A parlament most az új alaptörvény tervezetével kezdett foglalkozni, és várhatóan még húsvét előtt elfogadja. Ezt a nemzeti-konzervatívok földcsuszamlásszerű tavalyi győzelme lehetővé teszi. A kétharmados parlamenti többséget szerző koalíció ugyanis anélkül módosíthatja az alkotmányt az egykamarás politikai rendszerben, hogy arról bárki más véleményét kikérné. Orbán már tavaly is kimerítően élt e lehetőséggel. De nem elégedett meg ezzel: a 2010. áprilisi választást utólag alkotmányozásra feljogosító szavazásnak minősítette, olyannak, amely során a magyar nép közvetett módon felhatalmazását adta, hogy az 1989-es bársonyos rendszerváltásból 20 év késéssel végre valódi forradalmat csináljon, s a kommunizmussal, valamint az időközben ugyan átfogóan módosított és alapjaiban demokratikussá vált, de a nevében az 1949-es évszámot őrző alkotmánnyal egyszer s mindenkorra leszámoljon.

Az eredmény, az orbáni koalíció három politikusa által jegyzett alaptörvény-tervezet felettébb furcsa dokumentum. Első szavai a nemzeti himnusz kezdő sorát idézik: „Isten, áldd meg a magyart!” Azt követi egy megahosszúságú preambulum, amely a „Nemzeti hitvallás” címet viseli. S mindez nagy-magyarországi toposzokkal tűzdelve. Ilyen például az a rész, amely „az elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk szellemi és lelki egységének” megőrzését említi, utalva ezzel elsősorban a Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és Ukrajnában élő magyar kisebbségekre. A preambulumban hemzsegnek az obskúrus fordulatok, amelyek egy szekuláris köztársaság alkotmányában legalábbis különösen hatnak. Ilyen például az utalás a parlament épületében őrzött, Szent István-i koronára, amely a preambulum szerint „megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét”. Vagy például „a kereszténység nemzetmegtartó szerepének” kinyilvánítása, miközben az ország „különböző vallási hagyományainak”csupán megbecsüléséről van szó. Apropó, köztársaság. Effélét nem visel majd a nevében Magyarország; a Magyar Köztársaságot a jövőben egyszerűen csak Magyarországnak hívják majd.

Emellett is marad sok homályos rendelkezés, egy azonban világos: a tervezet nem a honpolgárok közösségének alkotmánya, amely az országlakosok kollektív akaratképzése és az egyéni érdekek közötti egyensúlyi helyzet megteremtésére törekszik, s melyet alapjogokkal bástyáz körül. Az országhatáron kívüli és belüli „magyarok”, vagyis egy etnikailag, kulturálisan és vallásilag definiált nemzet alkotmánya ez. A nemzeti hitvallás jogi szövegként nagyrészt alkalmazhatatlan. Nem is jogi szöveg ez, amelyhez bizonyos tényállás esetén jogkövetkezmények fűződhetnek. Ez egy szakrális szöveg, egyfajta nemzeti-vallási szellemidézés. Vagy még inkább talán, ahogyan a név is utal erre, hitvallás.

Ez nem volna probléma, ha az ember a preambulumot egy körmondatokkal túlzsúfolt, jogi következmények nélküli alkotmánylíraként foghatná fel. Ezt az értelmezést azonban az alaptörvény Q cikke kizárja. Az ugyanis kifejezetten szól arról, hogy az alaptörvény rendelkezéseit a benne foglalt nemzeti hitvallással összhangban kell értelmezni. Ez a feladat elsősorban az Alkotmánybíróságra vár. De hogy tud ennek a bíróság érvényt szerezni? Elsőre nem világos, mit jelenthet a népszuverenitás a „Szent Korona” fényében, s a szabad véleménynyilvánítás a kereszténység nemzetmegtartó szerepének tükrében. A nemzeti hitvallás mint mérgező sav szivárog át az alkotmány normáin, korrodálva, mállasztva azokat.

Ehhez jön, hogy az új alkotmányjog nem a múltra, az elmúlt két évtized alkotmányos gyakorlatára és alkotmányjog-tudományára alapoz. A preambulum ennek kifejezetten hangot ad: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista »alkotmány« jogfolytonosságát, amely egy zsarnoki uralom alapja volt”, s a következményt is megállapítja: „kinyilvánítjuk annak érvénytelenségét”. Feltehetően nem arról van szó, hogy Magyarország még 1989-et követően is zsarnoki uralom lett volna, 1998 és 2002 között éppen Orbán Viktorral az élén. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nincs jogfolytonosság, és az 1949. évi alkotmány érvénytelen. Mit gondoljon hát az ember az új alaptörvényről, amely ugyan a régi alkotmány alapján áll, mégis annak leépítésén fáradozik?

Az új alaptörvénnyel korlátok közé szorított Alkotmánybíróságnak egy ideje már bizonytalan a helyzete. Pedig a magyar Alkotmánybíróság legalább olyan nagy hatalmú, mint német társa, és a tekintélye is hasonló. Az orbáni kétharmaddal működő Magyarországon ez az egyetlen intézmény, amely képes a kormány elé tükröt tartani, s ezt olykor meg is teszi. Tavaly ősszel alkotmánysértőnek nyilvánított egy törvényt, amely azt tűzte ki célul, hogy a korábbi korrupt szocialista kormány pártembereinek juttatott végkielégítéseket visszamenőleg konfiskatórius adóval sújtsa. Az Alkotmánybíróság a visszamenőleges hatályú jogszabályt a jogállamisággal ellentétesnek nyilvánította.

A kormány azonban nem hajolt meg a jogállami követelmények előtt, inkább kétharmada segítségével módosította az alkotmányt. Majdnem teljesen megfosztotta az Alkotmánybíróságot a költségvetési és adótörvények megsemmisítésére irányuló jogkörétől. Kezdetben ennek az volt a magyarázata, hogy a kormányzatnak átmenetileg, a szocialista gaztettek felszámolása és a pénzügyi válság leküzdése miatt van erre szüksége. Ma már erről szó sem esik. Az alaptörvény tervezete változatlan formában az Alkotmánybíróság csökkentett hatáskörét rögzíti. Sőt az Orbán-kormány gondoskodott arról, hogy az alkotmánybírói posztok betöltését kizárólag ő határozhassa meg. A következmény: a bírónak, ha kilenc év elteltével újraválasztásra pályázik, jó magaviseletet kell tanúsítania. Akit kirostálnak, annak a helyére a párthoz közel álló személy kerülhet (mint legutóbb Orbán korábbi kancelláriaminisztere, Stumpf István, a jogi gyakorlattal nem rendelkező politológus).

Egy politikailag meghatározott és a kulcshatásköreitől megfosztott, valamint egy értelmezhetetlen alaptörvény értelmezésével megbízott Alkotmánybírósággal Orbán nem csupán a bírói kontrollt intézi el hosszú távon, hanem ártalmatlanná teszi a hatalomgyakorlásának korlátait kijelölő alkotmányjogot is. A legszomorúbb, hogy ehhez a régi alkotmány szolgál eszközül, amely a képviselők kétharmadának kezébe korlátlan hatalmat ad, s amelyet az új alaptörvény nem csupán levált, hanem visszamenőlegesen érvénytelenít. Az új alkotmány tehát maga legitimálja az alkotmányjogtól való elfordulást. Jogi lényegétől megszabadulva azonban ideológiai pamfletté válik.

Az alkotmány jogi lényegétől való megfosztása nem magyar sajátosság. Vessünk egy pillantást az Egyesült Államokra! Az ultrakonzervatív Teadélután mozgalom több mint kétszáz éves alkotmány iránti imádatának kevés köze van a normatív tartalomhoz. Sokkal inkább ahhoz az igényhez köthető, hogy az állam alapja valamiféle szent kinyilatkoztatás legyen, és ez persze összkapcsolódik a washingtoni elittel szembeni dühös haraggal is. Az amerikai alkotmányt a felvilágosodás hívei szövegezték, ezért ért meg ilyen idős kort, az új magyar alaptörvényt viszont a felvilágosodás ellenzői fogalmazták. Ez utóbbi alapján elképzelhetővé vált, hogy Európa közepén egy autoriter állam jöjjön létre. Hogy ez végül bekövetkezik-e vagy sem – nos, e kérdéssel mindenképpen foglalkoznunk kell.

(Fordította Tóth Gábor Attila)