(Cikkemet Kovalcsik Katalin emlékének ajánlom)

Háromrészes cikksorozatunk a cigányság, a zeneiség és az identitás viszonyának változásait követi nyomon egy Borsod megyei falu cigánytelepének zenei ízlésvilágán keresztül. A zeneiség mindig is az a kitüntetett terület volt, ahol a cigány–magyar viszony identifikációs kérdései felmerülhettek. Elég, ha csak a „cigányzene” fogalmára gondolunk, amelynek úgynevezett „mulatós” vagy „kávéházi” formájában az is kérdéses, vajon mi lehet benne a cigány. Az, hogy cigányok játsszák? Vagy maga a zene eredete? Esetleg az előadás szituációja teszi cigánnyá, amelyben evidencia, hogy a „magyar” mulat, míg a „cigány” szolgáltatja ehhez az érzelmi muníciót, a zenét? A 80-as évektől kezdve azonban jelentős változások álltak be a „cigányzene” fogalmát illetően, amelyek mai napig hatást gyakorolnak a cigányság azonosulási lehetőségeire. Sorozatunk első részében bemutattuk, hogyan hatott az úgynevezett autentikus roma népzene a cigánytelepi közegekben élők zenei világára és ezzel együtt saját cigányságukhoz való viszonyulásukra. A második részben pedig megnézzük, milyen zenei irányzatok alakultak ki az ún. autentikus roma népzenéből, és ezek milyen új cigány pozíciókat jeleníthetnek meg.

Cigány „népzene” a folklóron túl

A 2000-es évek elejétől a cigány népzene kilépett az „autenticitás” intézményesített kereteiből, új formákban bukkant fel a cigánytelepek hétköznapjaiban. Ezen új formák a folklór- és táncházmozgalom értelmiséghez kötődő zenei világából a tömegkultúra és a popipar irányába indultak el. A 2000-es évek elején erőteljesen növekedett a cigány népzenei alapokat, motívumokat használó, „diszkósított”, szintetizátorral előadott zenék jelenléte a cigánytelepeken. A vitathatatlanul legnagyobb sikereket Bódi Guszti érte el, aki a 80-as évek végén Nagyecsedi Fekete Szemek nevű zenekarával a cigány népzene egyik meghatározó figurája volt. Bódi Guszti és felesége a 80-as évek végén Budapestre költözött, 2000-ben immár családi vállalkozásként adták ki első, cigány folklórelemekre épülő, ám a „mulatós” és a popzene határaira tehető albumukat. Bódi Guszti és a Fekete Szemek új lemezének nagy sikere lett, az akkori legnépszerűbb magyar tv-műsor, a mulatós zenét játszó Dáridóba is meghívták őket.

Bódi Guszti széles közönséget hozott lázba, zenéjében és imázsában szerencsésen találkoztak olyan zenei és előadói stílusok, hagyományok, amelyek egyszerre tették ismerőssé, de újszerűvé is produkcióját. A technozene keverése a népzenei elemekkel, valamint a „mulatós cigány” máig élő figurájának meglovagolása úgy nyitotta meg útját a többségi és a popzenei piac felé, hogy közben a roma közönség körében is jelentős és népszerű előadó lett.

Bódi Guszti igazi sztárnak számított a cigánytelepi közegekben, aki sztárságában és elismertségében is cigány, de mégsem marad meg a szűk roma zenei piac határainál. Ez az új előadói irányzat határterületeken helyezkedik el, amely a „cigány” társadalmi jelentéseit is mozgásba hozta. Bódi Guszti egyfajta ikonként működött, stílusos, ám mégis „cigányos” öltözködésével, hajviseletével olyan figurát jelenített meg, aki férfiasságának vonzerejével ugyan átível az etnikai határokon, mégis ehhez a férfiassághoz a cigányság köthető. A 2000-es évek elején alig akadt Gömbalján magára valamit is adni akaró cigány férfi, aki ne viselt volna Bódi Guszti-s körszakállt, hasonlóképpen divatossá vált a gusztis zakó és tánc. Rudi is körszakállra cserélte régebbi bajuszát. A körszakáll azonban rendkívül divatosnak számított a nem cigány fiatal férfiak körében is, így annak viselése nem feltétlen zárt be a cigányság terrénumába.

Míg az autentikus népzene egyfajta konzerválódott „eredeti”, úgymond „muzealizált” cigányt vitt a színpadra, még akkor is, ha maga a zene a cigány közegek hétköznapi világából tört fel a színpad nyilvánosságába, addig a pop- és „mulatós” zenei elemeket használó előadók a roma sztár figuráját hívták életre.

Bódi Guszti azonban, mint az autentikus népzenei hagyományból érkezők döntő többsége, az oláhcigány tradícióhoz kötődik. Felesége, Margó, akivel sokszor együtt énekelnek, különböző tv-műsorokban is közösen szerepelnek, sokkal inkább magán hordozza cigánysága jegyeit, hosszú, bokáig érő szoknyájával, összefogott hajával megjelenése egyfajta tradicionálisabb roma (oláhcigány) nőiséget testesít meg. Egy népszerű tévéshow-ban Margó arról beszél, hogy így ötven felé közeledve talán már picit rövidebbre cserélheti bokáig érő szoknyáját, amely a tradicionális roma nőiség egyik fő ismérve. A Bódi család gyakori vendége a kereskedelmi csatornák műsorainak, ahol cigányságuk mint élő, sajátos hagyományokat követő életforma jelenik meg.

A cigánytelepiek azonban sokkal komplexebben élték át ezt a jelenséget, számukra Bódi Guszti és Margó zenéjével és egész figurájával olyan divatot teremtett, amely a cigánysághoz kötődik, függetlenül attól, hogy mi a viszonya az autenticitással. A divat pedig természeténél fogva a nyilvánossághoz szól, ekképpen létrehozta a cigányság egy nyilvánosan is vállalható megjelenési módját.

Bódi Guszti abszolút dominanciája azonban a kétezres évek vége felé megszűnt, helyét fokozatosan átvették az inkább roma rendezvényeken játszó zenészek végletekig felgyorsult ritmusú dalai.

Amíg Bódi Guszti és Margó kihasználta a mulatós zene elmosódó cigány–magyar különbségtételét, addig a cigánytelepek zenei világát meghatározó másik jelentős figura, Grófó és a hozzá hasonló funkciót betöltő rendezvényzenészek némileg más stratégiához nyúltak. Ezek a zenészek szintén az oláhcigány tradícióhoz kötődnek, zenei világuk az esküvői vagy más, több száz főt megmozgató családi ünnepek hangulatát hozza. Grófó és más, hozzá hasonló zenészek zenei tevékenysége (Csiki Tibi, Dögös Robi, Roli, Hevesi Roma Fiúk) Bódi Gusztiékkal ellentétben főként különböző roma családi rendezvények köré összpontosul. Anyagi és egyéb forrásaik elsősorban a roma piacból származnak, dalaik, szövegeik és videóik képi világa szintén egy olyan jelentésvilágot alkot, amely nagyban a cigánysághoz köthető, mind az alkotók, mind a hallgatók számára. Klipjeik többsége vállaltan valamely „roma stúdió” gondozásában készült.

Grófó számait és videóit értelmezhetjük az oláhcigány tradíció performance-aiként, a produkciók sokszor lovári nyelven elhangzó köszöntőkkel kezdődnek, amit „diszkósított”, „felpörgetett” oláhcigány népzenei ritmusokra épülő dalok követnek. Repertoárjában jelentős helyt foglalnak el a tradicionális népzene lassú, szomorú hangvételű dalai, az ugyn. „hallgatók”.

A YouTube-on fellelhető videók többsége esküvők vagy egyéb fontos mulatságokon készült. Ezek a videók látványos erődemonstrációi a cigányságnak, amelyet az erőteljesen megjelenített nemiség és a rokonságban rejlő hatalom támogat. E videókon és dalokban felvonultatott anyagi javak, a rokoni kötődések erejének bemutatása, valamint a nemiség fokozott megjelenítése egyfajta védett, sérülésektől nem fenyegetett cigányságot tesznek átélhetővé. Ezen előadók tevékenységét követve kirajzolódik egyfajta cigány univerzum, a maga totalitásával és védettségével, amelyre oly nagy igény lehet a cigánytelepi élet sérülékeny pozíciójában.

A roma pop e vonulata nem a cigány–magyar különbségtétel ügyes mozgatásából nyeri erejét, hanem éppen ellenkezőleg: a cigány identitást végletekig hajszoló, szinte hisztérikus akarásából. Ennek megfelelően a zenészek megítélése is más, mint a Bódi Guszti-féle, nem cigány szórakoztatóiparban erőteljesebben jelen lévő előadók esetében.

Grófó és a többi népszerű és ismert rendezvényzenész nem sztár, nincs körülöttük kultusz, ők azt a cigány figurát testesítik meg, amely elérhető egy telepi fiatalember számára. Elég, ha szerez valaki egy szintit, megtanul pár dalt, és máris ő lehet az adott mulatság Grófója vagy Dögös Robija. Hogy milyen vonzereje is van ennek a figurának, jelzi, hogy még a legszegényebb családok is elő tudnak teremteni egy szintetizátort, ha valamelyik fiúgyerek érdeklődik az effajta zenélés iránt.

De mi lehet olyan vonzó ebben a figurában? A gömbaljaiak és a környező falvak cigány közösségeinek nagy része nem engedhet meg magának olyan pazar és hivalkodó mulatságokat, amilyeneket ezeken a videókon látni. A roma tradíció sem nyújt kapaszkodót számukra, az is igen ritka, hogy több száz fős családi ünnepséget rendezzenek. Ugyanakkor a keresztelők, ballagások, esküvők, húsvétok, szilveszterek vagy csak a hétvégi mulatságok fontos velejárója a fenti zene. Kétségkívül a fenti előadók alkotják az ünnepek zenei repertoárjának jelentős szeletét, ilyenkor a mulatozók cigánytáncot táncolnak, a mindenfele szaladgáló kisgyerekek azzal aratják a legnagyobb sikert, ha ők is bemutatják tudásukat. Ezek a bulik családi rendezvények, nem csupán abban az értelemben, hogy a vendégek többsége rokon, hanem generációs tekintetben is. Az idősektől az újszülött csecsemőkig, mindenféle korosztály képviselteti magát, igaz, a kamaszok sokszor a maguk útját járják, de időről időre megjelennek, táncolnak, iszogatnak szüleikkel és más idősebb rokonaikkal. Tehát a mulatságok egyrészt magukban foglalják a cigánytelepi tapasztalatok egész skáláját, másrészt a két meghatározó kötődés, a cigányság és a rokonság egymás által válik átélhetővé. Éppen a cigányság megjelenítése és átélése adja e zenék legfőbb vonzerejét, a szövegek egy része magyarul szól, de a másik felét ugyanazon a „mitikus” „cigánynyelven” éneklik, amelyet Rudiék annak idején oly nagy igyekezettel próbáltak utánozni a zenekarban. A cigányság e közegekben ismerős tematikákkal karöltve jelenik meg, úgymint testvériség, család, szegénység, szerelem vagy éppen a mindenre fittyet hányó mulatozás. Az utóbbi években a zenék ritmusa a végletekig felgyorsult, Dögös Robi „Bombája” szinte az eksztázisig fokozza a sebességet, ami nyilvánvaló összefüggésben áll az amfetaminszármazékok elterjedésével. Habár Gömbalján a mulatozások alkalmával sosem találkoztam kábítószerrel, a felpörgött ritmusra droghasználat nélkül is fogékonynak tűnik a helyi közönség. A gyors zene őrült ritmust diktál a táncolóknak, rokonoknak, testvéreknek és mindazoknak, akik a cigányság és a család e közös, felfokozott ünnepén részt vesznek.

Ahogy láttuk, a dalok cigány népzenei alapokra épülnek, többnyire cigány nyelven szólnak, cigány előadóktól, cigány közönségnek, akiket olykor az előadó expliciten is megszólít, klipjeiket roma zenei stúdiók készítik, szövegviláguk és „színpadi” megjelenésük szintén a cigánysághoz kötődik. Úgy tűnik, ez a zenei világ egy némileg zárt cigány „mikrokozmoszt” jelenít meg a maga értékeivel, rendszerével, nemiségével, esztétikájával és nem utolsósorban védettségével. Mindez tükre lehet bizonyos társadalmi viszonyoknak, egyrészt annak a bezáródásnak, amely a mai felnövekvő generáció kapcsolatait jellemzi, másrészt a cigányságban rejlő identifikációs potenciál egyre erőteljesebb kihasználásának.

Mózes, Rudi 16 éves fia cigánytelepen nőtt fel, ő már a helyi „elcigányosodott” iskolába jár, barátai legfőképpen cigány unokatestvérei közül kerülnek ki, helyi „magyarokkal” nem sok alkalma akad érdemben találkozni, dacos ellenszenvvel viseltetik irányukban. Egyik példaképe 25 éves unokatestvére, Józsika, aki szintetizátorával járja a környékbeli cigány lagzikat, mulatságokat, hogy ott fizetség fejében egész éjjel játssza e bulik kedvelt dalait. Mózes mindig is érdeklődött a zene iránt, gyermekkora a Színes Rózsák együttes igézetében telt, majd amikor apja kilépett a zenekarból, és fiaival próbált új együttest alapítani, ő tűnt a legszorgalmasabb, legelkötelezettebb tagnak testvérei közül. A kísérlet nem tartott sokáig, a cigány népzenei hullám elültével egyébként sem tudtak volna sok helyen fellépési lehetőséghez jutni. Hamarosan azonban egy új zenészi pozíció jelent meg a láthatáron, amely elbűvölte Mózest, mégpedig a helyi „Grófó” vagy „Dögös Robi” szerepe, aki levezényli a mulatságokat. Mózes maga is kapott egy szintetizátort, buzgón gyakorol rajta, hogy egyszer ő lehessen a cigányság és a rokonság e nagy ünnepeinek karmestere.

Mózes idealizált zenészfigurája, ellentétben apjával, Rudival, már nem áll fel a színpadra, hogy ott elválasztva a közönségtől és az őt megítélő zsűritől eljátssza a „hajdani”, elveszett „igazi” cigány alakját. Ez a figura már a „jelenben” zenél, színpad nélkül, egybeforrva a testvérekkel, a cigányság és a rokonság aktuális ünnepén. Az ünnepek, ahogyan a zene is, egyfajta cigány mikrokozmoszok a maguk totalitásával és zártságával, amelyek lehetőséget adnak a közös „cigány testvériség” eksztatikus átélésére.

„Mindenki abból főz, ami van” – mondja a népi bölcsesség, és valóban Mózesnek és a többi, hasonló közegben élő fiatalnak mára kevés lehetősége akad erőforrásokat találni a cigányságon, a rokonságon és a nemiségen kívül. A szegregált iskolák színvonala ismert, az onnan induló tanulók legjobb esetben is csak egy szakmát szerezhetnek. Ám ha még keresztül is verekszik magukat a tudásbeli hátrány ledolgozásán, a számukra tökéletesen új és idegen társadalmi kapcsolatok állják majd útjukat, hiszen a szegregált iskolák tanulói 15 éves korukig nem érintkeztek érdemben mással, mint unokatestvéreikkel, rokonságukkal és hozzájuk hasonló közegekben nevelkedett cigányokkal. Erre a problémára az ugyancsak szegregált középiskolák nyújthatnak „megoldást”, hiszen ott legalább a számukra idegen kommunikációs formákkal és kisebbségi helyzetükből fakadó szorongásaikkal nem kell megküzdeniük, cserébe viszont általában használhatatlan szakmákat tanulhatnak, végtelenül gyenge színvonalon. Így aztán egy telepi fiatal, talán reálisan felmérve esélyeit, általában nem fejezi be az iskolát, nem igazán látja értelmét, hiszen jelenleg Gömbalján, az elmúlt húsz év erőfeszítései ellenére sem ismerhet olyan, hasonló közegből származó fiatalt, aki szakmájának köszönhetően most jobban élne. Ha léteznek is helyi roma építőipari vállalkozók, azok is inkább kapcsolataiknak és rokonságuknak köszönhetik előrejutásukat, mint nagy nehezen megszerzett kőművesszakmájuknak.

Tehát úgy tűnik, egy helyi fiatalnak nem marad más, mint eleve „kötelező” cigánysága, rokonsága, a mélyen átélt testvériség és a nemiség. A fenti zenék pedig éppen e négy fontos jelentéssel dolgoznak, méghozzá úgy, hogy azok egymást erősítve, gazdagsággal és hatalommal ruházódnak fel.

Míg azonban Grófó, Dögös Robi és többiek elsősorban a „gigantikus” családi ünnepek ceremóniamesterei, addig Kis Grófó, a fiú, a roma pop ma legnépszerűbb figurája, külön utakon jár. Hétvégenként dszigolónak öltözik, hogy élje a cigány férfiségtől megrészegült aranyifjak „olaszos világát”. Mózesnek és a több tízezer hozzá hasonló fiatalnak ugyan esélye sincs magát szombat este 7-es BMW-be vágni és drága helyeken whisky-kólát inni, mégis Kis Grófó a cigány fiatalság ikonja lett, akinek lehengerlő fellépése előtt aznap éjjel leborulnak a nők, és meghajol a világ. Szombat és péntek esténként szerte Borsodban, Budapesten és egész Magyarországon ezernyi Kis Grófó kezdi meg hódításait, diszkó híján a helyi kocsmában vagy a másik cigánytelepen.

A cigány zenei világ e fenti „bezáródásával” párhuzamosan azonban egy „nyitásnak” is tanúi lehetünk. A népzenei alapokra épülő, „diszkósított” roma zenék, egyre többször egészülnek ki a következőkben „analogikusnak” nevezett zenei elemekkel, pl. közel-keleti vagy latinos ritmusokkal. Ahogy láttuk és hallhattuk, Kis Grófó „olaszosan” sétált ki apja tradicionálisabb mulatságairól, hogy saját buliját járja. De nem pusztán a folklórhoz kötődő zenék esetében lelhető fel ez a jelenség, a kétezres évek közepétől sorra jelentek meg olyan roma zenészek, akik az általam analogikusnak nevezett zenei irányzatok stílusában arattak szélesebb körű sikereket. A cigányság és zeneiség ezen új típusú kapcsolatával a 3. részben ismerkedhetünk meg.