Az egykulcsos adó ára

Az ezermilliárdos megszorítócsomagra jelentős részben az egykulcsos adó elhibázott bevezetése miatt van szükség. Enélkül az elkerülhetetlen költségvetési konszolidáció rövidebb, kevésbé fájdalmas és igazságosabb lehetett volna.

Közel egy évvel a kormányalakítás után körvonalazódik, hogy milyen gazdaságpolitikára számíthat az ország a ciklus hátralévő éveiben. A március elején bemutatott Széll Kálmán-terv lassan szivárgó részletei és a napokban Brüsszelnek elküldött konvergenciaprogram alátámasztja azt, hogy a kormányzat végre valóban elszántnak látszik a költségvetési hiány és az államadósság elvárt szintre csökkentésére, és ezt többnyire reális számításokon alapuló intézkedési tervvel próbálja elérni.

Mindenképpen üdvözlendő, hogy a döntéshozók már nem kergetnek délibábos szabadságharcos ábrándokat, de elégedettségre vagy megnyugvásra semmi ok sincs, és nem csak azért, mert a tervek végrehajtását jelentős bizonytalanság övezi. A kirajzolódó kép alapján a következő kérdéseket kell feltennünk: a konszolidáció társadalmi terheit milyen módon osztja el a kormány által választott út, és milyen következményei vannak a kormány csaknem egyéves késlekedésének?

A válaszokhoz meg kell értenünk, milyen kitérők után jutott el a kormánytöbbség a valóság tudomásulvételéhez, és a kitérők révén miképp szűkült a mozgástere. A kormányalakítás idején az Orbán–Matolcsy-kettős gondolkodását az az elképzelés dominálta, hogy az adók csökkentésével felpörgethető a fogyasztás és ezen keresztül a gazdasági növekedés, ami lehetővé teszi, hogy az átmenetileg megugró hiányt „kinője” a magyar gazdaság, mégpedig kiadáscsökkentés vagyis megszorítások nélkül.

Erről a kiindulópontról két lépésben jutottak el a konvergenciaprogramban tükröződő gondolkodásig. Amikor a nyár közepén az Európai Unió vezetői egyértelművé tették, hogy átmenetileg sem tűrik a hiány elszállását, a kormányzat félfordulatot hajtott végre: eldöntötte, hogy nem mond le a személyi jövedelemadó felső kulcsának eltörléséről, de nominálisan betartja a hiányelőírásokat, mégpedig úgy, hogy a kieső adóbevételeket átmenetinek mondott forrásokból – az ágazati különadókból és a bankadóból, valamint a magán-nyugdíjpénztári járulékbefizetések átmeneti eltereléséből – pótolja ki.

A koncepció – a felkészületlenség és a rögtönzés mellett – arra is utalt, hogy a kormány még nem adta fel a „hiány kinövésére” alapozott látásmódját, hiszen azt feltételezte, hogy két-három év után kivezethetők a különadók anélkül, hogy valamilyen új bevétellel vagy kiadáscsökkentéssel ki kellene váltani azokat. Csakhogy az ország államadósságát finanszírozó piaci befektetők – a független elemzőkhöz, az EU-hoz és az IMF-hez hasonlóan – nem hittek ebben, ami viszonylag gyenge forintárfolyamban, az állampapírok emelkedő hozamában és magas országkockázati felárban mutatkozott meg. Ez kényszerhelyzetbe hozta a kormányt, amely az év elejére végre elfogadta, hogy az szja-csökkentésből fakadó állandó bevételkiesést csak az állandó – nem egyszeri – kiadások jelentős csökkentésével lehet ellensúlyozni.

Mára már nagyjából azt is tudjuk, mire jut majd kevesebb: az ilyenkor szokásos fűnyíróelv is működésbe lép, de a többi területnél nagyobb elvonás sújtja a munkanélküli-segélyre, nyugdíjakra, táppénzre, gyógyszerár-támogatásra, felsőoktatásra, az állami alkalmazottak bérére jutó kereteket. Magyarán, a roppant megszorítások mindenekelőtt a társadalom alsó és középrétegeit sújtják, tehát azokat, akiknek a teherbíró képessége a leggyengébb, miközben az adócsökentés kedvezményezettjei a jóval az átlag felett keresők.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a tervek szerint a következő években a szuperbruttó, valamint az adójóváírás fokozatos kivezetése miatt a tehetősek helyzete tovább javul, míg az átlag alatt kereső milliók adóterhelése növekszik, akkor kijelenthető, hogy a költségvetési konszolidáció terheit szinte teljes egészében a közepes vagy annál rosszabb helyzetűek viselik, miközben az átlag felett keresők helyzete érzékelhetően javul. Ez önmagában is elfogadhatatlan, de talán enyhíthetné a kiáltó igazságtalanságot, ha abban bízhatnánk, hogy az intézkedés gyors növekedést, munkahelyeket és mindenki számára bővülő lehetőségeket hoz. Ám a kormányzat egyéves késlekedése és a félfordulat során hozott intézkedései ennek esélyét jócskán lerontják.

Abból érdemes kiindulni, hogy az egykulcsos adó terve nem eleve a „szegényellenes” jövedelem-átcsoportosítási szándék jegyében született (bár bizonyára jelen volt a felső középosztály megjutalmazásának célja), hanem a döntéshozók komolyan gondolták, hogy az így elérhető gyors növekedés révén mindenki jól jár majd vele. Ezért nem adták fel a tervet azután sem, hogy az unió vezetői egyértelművé tették, nem tűrik a hiány elszállását. Ha a fentieknek megfelelően három szakaszra osztjuk a kormányzat egy évének gazdaságpolitikáját, akkor azt mondhatjuk, a jómódúak adójának csökkentése az első szakaszt domináló gondolkodás következménye, a rendkívüli különadók és a bankadó, továbbá a magánnyugdíjrendszer szétverése a félfordulat terméke, míg a tavasszal bejelentett megszorítások már a teljes fordulatot dokumentálják. Csakhogy az első két szakaszban elkövetett súlyos hibák alapvetően meghatározzák mind a megszorítás társadalmi profilját, mind pedig várható hosszabb távú lefolyását.

Egy évvel ezelőtt is egyértelmű volt, hogy a kormánynak rendkívül szigorú költségvetési politikát kell folytatnia, de akkor még semmi nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a fiskális szigor terheit méltányosan ossza el a kormánypolitika a különböző társadalmi csoportok között, és hogy olyan módon vigye véghez azt, ami nem rontja, hanem javítja a növekedési kilátásokat, és ezzel lerövidíti a kiigazítás fájdalmait. Nem így történt, és ezért most már egyértelműen az Orbán-kormányt terheli a felelősség. A még az első szakaszban elfogadott egykulcsos adó eldöntötte, hogy a költségvetési kiigazítás terheit az alacsony és átlagos jövedelműek fogják viselni, míg a második szakaszban, a félfordulat idején elfogadott intézkedések, mindenekelőtt az európai összehasonlításban példátlan mértékű bankadó, a pénzügyi közvetítőrendszer szétzilálása, a megnőtt jogbizonytalanság révén azt is nagyon valószínűvé teszik, hogy a kilábalás a szükségesnél hosszabb és fájdalmasabb lesz.

Érdemes összevetni néhány számot. A tavaly év végén kicsinyes bosszúból megszüntetett Költségvetési Tanács számításai szerint a jómódúak adójának csökkentése a 2011 és 2013 közötti három évben összesen mintegy ezerhatszázmilliárd forint bevételkiesést jelent a költségvetésnek. Ezzel nagyságrendileg megegyezik a Széll Kálmán-tervnek nevezett Orbán-csomagra épülő konvergenciaprogram megszorításainak az összege 2012-re és 2013-ra (2011-re elhanyagolható kiigazítást tartalmaz a csomag): összesen 1400 milliárd forintnyi kiadáscsökkentést tervez a kormány, mint írtam, elsősorban az alsó és középrétegektől.

Ne legyen félreértés: az Orbán-kormány a Medgyessy- és Gyurcsány-féle rövidlátó gazdaságpolitika miatt igen nehéz helyzetben vette át az ország irányítását, és a kilábaláshoz vezető út mindenképpen fájdalmas és feszültségektől terhes lett volna. Az sem vitás, hogy a bejelentett lépések egy része – a korai nyugdíjba vonulás szabályainak szigorítása, a felsőoktatásban tanulók nagyobb tehervállalása tanulmányaik költségeiben – irányában helyes és elkerülhetetlen. De a fenti számok alapján az is egyértelmű, hogy a kormányzat téves gondolkodásmódja és az ebből fakadó alaphiba – az egykulcsos adó bevezetése –, valamint a rákövetkező kétségbeesett rögtönzés a mindenképpen elkerülhetetlen kúrát a szükségesnél sokkal fájdalmasabbá és hosszabbá és nem utolsósorban igazságtalanabbá tették.

A „csodafegyvernek” kikiáltott egykulcsos adó az lehet az Orbán-kormánynak, ami a száznapos program volt a Medgyessy- és Gyurcsány-kormányoknak: az a korai döntés, amely a ciklus(ok) egészére kényszerpályára állítja a gazdaságpolitikát. Csakhogy, amint az őszödi beszédből tudjuk, míg a 2000-es évek elején a „trükkök százai” mellett a „világgazdaság pénzbősége” miatt évekig lehetett halogatni a szembenézést, egy világméretű gazdasági válsággal később a mai kormány mindössze pár hónap múltán korrekcióra kényszerült.

Semmi kétség, irtózatos bajok, elviselhetetlen társadalmi feszültségek jönnek. A parlamenti és azon kívüli szélsőjobb válasza a helyzetre már most jól látható: tovább élezni a feszültséget, és nap mint nap demonstrálni az állam működésképtelenségét. A parlamenti demokratikus ellenzéknek eddig nem futotta többre a megszorítások – sokszor még szóhasználatában is az előző évek Fidesz-politikájára emlékeztető – elutasításánál. Márpedig ezzel a politikával csak megismételni lehet a múltat, tanulni belőle aligha.


Source URL: https://szuveren.hu/politika/az-egykulcsos-ado-ara

List of links present in page