Igen, közhelyesen hangzik, de igaz, hogy a művészet olyan közegben képes jól működni, ahol jóléti környezet jön létre. Mit is jelent ez? Jó gazdasági viszonyokat, áttekinthető társadalmi struktúrát, az alkotások létrejöttét segítő szabad szellemiségű kulturális szemléletmódot, jól működő támogatói jellegű kulturális intézményrendszert, minél szélesebb érdeklődő befogadói közönséget. Egyszóval a biztonság- és komfortérzetünk megalapozóit. Objektív dolgok egy alapvetően szubjektív közegben.

Korábbi korokban is így tartották, vagy ezt tartja azokról a történészi utókor. A viszonylagos prosperitás és krízisek változása jól tükröződik a művészeten is: ilyen volt például a XV. századi itáliai reneszánsz és Savonarola időszaka vagy a Belle Époque, az ún. hosszú századforduló Franciaországa és Európája, amely háborútól háborúig (a francia–porosz háború végétől, 1871-től, az I. világháború kitöréséig, 1914-ig) tartott. De ez figyelhető meg Magyarország esetében is: III. Béla és a tatárjárás, Mátyás király és a török hódoltság korszakai. Ezeket a korszakokat viszonylagos béke, közegüket pedig kulturális nyitottság, sokszínűség és befogadókészség jellemezte – az önálló kreativitás mellett többek között ezek a fő meghatározói, külső, de koherens tényezői a művészeti minőségnek.

Tehát a nyitottság és zártság alapvető meghatározói a művészeti-kulturális közegnek – ezek alapján alakulnak ki a hatásmechanizmusok és a mindennapi rutin. A kultúra nyilvános térhasználata nemcsak a művészet esztétikai kérdéseiről szól, de a társas kapcsolatokról is. A kulturális helyek találkozási pontok.

Aczél György; forrás: Wikipédia

Magyarországon az 1950–1990 közötti időszakban a nyilvánosság beszűkülése és korlátozása az ún. második nyilvánosság létrejöttét eredményezte. Az Aczél György-i „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) elvén alapuló közeg intézményrendszerében a művészetnek az a része, amely működésképtelen volt, a privát szférába, szó szerint az otthonokba szorult vissza. Részben ennek is köszönhető, hogy a közönségnek csak egy kisebbik része ismeri az ebben az időszakban létrejött művészet egy jó részét, még a rendszerváltás utáni kulturális nyitás után húsz évvel is, függetlenül attól, hogy melyik művészeti vagy közönségcsoporthoz tartozik ma. Így egy ország kultúrája soha nem lesz szinkronban sem a belső szükségszerűség alapján álló jelenkori önmagával, sem másokkal. Nemhogy előremutatás, de sokkal inkább lemaradás jellemzi.

Miközben egyesek a balliberális kulturális közeg eliminálásáról ábrándoznak, addig olyan hasonló körülményeket teremtenek meg, mint amilyenben az létrejött, úgy 25-30 évvel ezelőtt. Kulturális hiánygazdaság fog létrejönni, ezentúl nem banánért fogunk sorba állni, hanem színházjegyért, és a pult alól kapjuk a kultúrát.

A kultúra nagy historizáló körforgásában azonban egy dolgot felejtünk el: a történelem soha nem ismétli önmagát. Nemcsak a világ változik, de a világhoz való viszonyunk is. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de maradt még mozgástér, például a kommunikációs formák megváltozása miatt. Ameddig korábban csak egy szűk, egymást személyesen is ismerő kör tagjai adták egymásnak az egyedi vagy kis példányszámban készült művészeti munkákat, addig ma már bárki bárkivel sokkal könnyebben megoszthatja azt, például az interneten: tömeges szamizdat. Ma ez a privát és félnyilvános szféra a társas interakciónak, közösségi hálózatoknak köszönhetően sokkal átjárhatóbb. Lehet, hogy egyszer még a képzőművészet is elnyeri helyét és funkcióját a mediális világban. A kultúra befogadásának már teljesen más a dinamikája, mint az elmúlt negyven, nyolcvan, százötven vagy ötezer évben volt.

A fiatalok jó részének már teljesen más a szemléletmódja és viszonya ehhez az egészhez, az életmódjukba egy teljesen más rutin épült be. Ők egyszerűen csak hozzá akarnak jutni a napi zenéjükhöz, a heti filmjükhöz, a havi színházukhoz és kiállításukhoz. Számos helyen járnak a világban, félévente személyesen, virtuálisan pedig napi szinten. Információéhségük szinte kielégíthetetlen, az ebből adódó szükségleteiket kikényszerítik maguknak. Ha nem ízlik a finomfőzelék, akkor undorodva eltolják maguktól, ha nem tetszik a felkínált kulturális esemény, akkor simán nemet mondanak arra.

Fiatalos lendület. Ha bezárják a belvárosi szórakozóhelyeket, visszajönnek a hangos házibulik. Ha bezárják a kiállítóhelyeket, majd jönnek a lakásgalériák. Ha a színházi rendezők és zenészek csak külföldi produkciókban tudnak részt venni, akkor azokat majd a video megosztókon fogja megnézni a közönség. És közel sem kevesebben vagy kevesebbért.

Idősebbek is elkezdhetik. Ha az iskola jellegét doktriner módon szabályozzák, akkor majd a szülők megbeszélik azt a játszótéren, a baráti kirándulásokon és a vasárnapi grillpartin. Sajnos több évtized elteltével a privát és a nyilvános szféra újra feszültségben áll egymással. Ha mindenki számára kötelező lesz a kevesek által elfogadható hittan vagy erkölcstan, akkor nehéz lesz majd elmagyarázni a különböző kultúrák közötti megértő toleranciát, még nehezebb lesz felkelteni az érdeklődést a kultúrtörténet nagy része iránt. Emlékezzünk csak: sokan a kötelező orosznyelv-oktatás során utálták meg az egész orosz irodalmat és kultúrát – nem kellene erre a sorsra jutnia az európai keresztény kultúrtörténetnek.

Összefoglalva, a kultúra megnyilvánulási lehetőségeinek csökkenésével egyenes arányban fog növekedni az az iránti érdeklődés. Bizonyos dolgok a még mindig meglévő igény alapján sokkal inkább felértékelődnek, mint korábban, az emberek már a kevésnek is örülni fognak, sőt még fokozottabban keresni fogják azt: a jövőben kisebb, de több helyen fognak jegyért sorban állni. Tehát a kultúra szűkítése nem olyan lesz, mint egy prés – egyre jobban nyomják, és a végén valami még éppen kicsepeg belőle –, hanem mint egy elszorított locsolócső: egyre kevesebb víz folyik át rajta, de ami kijön belőle, az szélesen spriccel.

Persze ez az egész csak kényszerpálya, közel sem kielégítő, nem lehetünk elégedettek, leginkább a dac szüli, nincs jó értelemben vett komfortérzetünk. Sokan kibuknak, sok minden nem jön létre, de ami igen, az egyre nagyobbat fog szólni.