Ez a kérdés az elmúlt hetek svédországi eseményei kapcsán Európa-szerte ismét a figyelem középpontjába került, hiszen a multikulturalizmus európai mintaállamának tartott országban is látszólag ugyanazok a problémák ütik fel a fejüket, mint más bevándorlóországok esetében, Nagy-Britanniában vagy Franciaországban. A közkeletű vélekedés szerint a multikulturalizmusról érdemes inkább múlt időben beszélni, mert a többségi társadalom egyre kevésbé tolerálja a bevándorlókat, Európa vezető politikusai pedig, mint Angela Merkel vagy legutóbb David Cameron, a multikulturalizmussal szakító politika szükségessége mellett álltak ki, mely a bevándorlók kötelességeire legalább akkora hangsúlyt helyez, mint jogaikra.

Az óvatosság azonban arra inti az embert, hogy mielőtt valakinek a halálhírét kelti, nem árt, ha megbizonyosodik róla, az illető valóban eltávozott-e az élők sorából. Meglepődve a haláláról szóló híren Mark Twain a következő üzenetet küldte az Associated Pressnek: „A halálomról szóló hír túlzás.” Hasonlóképpen, a multikulturalizmus halálát is túlzásnak minősíthetjük, mert valójában a nyugati bevándorlóországokban ma jobban jelen van a multikulturalizmus, mint tíz évvel ezelőtt, noha ezt kevés európai politikus lenne hajlandó elismerni. Ez a kijelentés talán némileg meglepő, de csak addig, amíg nem tisztáztuk, mit értünk multikulturalizmuson – a multikulturalizmussal kapcsolatos ellenérzések oka ugyanis nem más, mint a fogalom teljes félreértése és félreértelmezése. A hétköznapi publicisták és politikusok szerint ugyanis a „multikulti” nem más, mint az „élni és élni hagyni” naiv dogmája, illetve az idegen kultúrák ezzel járó eszetlen felmagasztalása. Mint látni fogjuk azonban, ez a narratíva hamis és félrevezető.

Ha tisztába akarjuk tenni a dolgokat, érdemes Will Kymlicka kanadai filozófus, a multikulturalizmus legismertebb és legelismertebb teoretikusának munkájára támaszkodnunk. Kymlicka egy rövid, a Migration Policy Institute-nak készített tanulmányában számba veszi a multikulturalizmus megvalósulásának/implementálásának múltját, jelenét és annak lehetséges jövőjét, tisztázva a multikulturalizmussal kapcsolatos félreértéseket.

A multikulturalizmust alapvetően négy problémával szokták szembesíteni: először is nem vesz tudomást azokról a politikai/gazdasági egyenlőtlenségekről, melyek a kisebbségi kultúrák tagjait sújtják, másodszor nem minden tradicionális szokás méltó az elismerésre (elég, ha csak a genitális csonkítás esetére gondolunk), harmadszor a kultúrákat változásképtelen, zárt világokként jeleníti meg, ami állandósítja az idegen kultúrák „másnak” (azaz a többségi társadalomtól alapvetően különbözőnek) érzékelését. Negyedszer pedig a multikulturalizmus alkalmas a kultúrák belső igazságtalanságainak megszilárdítására, mivel a csoportok „autentikus” tradícióinak meghatározását a meglévő kulturális elitekre bízza (akik a legtöbb esetben öreg férfiak).

A kanadai filozófus szerint a multikulturalizmus korántsem a kulturális szokások és tradíciók felmagasztalásáról szól, azaz nem a kultúrák fogyasztói társadalom szintjén megjelenő és azokat valamilyen módon a politika nyelvére lefordító naiv elképzelés. Kymlicka alapvetően tévesnek tartja a fenti romantikus multikulturalizmus-felfogást, mely szerinte ráadásul hibás történeti analízisen alapul, mert a multikulturalizmus valójában az 1960-as évek polgárjogi mozgalmaiban gyökerezik. A hitleri ámokfutás borzalmainak következményeként a második világháború után az ENSZ-ben megjelent az igény egy olyan új ideológiára, mely az emberek/rasszok egyenlőségébe vetett hiten alapul. Ez a változás időrendben három hullámban jelentkezett: az első, dekolonizációs törekvések hulláma, 1948 és 1965 között, a második az amerikai polgárjogi mozgalom küzdelme az 1955 és 1965 közötti időszakban, végül a multikulturalizmusért és a kisebbségi jogokért folytatott küzdelem 1960 után. Kymlicka szerint mindhárom hullámot ugyanaz az elképzelés motiválta: az emberek egyenlőségének jegyében megszüntetni a korábbi elnyomó hierarchiákat és új, elnyomásmentes társadalmat építeni – a fő cél tehát mindhárom esetben a liberális-demokratikus állampolgárság megteremtése volt. Ez kétélű fegyvernek bizonyult, az emberi jogok nyelve ugyanis nemcsak inspirációt nyújtott e törekvések számára, de egyúttal be is határolta a legitim követelések körét.

Az egyenlő állampolgársági státuszért folytatott harc egyik meghatározó tapasztalata volt, hogy bár az 1970-es évekre a legtöbb nyugati országban a diszkrimináció formálisan megszűnt, de az etnikai hierarchia maradványai korántsem: a gazdasági egyenlőtlenségek, a politikai alulreprezentáltság vagy a társadalmi stigmatizálás egyes csoportok számára továbbra is a mindennapok részét jelentette. A multikulturalizmus tehát az „idegen szép” naiv, romantikus mítoszával szemben ennek az egyenlő állampolgárságért folytatott küzdelemnek a része.

Ezek a törekvések az egyenlő állampolgárságért egészen pontosan nyolc különböző közpolitikai programban öltenek testet a bevándorlók esetében, melyek alapján Kymlicka és Keith Banting létrehozott egy speciális mutatót, a Multiculturalism Policy Indexet (azaz a multikulturalizmus-közpolitikák mutatóját). Ez a nyolc különböző közpolitika a multikulturalizmus alkotmányos-törvényhozási szinten való elismerése (a különböző közigazgatási szinteken), a multikulturális tananyag bevezetése az iskolákban, a közmédia és a kereskedelmi médiumok átalakítása az etnikai reprezentálás/elfogadás jegyében, a vallási ruhaviselet mentesítése bizonyos általános szabályok alól, a kettős állampolgárság lehetővé tétele, a kisebbségi szervezetek kulturális tevékenységének állami támogatása, a kétnyelvű oktatás biztosítása (vagy az adott kisebbség anyanyelvi oktatásának támogatása) és a hátrányos helyzetű bevándorlók pozitív diszkriminációja.

Multikulturalizmusról így akkor beszélhetünk, ha az adott országban a fenti nyolc közpolitikából legalább egyet alkalmaznak – az index segítségével tehát empirikusan is tesztelhető a „multikulturalizmus vége” tézise. Ez az index azért különösen fontos, mert segít tisztázni, miről is beszélünk, ha multikulturalizmusról van szó. Ha egy ország bevándorlóország, az még távolról sem jelenti azt, hogy az adott állam a multikulturalizmus politikáját valósítja meg – így különösen ironikus, mutat rá Kymlicka, hogy pont Angela Merkel beszélt a multikulturalizmus zsákutcájáról, egy olyan ország vezetője, ahol ennek a politikának soha nem engedtek teret.

Az empirikus elemzés pedig azt a meglepő eredményt adja, hogy az elmúlt évtizedekben a multikulturalizmus-közpolitikák alkalmazása enyhén nőtt – míg 1980-ban tizenhét európai ország átlaga 0,7 volt, addig ez a szám 2000-re 2,1-re, 2010-re pedig 3,1-re emelkedett. Azaz míg 1980-ban tizenhét európai országban körülbelül egy közpolitika volt érvényben a nyolcból, addig ez a szám mára háromra nőtt.

Mégis mi lehet akkor az oka, hogy a legtöbben a multikulturalizmusról múlt időben beszélnek? Kymlicka szerint a multikulturalizmus halála egyfelől pusztán retorikai: a politikai elitek a kommunikáció szintjén hevesen támadják a multikulturalizmust, a közpolitikák terén azonban az továbbra is érvényben marad. A nyugati politikai elit számára a lényeg, hogy a beszédekben kerülni kell az m betűvel kezdődő szót.

Valami mégis megváltozott, és ez pedig az úgynevezett állampolgári integrációs programok (civic integration policies) megjelenésének köszönhető – ez az, ami miatt számos társadalomtudós is posztmultikulturalizmusról beszél. Ez olyan programok/közpolitikák megjelenését jelenti, melyek az állampolgári integrációban az állampolgárok jogai helyett a kötelességeikre koncentrál, tipikusan nyelv- és országismereti tesztek formájában.

Nem mindegy azonban, hogy milyen formában – mutat rá Kymlicka. Két tényező különösen fontos: az állampolgári integrációt célzó közpolitikák mennyire kényszerítőek, azaz mennyire kedvezőek az ilyen programokban való részvétel körülményei (például az államnyelv tanulásának költségét fedezi-e az adott állam), illetve mi múlik az ilyen programokban való részvételen (sok esetben a letelepedési engedély forog kockán). A másik fontos tényező, hogy a nemzeti identitás lehetővé teszi-e a hibrid identitásokat (pl. lehet-e valaki görög-amerikai), vagy inkább egyfajta zéróösszegű játszma (azaz valaki csak úgy válhat „valódi” dánná, ha teljesen maga mögött hagyja egykori identitását).

Kymlicka szerint minél kevésbé kényszerítő az integráció, az annál jobban összhangban lesz a liberális multikulturalizmus elveivel. Az olyan modell, ami az országban maradás lehetőségét kötelező nyelvtudáshoz köti, amelynek költségét ráadásul a kérelmezőnek kell állnia, nem fér össze a liberális multikulturalizmus „liberális” komponensével, míg a teljes asszimilációra való törekvés a „multikulturalizmus” összetevővel inkompatibilis. A kevésbé kényszerítő és hibrid állampolgári identitáson alapuló állampolgári integráció azonban összhangban van a multikulturalizmus-közpolitikákkal, mert azok tulajdonképpen kölcsönösen igazolják egymást.

A fentiekből tehát láthatjuk, hogy mi valójában a multikulturalizmus a bevándorlók esetében – nyolc közpolitikai program alkalmazása –, és milyen mértékben van jelen Nyugat-Európában. De mi ezeknek a programoknak a hatása? Kymlicka ezt a kérdést is megvizsgálja: noha sok empirikus munkára van még szükség ahhoz, hogy biztosat állíthassunk, annyi elmondható, a multikulturalizmus-közpolitikák hatása pozitív.

Ha a multikulturalizmus zsákutca narratívájának hinni lehetne, mutat rá a kanadai szerző, akkor e közpolitikák negatív hatása elsősorban Kanadában jelentkezne. Ez azonban épp ellenkezőleg van: a bevándorlók Kanadában nagyobb valószínűséggel válnak állampolgárokká, szavaznak a választásokon, indulnak jelöltként, mint bármely más nyugati demokráciában – ez utóbbi annak köszönhetően, hogy a választók hajlandóak az ilyen jelöltekre szavazni, azaz nem diszkriminálják őket. A bevándorlók gyerekeinek oktatási mutatója szintén jobb, mint akármelyik másik nyugat-európai országé, a muszlimokkal szembeni előítéletek pedig kirívóan alacsonyak. Bár Kymlicka felhívja a figyelmet, hogy kevés összehasonlító kutatást végeztek még a témában, annyi azért bizonyos, hogy az európai tapasztalat szerint is inkább pozitív hatásuk van a multikulturalizmus-közpolitikáknak.

Ha Kymlicka érvelése mégoly meggyőző is, nyilván az olvasóban felmerült egy kérdés: rendben, a retorika ellenére a multikulturalizmus erősödött az elmúlt évtizedekben, és az is szép, hogy a multikulturalizmust megtestesítő közpolitikáknak pozitív a hatásuk, azaz nem igaz, hogy pont a multikulturalizmus áll a bevándorlókkal kapcsolatos problémák megoldásának az útjában. Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy a nyolc közpolitikából hetet alkalmazó Svédországban történt az elmúlt héten az, ami történt?

A kérdés jogos, a válasz pedig összetett. Először is, nem mindegy, hogy az adott állam milyen bevándorlási politikát folytat. A fentiekből is világosan látható: a kulturális pluralizmus tényéből nem következik, hogy az adott országban multikulturalizmus van – erre a legkézenfekvőbb példa Németország. Ebből a szempontból nem mellékes, hogy milyen a magasan és az alacsonyan kvalifikált bevándorlók aránya. A kanadai és ausztrál bevándorlók sikeres integrációjában nagy szerepet játszik, hogy a két ország főként magasan kvalifikált jelentkezőket fogad be (bár, mint Kymlicka rámutat, ez korántsem az egyetlen oka sikeres integrációjuknak), ezzel szemben Németország olcsó, képzetlen munkaerőre épülő bevándorlási stratégiája teljes kudarc, mely egy etnikailag is behatárolható alsórendű kaszt kialakulásához vezetett az országban. Kymlicka arra is felhívja a figyelmet, hogy nem szerencsés, ha az adott országba érkező bevándorlók döntő többsége egy országból érkezik – Kanadában például egyik bevándorlócsoport aránya sem haladja meg a tizenöt százalékot, míg az átlagos állampolgár az Egyesült Államokban a bevándorlókat a mexikóiakkal, Franciaországban pedig az észak-afrikaiakkal azonosítja. Ez a tényező kétségkívül megnehezíti e kisebbségek integrációját.

Svédországban is a problémák egyik gyökere, hogy a muzulmán országokból érkező bevándorlók alacsonyan kvalifikáltak, mivel döntő többségük menekültként érkezett az országba. Ráadásul a szórás egészen nagy: míg Järfälla községben az iraki férfiak 69 százaléka volt foglalkoztatott 2007-ben, addig Sandvikenben mindössze 13 százalékuknak volt munkája (a döntő faktor a képzettség: minél tradicionálisabb a helyi gazdaság, annál magasabb a muszlimok foglalkoztatottsága).

Svédországban az 1960-as években a „Millió Program” keretében hatalmas lakásépítési hullám vette kezdetét a munkásosztályt megcélozva, és az egymillió új, olcsó lakás tervét a 70-es évek közepére sikeresen teljesítette is a svéd kormány. Sok ilyen panellakótelep azonban mára kizárólag muzulmán országokból származó bevándorlók által lakott gettó. Mindezekből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a svédországihoz hasonló helyzetek kialakulásában a kultúrának csak közvetetten van köze, annyiban, amennyiben az alkalmas bizonyos társadalmi hátrányok közvetítésére. Ha egy országban nagy számban van jelen alacsony státuszú bevándorlócsoport, melynek tagjai jól megkülönböztethető tulajdonságokkal rendelkeznek (más bőrszín, eltérő vallás, ruhaviselet, akcentus), az könnyen vezet szegregációhoz – a svédországi folyamatok tehát nagyban hasonlítanak az amerikai fekete gettók kialakulásának esetéhez. A probléma gyökere tehát a szegregáció, nem a kultúra.