, a Dagens Nyheter (DN) egyik újságírója ezzel a címmel írt publicisztikát a gyújtogatásokat kísérő politikai és sajtóvitáról. A Stockholm Husby nevű elővárosában kitört gyújtogatásokat sok megszólaló kedvenc társadalomkritikai gondolatai szajkózására használja fel, a tények pedig elsikkadnak, fakadt ki a DN újságírója. És valóban, a baloldali publisztikákban Husby már-már a Mad Max apokaliptikus világát idézi, ahol nincs se orvosi rendelő (van), nincs napközi (van, több is), nincsen elég üzlet (Husbyben valóban nincs bevásárlóközpont, de egy metrómegállóra vagy konkrétan 5 perc sétára az egyik legnagyobb stockholmi bevásárlóközpont várja Husby lakóit, a hét minden napján este 10-ig), stb. A radikális baloldaliak a rendőri brutalitás elleni jogos felháborodásban látják a zavargások okát. Olyan fiatalok fejezik így ki elégedetlenségüket, akiknek nem maradt más lehetőségük a tiltakozásra – így a Megafonen nevű, külvárosi fiatalokkal foglalkozó, autonóm baloldali szervezet (miközben ők maguk a példa rá, hogy a gyújtogatás mellett vannak még más formák is a szerveződésre, érdekvédelemre, fellépésre, és még források is vannak hozzá). De ezt látjuk a nemzetközi és a magyar sajtóban is. A Véleményvezér blog például egy huszáros vágással a svéd bevándorlók rosszabb munkaerő-piaci helyzetéről írt az (egyébként pontos) bevezető után, mint mindig, a túlzott toleranciában és a „multikultiban” találta meg az integráció elmaradásának okát. Vagy a hvg.hu-n Seres Lászlónak többek között még valahogy Orbán Viktort és a gendersemleges svéd oktatási és nyelvi törekvéseket is sikerült az ügybe belekevernie. Pedig érdemesebb lenne megpróbálni megérteni, hogy mi is történt Svédországban.

Növekvő társadalmi különbségek

A legutóbbi, 2012-es Svédországról szóló OECD-jelentés szerint az OECD-országok közül az utóbbi 20 évben Svédországban nőttek a leginkább a társadalmi egyenlőtlenségek. Ez sok helyen megjelent, de a következő tagmondat lemaradt: amelyek nemzetközi összehasonlításban még így is rendkívül alacsonyak. A 90-es évek eleje óta hozott intézkedések csökkentették a jövedelem-újraelosztás mértékét, így a svéd jóléti modell korábban erős jövedelemkiegyenlítő hatása csökkent. A svéd foglalkoztatottsági ráta az egyik legmagasabb a világon, közel 80 százalék, és a 8 százalékos munkanélküliség is az EU27 10,5 százalékos átlaga alatt van (Eurostat, 20–64 évesek). Ezek az adatok azonban önmagukban nem sokat árulnak el a bevándorlók helyzetéről.

Bár Svédországban már a második világháború után jelentős bevándorlás kezdődött meg, a bevándorlók jelenlegi helyzetének megértéséhez a 90-es évek elejéig érdemes visszatekintenünk. A bevándorlás szerkezete ugyanis a 70-es évek közepétől jelentősen megváltozott. Ekkortól a valamelyik szomszédos skandináv országból vagy más európai országokból érkezők szerepe folyamatosan csökkent, és a menekültek szerepe egyre nőtt. A 80-as évekre már 20-30 ezer menedékkérő érkezett Svédországba évente. Az 1992-es 84 ezres csúcsot jelentős csökkenés követte, 1996-ban például csak 5700 menekült érkezett, de számuk utána ismét gyors növekedésnek indult, és a kétezres évek második felére ismét elérte az évi 30 ezret (OECD). A svéd aktív korú népesség 14,5 százaléka külföldi születésű, ami az olyan hagyományos „telepes” országok szintjével mérhető össze, mint az USA (OECD, 15–64 évesek). Emellett nagy a szerepe a családegyesítéseknek is. A nagy bevándorlási boom azonban egy komoly gazdasági válsággal esett egybe. A 90-es évek elején a svéd munkanélküliség alig 2 százalékról 1993 és 1997 között 10 százalékra szökött fel, a foglalkoztatottság pedig 12 százalékkal esett ugyanebben az időszakban. A svéd gazdaság és munkaerőpiac 2002-2003-ra magához tért, de a 90-es évek eleji válság előtti majdnem teljes foglalkoztatottság korszaka nem tért vissza. A külföldön születetteket azonban sokkal keményebben érintette a válság, és a munkanélküliség körükben több mint duplája maradt a svédországi születésűeknek. A külföldi születésűeknek a jövedelmük is alacsonyabb.

A másik csoport, amelynek rosszabbak a munkaerő-piaci mutatói, a fiatalok. A svéd munkaerő-piaci szabályok a már állásban lévőknek kedveznek a munkaerő-piaci „kívülálló” fiatalokkal szemben. Ráadásul a svéd gazdaság exportvezérelt, magas hozzáadott értékű iparágakkal és szolgáltatásokkal. Ha valaki tehát képzetlen és fiatal, nincsenek jó esélyei. Az ebbe a csoportba tartozók nagyobb eséllyel munkanélküliek, vagy csak alkalmi munkáik vannak. Emellett a fiataloknak kisebb a hozzáférésük a jóléti szolgáltatásokhoz, így jobban kitettek a szegénységi kockázatnak is. A svédországi helyzet még így is a jobbak közé tartozik. Bár az ifjúsági munkanélküliség első látásra magasnak tűnik, ez az OECD 2012-es, Svédországról szóló jelentése szerint inkább statisztikai módszertani problémát tükröz, mint a valóságot. Ha ugyanis nem számítjuk azokat a fiatalokat, akik tanulnak, vagy valamilyen felnőttképzésben, átképzésben vesznek részt, akkor az OECD egyik legalacsonyabb fiatal munkanélküliségi rátáját kapjuk, és ráadásul a többség rövid ideig van csak állás nélkül. 2011-ben a 15–24 év közötti munkanélküliek 68%-a kevesebb mint 3 hónapig volt csak állás nélkül. A válság azonban rendkívül erősen érintette ezt a korosztályt, és a fiatalok munkanélküliségi rátája nagyobb mértékben nőtt, mint a teljes aktív korú népességé. Annak az esélye pedig jelentősen megnőtt, hogy csak időszakos munkákat találnak.

Szakadék és szegregáció

Nem minden bevándorló csoport „rosszul integrált”. Azok, akik például az EU-n kívülről munkavállalási céllal érkeztek Svédországba, magasabban képzettek, mint a svéd népesség, és nagyon alacsony közöttük a munkanélküliség. Akik azonban családegyesítéssel vagy menekültként érkeztek az országba – és ők tették ki a 2006–2008 között érkezettek 70 százalékát –, alacsonyan képzettebbek, fiatalabbak, ezért sokkal nagyobb eséllyel maradnak kívül a munkaerőpiacon. A külvárosokban gyújtogatók azonban nem közülük kerülnek ki, hanem a Svédországban született vagy már ott felnőtt, alacsonyan képzett, bevándorlói háttérrel rendelkező fiatalok közül.

A bevándorlói háttér önmagában hátrányt jelent képzettségtől függetlenül, ugyanígy, mint láttuk, fiatalnak lenni is növeli a munkanélküliség, a szegénység esélyét. A képzetlenség pedig a rossz munkaerő-piaci esélyek legerősebb indikátora az egész világon, így Svédországban is. Az olyan, túlnyomó többségében bevándorlók által lakott külvárosokban, mint amilyen Husby, csupán a gyerekek 30-40 százaléka képes teljesíteni a minimális követelményeket az általános iskola utolsó, 9. osztályában, szemben a svéd középosztály negyedeiben tapasztalt 90-100 százalékos aránnyal. A rosszul teljesítő iskolákban a gyerekek akár harmada külföldi születésű, és több mint felének mindkét szülője bevándorló, adta hírül a DN. Ezekben a külvárosokban a 20–25 éves korosztály akár 40 százaléka nem dolgozik, és képzésben sem vesz részt. Van, ahol a gyerekek több mint fele a szegénységi küszöb alatt élő családokban nő fel. Egy urbanisztikával foglalkozó professzor szerint azonban legalább ilyen fontos a fizikai, térbeli szegregáció és annak társadalmi, pszichológiai következményei is. Szerinte árulkodó, hogy az újságírók és a politikusok is mindig az egyes városrészekről beszélnek csak, és nem Stockholmról vagy Göteborgról. Pedig nem Husby, Akalla vagy Kista elővárosok szegregáltak, hanem az egész város, azaz Stockholm, Göteborg vagy Malmö.

A zavargások közvetlen kiváltó oka az volt, hogy rendőrök – valószínűleg minden vonatkozó szabályzatot megszegve – agyonlőttek egy idős, 69 éves, késsel hadonászó, zavart férfit a lakásában, Husbyben, majd megpróbálták eltussolni (a vizsgálat már folyik). Nem véletlen, hogy a frusztráció éppen egy zavaros rendőrségi túlkapás miatt tört ki, és fordult át erőszakba. Az ezekben a külvárosokban felnövő fiataloknak teljesen más élményeik vannak Svédországról, mint fehér bőrű honfitársaiknak. Még márciusban az egyik legsikeresebb fiatal svéd író, Jonas Hassen Khemiri egy, a DN-ben megjelent nyílt levelében tiltakozott az igazságügy-miniszter kijelentései ellen, amelyekkel a rendőrség etnikai alapú igazoltatásait védte (az illegális bevándorlók ellen lépnek fel, és hát, hogy, hogy nem, színes bőrűeket igazoltatnak csak). Khemiri azzal játszott, hogy cseréljenek testet egy kicsit, és leírta gyerekkori – a testcserén keresztül a miniszterrel közössé váló – élményeit. Leírta, hogy az apját minden nyaraláskor, amikor hazaértek Stockholmba, a reptéren igazoltatták, csak őt, senki mást, leírta, ahogy az apja mindig megizzadt az idegességtől, ahogy hússzor ellenőrizte, hogy benn van-e a zakója belső zsebében a svéd útlevele. Leírta, amikor minden ok nélkül elvezette egy rendőr egy metróállomásról, és 20 percen keresztül a rendőrautóban kellett ülnie, mint egy bűnözőnek, amíg leellenőrizték, hogy tényleg az-e, akinek kiadja magát. Leírta, hogy hiába volt ő az osztály legjobb tanulója, amikor minden alkalommal, ha helyettesítő tanár jött, úgy állt hozzá, hogy biztos ő az osztályban a verekedős, problémás gyerek. Leírta, hogyan menekült többször szkinhedek elől. Khamiri nem ismer más hazát, csak Svédországot, a svéd nyelvhez köti minden, ami fontos neki, sikeres és elismert, és mégis sokszor érezte magát másodosztályú állampolgárnak.

A gyújtogatókat a svéd nyilvánosságban megszólalók túlnyomó többsége, talán csak a szélsőbaloldaliak kivételével, egyértelműen elítéli. A svéd külvárosokban nincsenek ostromállapotok, a rendőrség egyre több gyanúsítottat tartóztat le, a lakók (szülők, szociális munkások, egyszerű szomszédok) pedig esti őrjáratokat szerveznek, és a gyanús helyzeteket azonnal jelentik a rendőrségnek. A zavargások tehát lassan lecsengenek. És hogy mi lesz ezután? Egy svéd újságíró írta kissé lemondóan, hogy a professzionális sajtó a szociális médiával vívott, egyre intenzívebbé váló hírversenyben egyre inkább csak a jelenre, a mostra tud koncentrálni, a politikusok pedig mindig jól hangzó, az éppen zajló történésekre adott azonnali válaszokat adnak, hogy mentsék az arcukat. Pedig a problémák a hétköznapokban rejlenek, évek, évtizedek alatt válnak egyre súlyosabbá. A válasz arra, hogy miért ég valami ma, jóval korábban rejlik az időben. Ma cselekedni már késő, hangsúlyozta. Kérdés, hogy a politika és a sajtó képes lesz-e hosszú távon és kitartóan foglalkozni a problémákkal, ezek ugyanis nehezen férnek össze a hírverseny és a napi politikai rend diktálta „most” követelményével.


Source URL: https://szuveren.hu/tarsadalom/ego-sved-kulvarosok-minek-a-kudarca

List of links present in page