A Fidesz–KDNP alkotmánytervezete szerint „a jövő nemzedékek érdekében nem tekinthető az egyenlő választójog sérelmének, ha azokban a családokban, ahol van kiskorú gyermek, az anyának további egy szavazati jogot biztosítanak”. A kormánypártok ezzel megnyitották az utat a választójogi törvény olyan módosítása előtt, mely a gyermeket nevelő anyáknak extra szavazatot biztosítana. Ezt követően Kósa Lajos és Szájer József is megerősítette, hogy szükséges lenne a kiskorú gyereket nevelő anyáknak egy pluszszavazatot adni (azaz az egyéni jelöltek miatt kettőt).

Ezzel a konkrét elképzeléssel némileg meglepő módon a Fidesz behozta a magyar közbeszédbe a nyugaton évtizedek óta tartó gondolkodást a generációk közötti igazságosságról. Az alapvető megfontolás némi leegyszerűsítéssel az, hogy saját környezetünket „kellőképpen megfelelő” állapotban hagyjuk hátra az utókornak, amibe természetesen az is beletartozik, hogy ne hozzuk az utánunk következő generációkat lehetetlen gazdasági helyzetbe. Kósa szerint az anyák extra szavazatával elejét lehetne venni, hogy az idősebb generációk döntsenek a „jövőnkről”, s egyúttal a kétmillió 18 év alatti állampolgárnak is lehetősége lenne (ha csak áttételesen is) „beleszólni az ország irányításába”.

A kormánypártok szerint tehát a politikai közösség szerkezetének ilyen átalakítása alkalmas lenne arra, hogy a magyar politikát kimozdítsa abból az állapotból, melyben minden politikai erő a nyugdíjas szavazótábornak szeretne kedvezni. Ami távolról sem csak magyar jelenség; empirikus kutatások igazolják, hogy minél idősebb egy szavazó, annál valószínűbb, hogy inkább fordítaná a közkiadásokat magasabb nyugdíjakra, mint például közoktatásra. Ebből a felismerésből fakad az az elképzelés, hogy a generációk közötti igazságosság érdekében indokolt csökkenteni az idősek politikai súlyát.

Úgy gondolom, mindenki beláthatja, hogy kötelességünk az utánunk jövő generációk számára élhető környezetet és gazdasági viszonyokat magunk után hagyni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden erre irányuló lépés elfogadható. Az „egy ember, egy szavazat” elvétől való eltérés legfeljebb csak akkor lenne igazolható, ha egyrészt sikerülne megmutatni, hogy az időskorúak politikai súlyának csökkentése alkalmas eszköz a kívánt cél elérésére, vagyis nagy valószínűséggel meghozza a kívánt eredményt, másrészt igazolható, hogy ugyanez a cél más, nem diszkriminatív eszközökkel nem érhető el.

Az első felmerülő kérdés, hogy milyen konkrét haszonnal járna a választójog ilyen átalakítása. A választói preferencia és a megvalósult szakpolitika között ugyanis elég nagy a távolság. Egyáltalán nem világos, hogy ha nagyobb súlyt biztosítanánk a fiatalabb generációk preferenciáinak, akkor ez maga után vonná konkrét szakpolitikák megvalósulását is. Az elgondolás arra épít, hogy a fiatalabb generációk politikai súlyának növelésére reagál a politikai piac kínálati oldalát képviselő politikai pártok programja, és azokból automatikusan kikopnak a nyugdíjasokat a következő generációk kárára preferáló javaslatok. Viszont még ha ez be is teljesülne, akkor is több olyan problémát találunk, amellyel ez az érvelés képtelen megbirkózni.

Abban például akár teljes lehet az egyetértés a népességen belül, hogy az idősek nem tarthatnak igényt nagyobb állami juttatásokra, mint amit az utánuk következők kaphatnak majd. De abban már biztosan nem lesz egyetértés, hogy egy adott szakpolitika ezt a célt szolgálja-e, vagy épp annak az ellenkezőjét. Ez abból a tényből fakad, hogy a szakpolitikai intézkedéscsomagok sokszor nagyon összetettek, számos érv és ellenérv sorakoztatható fel amellett, hogy alkalmasak-e a kitűzött célok elérésére (jó példa erre a mai magyar vita a nyugdíjrendszer átalakításáról).

A szavazók befolyásolhatóságáról sem szabad megfeledkeznünk: a következő években például a Fidesz-kormány tervei szerint egy ezermilliárdos nagyságrendű összeget költ folyó (azaz jelenkori) kiadásokra az elmúlt tizenhárom évben felhalmozott nyugdíj-megtakarításokból, amivel (ha csak ebből a szempontból vizsgáljuk ezt a döntést) egyértelműen vét a generációk közti igazságosság ellen. De ez a tény önmagában annyit ér, amennyit a választók elhisznek belőle – ha el tudják hitetni velük ennek az ellenkezőjét (azaz hogy egy ilyen intézkedés a jövő generáció érdekében történik), akkor a családanyák extra szavazati joga akár árthat is annak a célnak, ami miatt azt megkapták.

Tehát semmilyen biztosíték nincs arra, hogy a választók „a megfelelő módon” reagálnak egy ilyen intézkedésre. Arról nem is szólva, hogy a többletszavazat mögötti megfontolások szélsőséges módon instrumentalizálják a választót: aki öreg, az csak magasabb nyugdíjért megy el szavazni, nem például az unokája alacsonyabb jövedelemadójáért. Kétséges, hogy vajon a választók ilyen egyszerű zsigeri megfontolások alapján voksolnának csupán, félretéve egyéb megfontolásaikat.

A politikai piac kínálati oldalával kapcsolatban azt is megállapíthatjuk, hogy egy ilyen elgondolással a politikai elit tulajdonképpen saját tehetetlenségét ismeri be. A politikai pártok ugyanis önkorlátozó módon kivehetnék a „nyugdíjkártyát a pakliból,” azaz köthetnének egymással megegyezést arról, hogy a nyugdíjak tekintetében nem fognak belemenni az ígérgetési versenybe. Azt sem szabad ugyanis szem elől téveszteni, hogy míg a szavazót mozgathatja saját önérdeke (és ugye a családi extra szavazat pont ezt feltételezi a választóról), addig a politikussal szemben épp az az elvárás, hogy a köz érdekében cselekedjen.

Ennél a kritikai iránynál azonban van egy sokkal aggályosabb vonása is a mostani alkotmánykiegészítésnek: a javaslatról okkal feltételezhető, hogy a generációk közötti igazságosság előmozdításának látszatát keltve egyszerű pártérdeket szolgál. Philippe Van Parijs, a kortárs politikaelmélet egyik vezető alakja egy tanulmány keretein belül például több mint tíz különböző megoldást vesz számba, melyekkel a fiatal generációk súlya növelhető lenne az öregebb generációkkal szemben, és ezek közül csak az egyik a szülőknek juttatható extra szavazat. Vajon a Fidesz miért pont ezt választotta?

Németországban, ahol (Franciaország mellett) széles körű vitát folytattak a kérdésről, felmerült olyan elképzelés, hogy az államnak független gyámszervezetet kellene létrehoznia, amely a bíróságon támadhatná meg a mindenkori kormánynak a következő generációk szempontjából káros döntéseit. A kormány mégsem fontolt meg egyetlenegy olyan elképzelést sem, mely kevésbé (vagy egyáltalán nem) diszkriminálná az idősebb korosztályt. Ezt pedig nehéz máshogy értelmezni, mint hogy a következő generációk iránt érzett felelősségre hivatkozva a Fidesz csupán nagyobb politikai hatalommal akar felruházni egy olyan társadalmi csoportot, ahol előnyben van riválisaival szemben. Nem beszélve arról, hogy a megvalósítás módja szintén azt támasztja alá, hogy a kormányt a tisztán pártlogika-alapú gondolkodás jellemezte. A Fidesz elképzelései szerint ugyanis egy család (illetve anya) csak egy pluszszavazatot kaphatna, a kiskorú gyerekek számától függetlenül. A hangoztatott érv logikája viszont azt követelné meg, hogy ahány kiskorú gyermek van egy családban, annyi pluszszavazatra legyen a család jogosult. Itt viszont egy ötgyermekes család öt gyermekét is egy szavazat „reprezentálja”, akárcsak egy másik család egyetlen gyermekét (ez a bűvészkedés feltehetően abból a megfontolásból született, hogy így a szegényebb családok nem tesznek majd szert nagyobb politikai befolyásra). Van Parijs szerint az egyik legerősebb ellenérv a szavazók politikai súlyának megváltoztatásával szemben, ha azt ilyen „pártos” érdekektől vezérelve teszik.