Az elmúlt évtized politikai állóháborújának alighanem egyik legijesztőbb következménye, hogy az állampolgárok morális ingerküszöbe rendkívül megemelkedett. Ahogy a szociális és politikai jogok köre fokozatosan beszűkül, továbbá ahogy egyre több nyilvánosságra kerülő jogsértés marad következmények nélkül, fokozatosan az amoralitás válik normalitássá.

Az ózdi közkutak kánikulában történő elzárása ebben a folyamatban egy újabb fontos határkőnek tekinthető. Azt jelzi, hogy szépen lassan a közvetlenül átérezhető kegyetlenségek felett is megtanulunk szemet hunyni. Ahogy az ózdi polgármester magától értetődő természetességgel hivatkozik – mellesleg meglehetősen könnyen támadható – gazdasági okokra, azt fejezi ki, hogy a másik szenvedése iránti érzéketlenség a nyilvánosság előtt nyugodtan felvállalható, természetes jelenséggé vált.

Az, hogy mindez mennyire nem magától értetődő, és ebben az értelemben milyen súlyos tünetnek tekinthető, többféleképpen is megvilágítható. A civilizált, felvilágosult Nyugat önképére elsősorban a második világháború és a holokauszt tapasztalata mért súlyos csapást. Különösen azután, hogy szociálpszichológusok bemutatták, a tapasztalt borzalmak korántsem egy specifikus gazdasági-társadalmi konstellációra vezethetők vissza. Sokkal inkább úgy néz ki, hogy megfelelő körülmények fennállta esetén az emberek többsége – akár saját belátása ellenére is – képes a társaival szembeni kegyetlenségre.

Azért, hogy ezek a körülmények ne álljanak fenn, a mindenkori társadalmi berendezkedés felel. Abban az esetben, ha olyan normák és jogszabályok válnak uralkodóvá, melyek a tekintélynek való feltétlen engedelmeskedést írják elő, úgy az egyéni moralitás tere beszűkül. Amikor a másik észlelésének alapjává az előítéletek és sztereotípiák válnak, tér nyílik az ember eltárgyiasításának.

E két feltétel külön-külön is képes arra, hogy a másik szenvedése iránti közönyt eredményezzen, együtt pedig rendkívül megnövelik ennek az esélyét. Akár egy tényleges vagy elképzelt tekintélynek engedelmeskedünk, akár dehumanizálva, dologként tekintünk embertársunkra, elhárulnak az akadályok azelől, hogy elnyomjuk a másik szenvedésének közvetlen tapasztalatakor átélt, egyébként húsba markoló empátiát. Ha e két feltétel egyidejűleg van jelen, akkor pedig adottak egy társadalmi katasztrófa feltételei.

Ezek az összefüggések jelölik ki az ózdi közkútelzárás tétjét. Az, hogy egy egész közösséget – hetekig tartó kánikula idején – korlátoznak a vízhez való hozzájutásban, semmiképp sem igazolható azzal, hogy esetleg vannak, akik visszaélnek a közkutak használatával. Ez nem más, mint egy – jelen pillanatban nem megfelelően szabályozott (mekkora mennyiségtől lopás a közkútról vett víz?) – jogi helyzetre hivatkozva elkövetett önkényes, kegyetlen tett. Minthogy nem ütközik törvénybe, természetesen nem bűncselekmény, ugyanakkor morálisan tarthatatlan.

Azt, hogy az ózdi polgármester valamilyen tényleges vagy elképzelt tekintélynek való engedelmeskedés vagy előítéletek hatására mutat-e teljes közönyt városa polgárainak szenvedése iránt, aligha fogjuk megtudni. Ugyanakkor drasztikus döntése, melyhez jól láthatóan mindaddig ragaszkodott, amíg ezt a felettes tekintélyek közvetlenül meg nem tiltották, egy tünet. Azt fejezi ki, hogy a demokrácia nem csupán intézményi szinten rendült meg, hanem immáron azok a morális alapjai is repedeznek, melyek hiányában az intézmények üresek.

Ez pedig arra utal, hogy a társadalomra sokkal nagyobb feladat vár, mint „pusztán” a demokratikus intézmények újjáépítése. Azokat a morális alapokat kell újra lerakni, melyek a rendszerváltás óta erodálódtak, átadva helyüket a tekintélyi viszonyoknak és az előítéleteknek, utat nyitva a kegyetlenségnek és a közönynek.

Az a kérdés, hogy az egymáshoz való viszonyunk újraértelmezésének és a szolidaritás megteremtésének első lépései miként tehetők meg, jelen pillanatban nyitott. Ugyanakkor az ózdihoz hasonló esetek magukban rejtik annak lehetőségét, hogy kijelöljük azokat a határokat, amelyeket egyetlen politikai erő sem léphet át. A rászorulók közvízhez való hozzájutásának joga – függetlenül a kánikulától – alighanem ilyennek tekinthető.