forrás: Flickr, Billy'o

A krétakörös Gulyás Márton Markó Iván „elleni” megafonos akciója és annak hivatkozási alapja most már közismert. Itt most nem is annak közvetlen megítélése csak a fontos, hanem szélesebb körben vett folyamodványai. Egyébként is nehéz egy többek által provokatívnak gondolt tettről provokációmentesen írni. Lehet, hogy a tett igazságtartalma és annak helyesnek vélt választott kifejezési módja között van némi eltérés. Szinte nincs is értelme belemenni, hogy a provokáció eredeti latin kifejezése fellebbezést is jelent, amely nem is valami ellen, hanem valamiért szól – a 21. század ingerküszöbe egyébként sem a klasszikus latin kultúra függvénye. Az egészben az a legrosszabb, hogy csak így maradt némi esély a véleménynyilvánításra – ahogy belekényszerült(ek) ebbe a helyzetbe, és ahogy utána ezt az ügyet kezelték és megítélték. Gulyás Márton tette nem oka, hanem okozata valaminek. Sajnos egyszerre mondhatjuk azt, hogy erre szükség van, és azt is, hogy nincs – ez az a helyzet, amikor a jó is rossz, és a rossz is jó.

Az ember igazi tragédiája az, amikor el kell vesztenie művész/ember méltóságát. Nem az, hogy az államtól pénzt kér és kap (bár a támogatási gyakorlat folyamatos aránytalanságai és a „külön kassza” láttán tényleg teljes joggal vérszemet lehet kapni), hanem mert a fáraó udvarában alattvalónak nézik egyesek. Az alkirály udvarában nemcsak az a kérdés, hogyan ítélik meg az uralkodót, hanem hogyan viszonyulnak, és mit tartanak a többi emberről – udvartartás, alattvalók, emberek? Ne legyünk bolondok! Ez nem a liberális demokrácia- és a balliberális kultúrafelfogás kérdése. Ez az emberi méltóság kérdése a túlélésért folytatott küzdelemben – és ez az igazi ember tragédiája.

Az udvari művész típusának már egy jó ideje visszavonhatatlanul vége, de lehet, hogy a klasszikus modern, harcos avantgardista művészlétnek is befellegzett. De akkor mi jön ezután? A művészet létezik, és szerencsére művészek is. És ez itt most nem kultúr- és életpesszimizmus! Sőt! A megalázottságon való gondolkodás az életösztönt hordozza. Mindezek nemcsak arra világítanak rá, hogy minek van vége, hanem hogyan mehetnénk tovább.

Ha tudnánk menni, mert egyáltalán nem biztos, hogy ez sikerül a reakciók után, amelyek arról szólnak – az államtitkár kilátásba helyezte a Krétakör állami támogatásának beszüntetését – , hogy akik túl kritikus hangot ütnek meg, azok ne számítsanak semmilyen állami támogatásra – aki nem lép egyszerre… Világos: ezentúl valaki csak úgy lehet független, hogy a függőségi viszonyt tudomásul veszi. A művész meghajol.

És ettől a ponttól kezdve ez már nem csak Gulyás Mártont érintő kérdés. Mert ez már jóval túlnyúlik nemcsak a Krétakörön, de a független színházak területén is. Ebben az esetben nem is csak róluk beszélünk, hanem minden olyan művészeti tevékenységet végző csoportról, amely a progresszív eszközöket használja. És pont ezek a folyamatosan futó programok és projektek azok, amelyek az utóbbi időben minden más tényező mellett a legkevesebb szót kapják: újfajta színházi megközelítések, összművészeti megoldások, drámapedagógiai foglalkozások, strukturált problémamegoldó képességek.

A Krétakör és a hasonló tevékenységet végző csoportok éppen azok, akik a művészeti eszközök segítségével kívánnak megoldásokat találni korunk égető kérdéseire. Azok, akik a sajátos eszközhasználat által képesek segítséget nyújtani azok számára, akiknek ez lenne a feladatuk: jelen esetben pont az államra gondolunk. Amennyiben ezektől a független csoportoktól megvonják a támogatást, azzal a kulturális közszolgáltatás nyújtásának lehetőségét csökkentik le.

Egyébként is a mostani kultúrpolitikának a független színház inkább idegen pályának számít, ennek is tudható be, hogy még típusát tekintve sincs a jobboldali kulturális értékrendet megjelenítő ilyenfajta intézmény. Ez persze egyszerre szólhat a progresszív szellemiség ellen és a kőszínházak nagyobb fokú kontrollálhatósága mellett.

Igazából nem is a megafonos akció volt a Krétakör igazi avantgárd tette, hanem az elmúlt évtized programjai, amelyek társadalomformáló igénnyel léptek fel. Amikor az avantgárd eléri egyik eredeti célkitűzését: a társadalmi kérdésekre minél progresszívebb válaszokat tudjunk adni, úgy hogy az érintettek minél szélesebb rétegét vonjuk be a problémamegoldó tevékenységbe.

És éppen ilyen cselekvési területen értékelődik fel ezen csoportok tevékenysége: a roma integrációban, a társadalom perifériáján lévők és alsóbb rétegeinek felzárkóztatásában, a társadalmi feszültségek gócpontjainak feloldásában, a különböző világnézetek feloldhatatlannak tűnő ellentéteinek csökkentésében – egyszóval az emberi élet szemléletmódjaiban, viselkedésmódbeli tulajdonságaiban, az emberi kapcsolatok viszonyrendszereiben. Mi lenne, ha korunk egyik problematikus területére fókuszálva – vigyázat, provokáció jön! – a fiatalok következő foglalkozása a döntéshozói politika szituációs gyakorlata lenne?

Na, de vissza a józansághoz, mert az ilyen csoportokra mégsem az öncélú hatáskeltés, hanem egyfajta progresszív populizmus jellemző: közönségcentrikusság, emberközpontúság, problémamegoldó képesség. Mert igazi céljuk ez: az előadásba és a programokba aktív cselekvőként bevonva a minél szélesebb körből érkező jelenlévőket, ezzel elindítva egy olyan gondolkodási folyamatot, amely az „előadás” keretén túlnyúlva a valódi életben is hasznosítható.

Azt, hogy ma már ezek nem felesleges „művészkedések”, az is mutatja, hogy a nemzetközi gyakorlatban az iskolai oktatási struktúrákba kezdenek beépülni a foglalkozások és programok. A jövőben nem azon kellene gondolkozni, hogyan korlátozzuk ezen tevékenységeket, hanem a közvetlen finanszírozási támogatáson túlmenően, hogyan lehet minél sokrétűbben strukturálisan felépíteni a munkafolyamatokat. Tehát nem megszüntetni kellene, hanem éppen ellenkezőleg, tovább fejleszteni.

A társadalmi integráció a személyességen alapul. Például amikor Schilling Árpád egy Párizsban létrejövő előadás folyamatába tudatosan beépítve felhívott a színpadra egy roma fiatalembert, hogy egy közös beszélgetés keretében beszéljék meg egymással az ott jelenlévő különböző emberek a társadalmi együttélés lehetőségeit. Igaz, ott nem volt megafon, de hát nem is volt erre szükség, mindenki, aki akart hozzájuthatott a mikrofonhoz, hogy elmondhassa saját véleményét.

Merthogy egyébként az aránytalan kultúrafinanszírozási megoldásokkal éppen az együttélés lehetősége szűnik meg.