„Ich bin ein Berliner” – Berlini vagyok. Ez az egyszerű német mondat a világ minden táján ismerősen cseng. John F. Kennedy amerikai elnök 1963. június 26-án e fordulattal fejezte ki támogatását a nyugat-berliniek számára. Nyugat-Berlin ekkortájt olyan, az NSZK-tól elzárt exklávé volt, amelyet minden oldalról a szovjet blokkhoz tartozó NDK vett körül.

Kennedy berlini beszéde szerint kétezer évvel ezelőtt nem lehetett nagyobb büszkeség annál, hogy valaki római polgárnak nevezhette magát. 1963-ban a szabad világ Berlinre figyelt, és Nyugat-Berlinért aggódott. Egy szabad ember ezért akkortájt, bárhol is élt a világban, Nyugat-Berlint a veszélyeztetett szabadság jelképének tekintette. E keretben értelmezhető a volt amerikai elnök kijelentése: „Ich bin ein Berliner.”

1989-ben leomlott a Berlint megosztó fal. Az egyesült Berlin Németország fővárosaként a despotizmust legyőző szabadságvágy és a béke szimbóluma lett. A fal leomlása, az egymástól elszakított részek összeolvadása azt jelképezte, hogy a szabadságszerető emberek együtt sok mindent elérhetnek.

Berlin azóta az egyik legsokszínűbb európai várossá vált. Lakosainak negyede a világ különböző tájairól érkezett. A bevándorlók nagy többsége (a 3,4 milliós lakosság majdnem 10 százaléka) török, de sokan jöttek Lengyelországból, Szerbiából, Oroszországból, Olaszországból és más nyugati államból, valamint az arab országokból és Távol-Keletről. A Berlin előtt álló kihívás ma az, hogy bevándorló lakosai ne exklávékban, kizárólag a származási ország nyelvét beszélő, kultúráját és szokásait folytató s a külvilágot kizáró közösségekben éljék le életüket. A nemzeti, etnikai kisebbség tagjai ugyanis akkor tudnak az állam polgáraivá válni, ha megfelelő szinten beszélik a többségi nyelvet, részt vesznek a köz- és felsőoktatásban, és lehetőségük van bekapcsolódni a politikai közösség életébe. A főváros óvodai nyelvoktatással, integrált iskolákkal, jogsegélyszolgálattal és felnőtteknek szóló nyelvtanulási programokkal próbálja segíteni a német politikai közösség életébe való bekapcsolódást. A tömegközlekedési eszközökön és a köztereken kiírások szólnak a munkafelvételi, a munkahelyi és a vendéglátás során előforduló hátrányos megkülönböztetés ellen, és hivatalos feliratok hirdetik azoknak a segélyszolgálatoknak és hatóságoknak az elérhetőségét, ahová segítségért fordulhat az ott élő külföldi.

Egyfelől tehát a bevándorlók és leszármazottaik integrálása óriási kihívást jelent Berlin számára, másfelől azonban e színes összetételű városban sokkal nagyobb az esély arra, hogy az emberek megtanulnak a sokféleséggel együtt élni. Persze naivitás volna azt gondolni, hogy az előítéletesség és a mindennapi diszkriminatív gyakorlat teljesen eltűnt a város életéből. Ahogyan azt Melda Akbaş Németországban tavaly megjelent könyvében leírja, előfordul, hogy a társadalombiztosítási ügyintézők nem nézik jó szemmel a fejkendőben megjelenő muszlim nőket, és az is megtörténik, hogy rasszista megjegyzéseket kell elviselniük a Közel-Keletről és Afrikából érkező menekülteknek.

Ugyanakkor egy német fővárosbeli politikus vagy más közéleti személyiség nem engedheti meg magának, hogy a rasszizmussal kacérkodjon. Thilo Sarrazinnak, a német szövetségi bank vezetőségi tagjának például le kellett mondania tisztségéről, amikor tavaly szeptemberben megjelent könyvében azzal riogatta olvasóit, hogy kihalnak a németek, mert az integrálódni nem akaró muszlimok száma eléri, sőt hamarosan meghaladja a „tősgyökeres” németek számát. Sarrazin könyvében és későbbi sajtónyilatkozataiban azt állította, hogy a török és arab bevándorlók nem hajlandók megtanulni az állam nyelvét, nem járnak iskolába, szociális segélyeken élnek, és bűnözői életmódot folytatnak, hiszen például a Berlinben elkövetett erőszakos bűncselekmények 20 százalékáért ők felelősek.

A botrányt kavaró kijelentéseket követően az iszlámot Németország részének tekintő szövetségi elnök, Christian Wulff egyetértőleg elfogadta Sarrazin lemondását. A bevándorlók integrálódása körüli vita ezzel persze nem jutott nyugvópontra.

A Humboldt Egyetem európai-muszlim identitásmodellekkel foglalkozó kutatócsoportja például egy, a Sarrazin-vitának szentelt internetoldalon pontról pontra cáfolta a politikus állításait. A közzétett adatok szerint a török bevándorlók és azok leszármazottai 70 százalékának németnyelv-tudása jónak vagy nagyon jónak minősül. Ehhez jelentős mértékben hozzájárul az a tény, hogy a bevándorlók harmadik generációja már Berlinben született, ott járt iskolába, ezért anyanyelvi szinten beszéli a németet. Az elmúlt években jelentősen nőtt a bevándorlóknak a képzésben való részvételi hajlandósága is. Míg a vendégmunkások első generációjához tartozók mindössze 3 százalékának volt érettségije vagy annál magasabb iskolai képzettsége, addig a harmadik generáció esetében ez a szám már 22,4 százalék.

Sarrazin szerint 100 bevándorlóból 43 munkanélküli, vagy szociális segélyen él Németországban. A valóság ezzel szemben az, hogy bár a migráns személyek az átlagosnál nagyobb mértékben szorulnak rá a segélyekre, nem 43, hanem csupán 9,5 százalékuk megélhetését fedezi a központi társadalombiztosítás. Végül az iszlám és az erőszakosság, a bűnelkövetés közötti szoros kapcsolatot szuggesztáló vádak megalapozottságát is kérdésessé teszik a berlini rendőrkapitány leveléből kiolvasható adatok. E szerint a 2009-ben Berlinben elkövetett 18 899 erőszakos bűncselekmény közül 1651 esetben volt török vagy arab nemzetiségű a tettes. Ez azt jelenti, hogy szemben a világgá kürtölt 20 százalékkal, ez az elkövetői csoport az erőszakos bűncselekmények kb. 8,7 százalékáért tehető felelőssé.

Nem igaz tehát az a sommás kijelentés, hogy a migráns személyek és azok leszármazottai ne volnának képesek és hajlandók az integrálódásra. A török és arab bevándorlók harmadik generációjának tagjai már német iskolába járnak, és németországi útlevéllel rendelkeznek. A beilleszkedésre való hajlandóságot jelzi, hogy 2008-ban a Németországban élő iszlám férfiak 33,5 százaléka nem iszlám nőt vett feleségül. A muszlim bevándorlók szekularizálódására utal az a tény is, hogy már a Németországban élő második generációs iszlám nők 70 százaléka sem visel fejkendőt. Feltehetően még kisebb lesz ez az arány a most általános és középiskolás muszlim lányok esetében. Ők ugyanis már német-török kettős identitású, Berlinben lakó európai polgárként tekintenek magukra.

Mára Berlin a multikulturális szabadság városa lett. Az idő persze csak egy tényező az integrálódás folyamatában, amely óhatatlanul feszültségekkel és etnikai konfliktusokkal teli. Ha a bevándorlókat nem befogadó környezet veszi körül, akkor ők és leszármazottaik inkább az elidegenedés és a zárványlét irányába mozdulnak. Az előítéletes, kirekesztő attitűdök tompításához és az integráció előmozdításához elengedhetetlen a közösség hivatalos intézményeinek aktivitása. Egyedül a befogadó környezet segítheti a bevándorlókat abban, hogy a politikai közösségbe való integrálódást válasszák az elkülönülő kisebbségi lét helyett.