A mai Magyarországon sem az egyetem, sem a demokrácia jelentése nem evidens a magyar politikai közösség számára, hát még az egyetemi demokrácia! Utóbbival szerintem könnyen zavarba lehetne hozni még a felsőoktatási intézmények polgárait is, így e rövid írásban megpróbálom körülírni, mit is értek alatta. Az egyetemi demokrácia kettős jelentésű: az egyik oldalt, általános szinten azt jelenti, hogy miképpen működik a képviseleti demokrácia intézményrendszere kis léptékben az egyetemeken, a másik oldalt viszont azt, hogy az egyetem sajátos közegében mennyire működik a demokrácia mint közvetlen emberi kommunikáción alapuló kultúra.

Amikor 2011 májusában megalakult a Hallgatói Hálózat, annak közvetlen szikrája az akkor még csak reform formájában körvonalazódó, mára valósággá váló – konkrétan pénzkivonást jelentő – „felsőoktatási átalakítás” volt, de már akkor is felsejlett, hogy a makropolitikai kontextuson túl az alapítók jó része elégedetlen az egyetemi demokrácia második értelmével. Jóllehet a rendszerváltás óta minden felsőoktatási intézményben működnek a hallgatók önkormányzatai, de összességében véve az elmúlt két évtized során nagyon sok kritika fogalmazódott meg velük szemben. Ezek a bírálatok legtöbbször a működés anomáliáira (korrupció, manipulált választás stb.) mutattak rá, de ismereteim szerint kevesen kérdeztek rá a hallgatói önkormányzatok strukturális helyére, pontosabban annak képviseleti demokratikus alapelveire s működésének alapjaira. Miért kell pár száz fős karokon képviselet? Nem egyszerűbb-e, hatékonyabb-e az egyetemi mikrotársadalomban a közvetlen, részvételen alapuló demokrácia? Az egyetem, melynek a szó humboldti értelmében feladata kellene hogy legyen a „Bildung”, a képzés, nevelés, formálás, művelés eszménye is, nem akkor teljesíti-e küldetését, ha a demokrácia kultúráját saját működésmódján keresztül tanítja meg? Ha nemcsak arra szocializálja hallgatóit, hogy a fogcsikorgatva működő kari, egyetemi választásokon így vagy úgy szavazzon (s ezzel letudja az egyetemi közélet minden kínját), hanem tudatosodjon benne, hogy a demokrácia a társadalomról, vagyis önmagunkról való kritikus és felelős gondolkodás.

Gondolatmenetem célja, hogy megpróbáljuk felmérni, mit jelent az egyetemi közéletben a demokrácia fogalma, s mennyiben járult hozzá ehhez a Hallgatói Hálózat megjelenése, majd tavaly téli megizmosodása óta. Mit jelenthet, mit adhat a demokrácia fogalmának a közvetlen és állandó vitafórum intézménye, s meddig lehet eljutni felelős vezetők nélkül? Kombinálható-e a képviseleti elv a közvetlen demokrácia működésmódjával?

1985 után: a hallgatói önkormányzatok mint alulról szerveződő közösségek

Az 1980-as évekre felpuhuló politikai nyomás következtében a felsőoktatás törvényi szabályozásának áttekintése számunkra azért válik nagyon fontossá, mert mint látni fogjuk, nemhogy gátolta volna, de – érdekes módon – elvben hallgatólagosan segítette, sőt már-már ösztönözte az egyetemi demokrácia és autonómia kísérleteit.

Az ismert oktatáskutató, Báthory Zoltán úgy fogalmaz, hogy az 1985. évi I. törvénynek „köszönhetően az oktatási rendszerben a demokratikus fordulat négy évvel korábban következett be, mint a nagypolitikában”. Bár a törvény bevezető szakasza a „szocialista, humanista szellemű, az igaz hazafiság és a nemzetköziség eszméit érvényesítő” nevelést tartja követendőnek, már megjelenik benne a nyolcvanas évek oktatásának három meghatározó eszméje: az autonómia, a decentralizáció és az alternativitás. A tavaly ősszel a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett, 1983 és 1989 között művelődésügyi miniszterhelyettesként működő Gazsó Ferenc szociológus 1999-ben, a retroaktív látnok magabiztosságával maga is úgy fogalmazott, hogy az 1985-ös oktatási törvény „alapkoncepciója teljesen megfelelt egy pluralisztikus, többpártrendszerű társadalmi berendezkedésnek. Ez a törvény már nem az államszocialista rendszer számára készült. Ez egy európai stílusú oktatásszabályozás volt.” Majd Gazsó azt is hozzáfűzi, hogy a törvény fel óhajtotta szabadítani az oktatást a direkt, politikai irányítás és a közigazgatási vezérlés és ellenőrzés alól. A meglepett mai olvasó, miközben a „lájk” gombot keresi, könnyen úgy vélheti, hogy elvétette az évszámot. De nem! A gyengülő diktatúra az oktatás átstrukturálásában hallgatott a szakértelmiség javaslataira, így valósulhatott meg az 1985. évi I. törvény.

Individuális és/vagy kollektív jogok a hallgatói jogok?

Báthory Zoltán és Gazsó Ferenc nyomán fentebb láthattuk, hogy az 1985-ös oktatási törvényt mérföldkőként kezeli a szaktudomány, ám érdemes közelebbről is szemügyre venni, hogy témánk szempontjából miben áll a változás. A törvény 104. § (1) szakasza tér ki a hallgatók jogaira, melynek szerves részét képezi az, hogy:

a) véleményt mondjon, javaslatot tegyen és kezdeményezzen az intézmény életével kapcsolatos bármely kérdésben, s ezekre érdemi választ kapjon;
b) véleményt nyilvánítson az őt oktatók nevelő-oktató munkájáról;
c) részt vegyen – közvetlenül vagy képviselői útján – az érdekeit érintő döntések meghozatalában és az intézmény vezetésében;
d) választó és választható legyen az intézményben működő tanácsokba, munkabizottságokba és a diák-önkormányzati szervekbe.

Az 1985-ös oktatási törvény tehát olyan beleszólási jogot garantált a hallgatók részére, amely akár a korábbi, 1961-es, akár a mai szabályozásnál (2011. évi CCIV. tv., a Nemzeti felsőoktatásról) meglepően szélesebb körű volt. A 2005-ös szabályozás (CXXXIX. tv.) bizonyos értelemben szintén szűkebb, mint a húsz évvel korábbi, amennyiben az oktatók munkájáról, az intézmény működéséről stb. szóló véleménynyilvánítást az egyéni jogok között tárgyalja, s kérdéseire is írásban – azaz közvetett módon – kaphat csak választ [46. § (2/b) és (2/d)] az egyetemi polgár. Egyedül a rendszerváltás utáni első, a felsőoktatással kapcsolatos (1993. évi LXXX.) törvény tartja meg az 1985-ös törvény szellemét, például az oktatóknak és a hallgatóknak abban a jogában, hogy „részt vegyen – közvetlenül vagy képviselője útján az intézmény szabályzatában rögzített módon – az érdekét érintő döntések meghozatalában és az intézmény vezető testületeiben” [34. § (1/b)].

Amennyiben gondolatmenetünket onnan indítottuk el, hogy az egyetemi demokrácia valójában kettős természetű fogalom, egyszerre intézmény és közvetlen kommunikáción alapuló kultúra, akkor beláthatjuk, hogy az 1985-ös és az 1993-as törvény garantálja mind a közvetlen beleszólás (részvételi modell), mind a választóság és választhatóság (képviseleti modell) elveit. A 2005-ös szabályozás ugyan elismeri, hogy az egyetemi polgár politikai szubjektum, de a közvetlenségről és szóbeliségről, vagyis a kritikai közösségi kultúra képződésének eszményéről – az individuális-liberális elvek jegyében – csaknem lemond. Csak a 46. § (7/f) hagy egy keskeny ösvényt a közvetlenségre, ám nincs már mögötte az a lehetőség, hogy érdekeiért – a hallgatói önkormányzat által szavatolt úton kívül – hallgatótársaival közösen fellépjen. Az 1961-es és a 2011-es törvényről pedig ebben az összefüggésben jobb nem is beszélni. Visszakanyarodva azonban az 1985-ös törvényhez s az 1987–1988 körül éledező diákmozgalmak lehetőségeire, illő hangsúlyoznunk, hogy van még egy eleme, mely lehetővé tette, sőt garantálta a hallgatók mozgolódását, mégpedig a diákszervezetek többes száma a textusban.

105. § (1) A hallgatók öntevékenységének kibontakoztatására, valamint a hallgatói célokra fordítható támogatások, intézményi eszközök elosztására a felsőoktatási intézményben diákönkormányzati szervek működnek.

Ez az a kitétel az, amely – írd és mondd – soha nem tér vissza a magyar felsőoktatás jogi szabályozásában, hiszen a rendszerváltás utáni törvény voltaképpen ex post facto egyes számba téve jogilag bebetonozta a hallgatói önkormányzatot, s biztosította helyét az egyetem szervezetében (még ha nem is nevezte néven az OFÉSZ-t, mely a lokális diákönkormányzatok országos szintű képviselete volt akkoriban). Kicsit kiélezve úgy fogalmazhatnánk, hogy az 1985-ös lehetőséghez képest, melyben a hallgatók a jogaikat expressis verbis [104. § (3)] „egyénileg vagy közösségileg és szervezeteik által” gyakorolhatják, a rendszerváltás egy olyan modellt valósított meg, melyben a hallgatók önkormányzata – Fábri György formulájával élve – egy „platform” (s nem szervezet), melyen belül mindenki választó és választható. A szervezetszociológiai kérdés itt az, hogy mennyiben őrizhető meg a függetlenség, ha 1) muszáj, hogy kialakuljon a szervezeteket jellemző hierarchia; és 2) ha – mint az 1993-as oktatási tv. is rögzíti [66. § (1)] – a hallgatók önkormányzata a felsőoktatási intézmény mint szervezet részeként működik – vagyis akarva, akaratlanul kialakul egy bizonyos függelem.

A demokratikus jogok tehát – a képviselet kizárólagos eszméjére építve – tisztán individuálisak, amit az is megerősít, hogy 1985-höz képest az 1993-as törvény jogilag nem biztosít játékteret alternatív diákközösségnek. A többes szám tehát egyes számba kerül. Arról nem is beszélve, hogy a felsőoktatásról szóló törvényekhez egy sor végrehajtási utasítás és egyéb rendelkezés járul, mely a gyakorlatban értelmezi és megvalósítja a törvény szándékait. A gyakorlati működést az adott kar szervezeti és működési szabályzata rögzíti, mely az ELTE BTK esetében – igaz, még a 2005-ös törvényre hivatkozva – jelenleg leszögezi, hogy a hallgatói önkormányzat olyan demokratikus elven működő érdekképviseleti szervezet, „amely kizárólagosan gyakorolja a hallgatói jogviszonyból eredő kollektív hallgatói jogokat, illetve a jogszabályokban, egyetemi szabályzatban ráruházott hatásköröket”. Valójában a fentiek értelmében nem kollektív jogokat (hiszen az a szó szociológiai értelmében közösséget tételezne fel), hanem individuális jogokat képvisel nagy számban, tömeges formában.

A HaHa és az egyetemi demokrácia: a rejtett és a határolt forradalom lehetősége

Az egyik internetes portál 2011 májusában megszellőztette, hogy nagy átalakulások vannak készülőben a magyar felsőoktatásban; akkor ennek egyik legmegdöbbentőbb eleme a népszerű Corvinus Egyetem feldarabolásának ötlete volt. Jóllehet ebből így nem lett semmi, de az elmúlt két évben láthatjuk azt a destruktív erélyt (az önfenntartó egyetem látomásától az egyetemi autonómia teljes felszámolásáig), mellyel a kabinet megleckéztetni s megtörni óhajtja a felsőoktatás egészét (kivéve az általa alapított Nemzeti Közszolgálati Egyetemet). Hol vannak ilyenkor a hallgatók és az oktatók? Vagy a hallgatók demokratikusan választott önkormányzatai? Mit gondolnak minderről az egyetemek vezetései? Ki fogja artikulálni az érdekeiket? Mégis mire vár az egyetemek teljes társadalma? Arra, hogy a struktúrák kivonuljanak az utcára?

A Hallgatói Hálózat (HaHa) 2011. május–júniusában ebből a sokszintű válságból született meg. Ugyanazon év őszén már ismeretes volt az új felsőoktatási törvény majdnem végleges szövege, 2012 tavaszától pedig fokozatosan érezhető volt az a pénzügyi, központosított, bürokratikus bizonytalanságban tartási modell, mellyel a kabinet uralni óhajtja a felsőoktatást. A diákok potenciális mozgósítására – elvben – alkalmas HÖOK (Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája, melynek jogelődje, az OFÉSZ diákok ezreit mozgatta meg a rendszerváltást megelőző években) gyakorlatilag képtelen volt bármilyen érdemi cselekvésre. A 2011-től szórványos tüntetéseivel jelentkező Hallgatói Hálózat lassan gyarapodó mozgósítási potenciálja azonban tavaly decemberig is épphogy csak elérte a kritikus tömeget, s be kell látnunk, hogy a 10 480-as beharangozott keretszám volt az egyetlen olyan kormányzati fenyegetés, amely a hallgatókat érdemben meg tudta mozgatni. Az idén februári egyetemfoglalás dacára a Hallgatói Hálózat elszigetelődött, még a pesti bölcsészkaron sem tudott 150-200 főnél nagyobb szimpatizánsi kört kialakítani, s ami ennél fájóbb, hogy az ígéretes vidéki kezdeményezések (Pécs, Szeged, Debrecen, Miskolc) sorra hallgatásba burkolóztak december után.

Csak igazat adhatunk az egyetemfoglalás fórumán most már az ELTE rektorhelyettesi minőségében megjelenő Fábri Györgynek, hogy a HaHa által kezdeményezett egyetemi reform minden pozitívum ellenére is elszigetelődött, s olyan támogatottságot, tartós érdeklődést, mint 1989-ben az OFÉSZ, nem tudott elérni. Ezt nevezhetnénk kudarcnak is, én azonban amellett fogok érvelni, hogy ez egy korlátozott siker, s egyben egy máig fennálló lehetőség. A HaHa sikerének korlátozottsága természetesen beleíródik a módfelett megosztott s mikrostruktúrájáig pártpolitikával átitatott, érzelmi síkon megosztott közéletbe, mely megítélésem szerint lehetetlenné teszi, hogy mondjuk egy egyetemi hallgató – az örökké neuralgikus tandíjproblémán túl – felismerje saját közvetlen érdekeit. Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy nem túl elegáns másokat hibáztatni saját kudarcainkért; nyilvánvaló, hogy a HaHa is számos hibát követett el, például amikor komolyabb tömegbázis nélkül elkezdte az „egész pályás letámadás” taktikáját, vagyis elhagyva az egyetempolitikai arénát országos politikai kérdésekbe óhajtott beleszólni. Illő hozzátenni, hogy önmagában semmi kivetnivalót nem látok abban, hogy egy civil szervezet hallatja a hangját valóban súlyos politikai kérdésekben (alkotmánymódosítások sora, a hajléktalanság kriminalizálása stb.), viszont nem biztos, hogy ez túl praktikus, pragmatikus döntés.

Ha megnézzük a Hallgatói Hálózat alapító chartáját, mely mégiscsak definíciószerűen foglalja magában a kitűzött célokat, akkor láthatjuk, hogy amit itt most egyetempolitikának nevezek, az a felsőoktatás-politikára és az egyetemi mikropolitikai reformokra terjedt ki. Sajnálatos módon 2011-től, vagyis az első pillanattól nyilvánvaló volt a HaHa aktivistái számára, hogy a kormányzat szinte egyetlen javaslatukat sem fogja érdemben tekintetbe venni, így – mint a bevezetőben már utaltunk rá – mindig is szem előtt tartották az egyetemi demokrácia második értelmét. Annál is inkább, mert egy sokszor súlytalannak ítélt kerettörvény komolyan meg tudja torpantani az alulról épülő mozgalmak kezdeményezéseit. Ne feledjük, hogy – 1989-cel szemben, amikor a pártállam képviselői tárgyaltak a hallgatókkal – a Balog-féle tárca folyamatosan az új felsőoktatási törvényre hivatkozva nem tárgyalt a HaHával, hiszen nincsenek abban nevesített jogaik vagy lehetőségeik. Hiába volt 2010 több mint kormányváltás, és kevesebb mint rendszerváltás, társadalmi szinten nem tapasztalható forradalmi helyzet.

Mintha – a megváltoztatandók megváltoztatásával – a Bibó István által 1945-ben leírt helyzet kristályosodna ki újfent; a politikai pólus két táborában a másiktól való félelem lebénítja a racionális gondolkodást és cselekvést. Nincs forradalmi pillanat, mégis számtalan olyan társadalmi alrendszer van, mely gyökeres változást igényelne. A magyar demokrácia válsága című írásban Bibó is az oktatás (nála, szűkebben a közoktatás) ügyét jelöli meg az egyik ilyen területnek: „A közoktatásügy az a terület, ahol az iskolai végzettség sáncai mögé elbújt beteg társadalmi szelekciós szerkezetünket sarkaiból ki kell fordítanunk: ez az a terület, ahol a jelenlegi elgyávult, lezüllesztett, előítéletektől terhelt, mégis mindenben megbizonytalanodott, tehát végeredményben a jövő szempontjából használhatatlan mai nemzedék helyébe lépő új nemzedék lelki és erkölcsi és társadalmi alakításának a feltételeit megszabhatjuk.” Bibó a „határolt forradalom” kifejezést javasolja, melynek előnye lehet, hogy a nyakló nélküli, mindent felforgatni óhajtó dinamizmust korlátozza, s nem sérti fel úton-útfélen a nagyon labilis társadalmi konszenzust, ugyanakkor a lehatárolás munkája révén a változtatás irányát koncentráltan, tematikusan tudná összpontosítani. A Hallgatói Hálózat aktivitása kapcsán – a bibói gondolat újragondolása, adaptálása nyomán – úgy érzem, jól hasznosítható lenne a határolt forradalom önkorlátozó ambíciója, amennyiben a jelenlegi szétfolyó, a kollektív energiákat szétforgácsoló – Bibó szavával – „nyakló nélküli dinamizmus” helyett az egyetemi demokrácia kettős fogalmából elsősorban a másodiknak az értelmén fáradozhatna. Ehhez természetesen arra is szükség van, hogy belépjen a rendszerbe, hogy viszonyt alakítson ki az establishmenttel. Civil szervezetként ugyanis a HaHa mindig arra lenne kárhoztatva, hogy az örök kívülálló romantikus szerepéből bírálja a rendszert, ám annak érdemi megváltoztatására sosem nyílna esélye (hisz a felsőoktatási törvény nem hajlandó elismerni). Ám a február-márciusi egyetemfoglalás eredményeképpen a HaHa kapott egy komoly sanszot az ELTE-től: egyfelől, legitim módon termet a szervezkedésre, másfelől, a HÖK morális válságával és mandátumának felfüggesztésével esélyt – igaz, nem kollektíve, szervezetként, csak egyénileg – belépni s gyökeresen átalakítani az egyetemi közélet rendszerét. A határolt forradalom programja tehát elsősorban az egyetemi demokrácia második értelmének meghonosítása terén lehetne eredményes, amennyiben a Hallgatói Fórum, vagyis a közös ügyekben való kollektív döntéshozatal és a közvetlen részvétel visszaadná az egyetemi polgároknak a megváltoztathatóság esélyét. Ez a gyökeres módosítás az egyetempolitikai ügyek objektumából politikai szubjektummá avatná a hallgatókat. Nem tárgyalható itt az, hogy a közvetlen demokrácia eszméjét hogyan kellene kombinálni a felelős képviselet gyakorlatával, ám megítélésem szerint a bölcsészkari forradalmi reform a laboratóriuma lehetne az egyetemi demokrácia új fogalmának.

1968 májusa kapcsán olyképpen fogalmaz Kis János, hogy a társadalmi valóság s benne az életkörülmények megváltozásával együtt módosulnak a forradalmi célok is. A 19. század munkásmozgalmaihoz képest 1968 követelései már nem az életkörülmények elviselhetetlenségének megváltoztatására irányultak (merthogy a munkások életkörülményei korántsem voltak már rosszak), hanem olyan célokat tűztek ki, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak: például az elidegenedés felszámolását óhajtották. Ennek érdekében azonban, mondja Kis, nem a politikai intézmények elérhetetlen szintjén kell cselekedni, hanem ott, ahol a változtatni akarók mindennapi tevékenységüket fejtik ki. Ennek értelmében Kisnél központi jelentőséget nyer az üzemi demokrácia fogalma, melynek lényege a demokratikus működésmód szoros ellenőrzésén túl a beleszólási jogkörök folytonos bővítése. Az elidegenedés csak olyképpen oldható fel, ha a termelés objektumaiból olyan autonóm módon gondolkodó szubjektumok lesznek, akik tehát nem tárgyai a róluk szóló diskurzusoknak, de alanyai saját reflexióiknak. Az André Gorz nyomán „forradalmi reformok politikájának” nevezett folyamat tehát végső soron egy rejtett forradalom, mely kis léptékben – a nagy struktúrák átmeneti érintetlenül hagyásával – indítja el a változást; tegyük hozzá, abban a reményben, hogy a váltás „nagyban” is bekövetkezik, ebben különbözik a puszta reformizmustól. (Lásd: Kis János, Rejtett forradalom. Franciaország május előtt és után, Új Írás, IX. évf. (1969) 3. sz., 88–96.)

Más terminusokban, a mára vonatkoztatva úgy is felvethető e problematika, hogy a közös ügyek intézésétől elidegenedett, a bürokrácia megváltoztathatatlanságba belefásult polgárok közügyek iránti érdeklődésének kitüntetett színtere a mikroszint, a közvetlen, mindennapos életvilág. Ha ez teljesülne, úgy ennek élménye megadhatná az esélyt arra is, hogy a szubjektum szempontjából megváltoztathatatlannak tűnő személytelen makrostruktúrákat is értelmesnek tartsa; egyszerűbben mondva, hogy a demokrácia ne csak kicsiben működjön, hanem nagyban is – sőt, hogy a kettő hosszú távon elválaszthatatlan. A demokrácia ebben az értelemben nemcsak absztrakt intézményrendszer, a „nadrágos emberek” kifinomult hóbortja, hanem ember és ember közötti viszony: élő, kommunikatív kultúra. Nagyon bízom abban, hogy a Hallgatói Hálózat nemcsak a fórumozás kézjeleit tanította meg nekünk, nemcsak példát adott és ad reflexivitásból, mintát a tekintélyelvet ignoráló gondolkodásból, hanem képes arra is, hogy megvalósítsa az egyetemi demokrácia kettős fogalmát. A demokrácia ebben az értelemben, különösen itt és most Magyarországon, tanulási, nevelődési folyamat, Bildung.
Amiről nem lehet beszélni (nagyban), azt meg kell tenni (kicsiben).

(Jelen írás egy azonos című, megjelenés alatt álló esszé szerkesztett, rövidített változata.)