Egy éve van hatályban a Lex Tvrtkóként ismert szabály, mely szerint „a jogerősen elítélt által elkövetett bűncselekménnyel kapcsolatban, sajtótermékben, médiaszolgáltatásban vagy kiadványban való megjelenés céljából tett nyilatkozatért vagy szerzői jogi oltalom alá eső más tevékenységért vagyoni előny nem köthető ki a jogerősen elítélt vagy rá tekintettel más személy javára mindaddig, amíg az elítélt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól nem mentesül”.

A korlátozás célja az volt, hogy akik bűncselekményt követtek el, ne tudjanak jövedelemre szert tenni azáltal, hogy pénzért nyilatkoznak a tévében, vagy megírják történetüket könyvben. Ha mégis kötnének olyan megállapodást, amelyből az elítéltnek vagyoni előnye származna, az ilyen jövedelmet az ügyész keresete alapján az állam javára kell megítélni. Akkor is, ha volt természetes személy sértettje a bűncselekménynek, és az ő kára sem térült még meg. Még arra sincs lehetőség, hogy a tévécsatorna a díjat ne az elítéltnek, hanem miatta a sértettnek fizesse ki.

Bár a jelenlegi szabályozás túlzottan tág kört érint, a megfogalmazás miatt mégsem tiltja például azt, hogy a büntetőeljárás alatt (tehát még jogerős ítélet előtt) a bűncselekményét beismerő gyanúsított több millió forintot kapjon egy interjúért. Ma például Bándy Kata gyilkosa – a bíróság engedélyével – nyilatkozhat, és ezért pénzt is kaphat.

Az alapvető jogok biztosa idén februárban az Alkotmánybírósághoz fordult a szabályozás miatt. Álláspontja szerint a magyar szabályozás korlátozza a vállalkozás szabadságát, mely korlátozás ugyan a közerkölcs védelmére, azaz legitim célra irányul, szükségessége fennáll, de olyan tág körben határozza meg a tiltott tevékenységet, hogy az aránytalan az elérendő célhoz képest. Az ombudsman szerint a korlátozás nem felel meg a normavilágosság követelményének, és ezen keresztül ellentétes a jogbiztonsághoz fűződő alapvető joggal. Az indítvány részletesen taglalja azokat a tevékenységeket, amelyeket az elítélt a szabály alapján nem végezhet ellenszolgáltatásért: „a korlátozás tárgyát tekintve a nyilatkozattól kezdve a könyvön és dokumentumfilmen át a fotózásig stb. alkalmazandó, magában foglal minden olyan szellemi alkotást, amelynek valamilyen köze van az elítélthez, illetve tettéhez”. Az ombudsman felhívja a figyelmet arra is, hogy „az elítélt tanúsíthat megbánást is e művekben, szolgálhat a tudomány szempontjából is hasznos információkkal, illetve művében az általa elkövetett cselekmény akár marginális szerepet is betölthet, említés szintjén megjelenve. Nem egyértelmű az sem, hogy ha az elítélt saját tapasztalatait felhasználva ír egy félig fikciós művet, részesedhet-e a hasznából, illetve irányadó-e a szabályozás például a tényfeltáró jellegű művekre.”

Az alapvető jogok biztosa összességében csak két dolgot kifogásolt. Egyfelől azt, hogy az elítélt a szerzői jogi oltalom alá eső tevékenységéért ellenszolgáltatást nem fogadhat el, másfelől pedig azt, hogy az ilyen ellenszolgáltatást az állam javára kell megítélni. Az ombudsman mindezt a vállalkozás szabadsága, a normavilágosság és a jogbiztonság oldaláról közelítette meg. Ha az Alkotmánybíróság eleget is tesz az ombudsman indítványának, és megsemmisíti a „szerzői jogi oltalom alá eső más tevékenységért” szövegrészt, attól még a pénzért tett nyilatkozat kizárása fennmarad.

A normavilágosság követelménye biztosan sérül. Talán jobban is, mint ahogy az ombudsman beadványa tartalmazza. Még az sem egyértelmű ugyanis, hogy a szerzői jogdíj kikötésének kizárása csak az elítélt szerző tevékenységéért vagy bárki más szerzői jogi tevékenységéért áll-e. A mostani szöveg úgy is értelmezhető, hogy senki nem kaphat szerzői jogdíjat olyan szerzői mű után, ami egy jogerősen elítélt történetéről szól.

A beadvány utal az amerikai Son of Sam Law-ra is, amely egy 1970-es évekbeli sorozatgyilkos esetéből kiindulva megpróbálta megakadályozni, hogy a kiadók egész vagyonokat adjanak megrögzött bűnözőknek. Ott egyébként az áldozatok javára fordították ezeket a bevételeket. A Son of Sam Law első, New York állambeli változatát az amerikai legfelsőbb bíróság a szólásszabadsággal tekintette ellentétesnek. A legfelsőbb bíróság megfelelő érdeknek is tartotta a sértettek kompenzálását, de a megoldást túl általánosnak, a szólásszabadságot aránytalanul korlátozónak minősítette. Az ombudsman beadványa ugyan nem említi, de tény, hogy a törvény puhított változatban, jogászok által is továbbra is vitatott formában, New Yorkban és több más államban is tovább él.

Amikor a hatályos magyar jogszabályt megalkották, maga a törvény indokolása is kitért a véleménynyilvánítás szabadságára: „A véleménynyilvánítási szabadság korlátozásának alkotmányjogi feltételei nem állnak fenn, ám a közérdek védelmében arra lehetőség van, hogy az ilyen nyilatkozatból a jogerősen elítéltnek vagy rá tekintettel harmadik személynek anyagi haszna ne származzon.”

A szabályozás egésze különösen aggályos a sajtószabadság szempontjából, mégpedig nemcsak az arányosság, hanem a szükségesség vizsgálata alapján. A média egyik feladata, hogy a közérdeklődésre számot tartó információkat a nyilvánosság tájékoztatása érdekében megszerezze, azokat bemutassa. A bűncselekmények elkövetőivel készített riportok érdeklik a nézőket, az ilyen interjúk hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom a nagyobb ügyekről az érintettől származó ismereteken keresztül kapjon tájékoztatást. Az ilyen műsorok nemcsak az elkövetőnek, hanem a nézőknek is segíthetnek feldolgozni a bűncselekményeket, megérteni a büntetőjogi szankciókat, tanulságul is szolgálhat a fiataloknak, és betekintést engedhet az elítéltek mindennapjaiba. Semmi nem tiltja, hogy egy kereskedelmi televízió az információ jogszerű megszerzése érdekében pénzt adjon, minthogy az elítéltekre vonatkozó korlátozó szabályozásból is az következik, hogy a büntetlen előéletűek részére a pénzfizetés engedélyezett. Az, hogy a televíziós társaság ugyanezt nem teheti meg büntetett előéletűek esetében, indokolatlan megkülönböztetés a média szempontjából, hiszen ez a feladatuk ellátását is megnehezíti. Ha a bűncselekmény sértettje és elkövetője is csak pénzért hajlandó nyilatkozni, a média vagy nem tudja tájékoztatni a nyilvánosságot az elkövető szempontjairól, vagy az egész témát ejti, és nem foglalkozik a nézők igényeinek kielégítésével.

A sajtószabadság sérelmére való hivatkozás azért is indokolt lett volna, mert az Alkotmánybíróság már foglalkozott az elítéltek és a sajtó kapcsolatával és a fogvatartottak nyilatkozattételi lehetőségeivel. A 13/2001. (V. 14.) AB-határozat a véleménynyilvánítás szabadságával és a sajtószabadsággal ellentétesnek minősítette azt, hogy a fogvatartott nyilatkozattételi jogát mások jó hírneve, személyhez fűződő jogainak védelme érdekében vagy a közbiztonság védelme és a bűnözés megelőzése érdekében a közlés megakadályozásával korlátozzák. Az Alkotmánybíróság – saját korábbi határozatait és az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlatát is szem előtt tartva – a sajtó szerepével kapcsolatban kimondta, hogy a „sajtó szabadságát arra figyelemmel kell garantálnia az államnak, hogy a sajtó a véleménynyilvánításhoz szükséges információszerzésnek, a véleménynyilvánításnak és véleményformálásnak kitüntetett fontosságú eszköze”. A média feladata „valamennyi közérdekű kérdésről információk és eszmék, gondolatok közlése, ugyanakkor a társadalom tagjainak is joga, hogy hozzájussanak ezekhez”. A személyes szabadságtól való megfosztásra feljogosított állami szervezet nyilvánosság részéről történő ellenőrizhetősége és bírálhatósága, működésének megismertetése és elfogadtatása alapvetően fontos érdek mind a társadalom, mind pedig a fogvatartottak számára. Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy „a fogva tartás önmagában nem lehet oka és alapja a véleménynyilvánítási szabadság és a sajtószabadság korlátozásának.”

A sajtószabadság az Alkotmánybíróság gyakorlata és az Alaptörvény értelmében más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. A jogalkotó a közérdek, az ombudsman a közerkölcs védelmére hivatkozik, amikor a szabályozás szükségessége mellett tör lándzsát. Már az is vitatható, hogy egyáltalán fennáll-e ezek bármelyike. A közerkölcs fogalma a jogban nincs meghatározva. Az Alkotmánybíróság is a Kúria egy 1992-es határozatára utal, mely szerint „azok a magatartási szabályok sorolhatók ide, amelyeket a társadalom általánosan elfogad”. A sajtószabadság az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint is korlátozható a közerkölcs érdekében, azonban ez eddig csak a megjelent sajtótermékekkel összefüggésben merült fel. Márpedig a sajtószabadságnak részét képezi az is, hogy a sajtó az információhoz hozzájusson. Nem gondolom, hogy az információszerzés ezen módja közerkölcsbe ütközik. A bűnözőkkel készített exkluzív interjúk nézettsége akkor is magas lenne, ha a nézők tudnák, hogy a riportalany pénzt kapott. A televíziós csatornáknak pedig eszük ágában sem lenne bűnözőket támogatni, ha azzal nem érnének el hatalmas nézettséget. Természetesen a többség erkölcse nem biztos hogy egyezik a közerkölccsel, csak akkor a jogalkotás során is nyíltan vállalni kell, hogy a többség felfogásával szemben alkotnak szabályt. És valószínűleg az sem egyezik a közvélemény igényeivel, hogy a korlátozással az elítélt sokszor egyetlen jövedelemszerzési lehetőségét is elveszik, így ha akarná, sem tudná kárpótolni a sértetteket vagy akár jótékony célokra fordítani az összeget. Azaz az elítéltnek jövedelmező megjelenések nem feltétlenül eredményeznek erkölcstelen haszonszerzést, és nem tekinthetők a bűnözés reklámjának.

A több sebből vérző korlátozás a gyakorlatban sem állta ki a próbát. Stohl András börtönélményei is megjelentek könyvformátumban, igaz, nem a színész nevén. A borító alapján egyértelműen azonosítható a bűncselekmény és az „elítélt”, a könyv fejezetei pedig Stohl András szemszögéből, egyes szám első személyben íródtak. Ennélfogva gyakorlatilag minden egyes eladott példányból származó haszon a jogerősen elítéltre (Stohl András) tekintettel más személy (kiadó, szerző) javára teljesített vagyoni előny. Stohl András arra a kérdésre, hogy kapott-e pénzt a könyvért, azt válaszolta, hogy a kiadó „nagyon hálás volt”. Hogy ez mit jelent, nem tudjuk, de tény, hogy ha nem az elítélt nevén fut a szerzői mű, és az elítélt vonatkozásában nincs kimutatható vagyoni előny, nehezen támadható a megjelenés. Az ügyészség sem magát a megjelenést és az abból származó hasznot vizsgálja, hanem a könyv tartalma miatt rendelt el nyomozást.

A szabállyal kapcsolatban bírósági ítéletek eddig nem születtek, de könnyen lehet, hogy már nem is fognak. A 2014-ben hatályba lépő új polgári törvénykönyv ugyanis nem tartalmazza a rendelkezést. A jó erkölcsbe ütköző szerződések továbbra is érvénytelennek minősülnek, ennek alapján azonban korábban sem alakult ki olyan bírósági gyakorlat, amely a jó erkölcsre való hivatkozással korlátozná az elítéltek jövedelemszerzését.

Megvan tehát az esély, hogy jövőre visszaáll a 2012 előtti állapot. Csak ne a hatvan évvel ezelőtti állapot álljon vissza, amikor a börtönből szabadulók és a nyilvánosság kapcsolatát egészen sajátosan értelmezték. Így ír erről Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című önéletrajzi regényében: „Alighogy az őrnagy bocsánatot kért tőlünk a népköztársaság nevében, Flórián, a politikai tiszt egy-egy végzést nyomott markunkba. A végzés szerint rendőri felügyelet alá helyeztek bennünket. Majd – az ünnepélyes alkalomnak megfelelő hebegéssel – figyelmeztetett, hogy a törvény hatévi fegyházbüntetést ír elő, amennyiben rabságunk körülményeiről, helyéről, okairól akár bármit is elárultunk. Azzal a jó tanáccsal szolgálhat, hogy a kérdezősködőket jelentsük fel, közvetlen hozzátartozóinknak pedig mondjuk, hogy tanulmányúton voltunk a Szovjetunióban”.