„A türelem azokkal szemben, akik a vallási dolgokról másképpen vélekednek, oly egybehangzó az evangéliummal és a józan ésszel, hogy szinte szörnyűségnek tűnik föl, ha emberek ily tiszta fényben vakoskodnak.”

John Locke: Levél a vallási türelemről
 

„Ha az iszlamisták valahol Európában a helyi törvény feletti hatalomra akarnak szert tenni, azelőtt nem kell meghajolni. Például Rotterdamban azt követelik állítólag, hogy a »skyline«, Rotterdam tenger felől nézhető körvonala mecsetekkel és minaretekkel legyen meghatározva… Az viszont biztos, hogy nem kell jó szemmel nézni, ha a párizsi elővárosokban ezrével gyújtják fel az autókat. Ha van ma Európában totalitárius kísérlet, az az iszlamizmus, az iszlám hittételeinek erőszakos terjesztése.”

Az olvasó téved, ha azt hiszi, a fenti mondatok Geert Wilderstől származnak, ezeket a gondolatokat ugyanis a Magyar Narancsnak adott interjújában nem más fogalmazta meg, mint Konrád György. Az interjú pikantériáját azonban nemcsak az adja, hogy ezek a mondatok Konrádtól hangzottak el, hanem az is, hogy a riport apropója az Európai Bizottság felkérése: a neves író (több más, neves értelmiségivel egyetemben) vegyen részt „egy, az »európai alapértékeket tisztázó« szöveg létrehozásában”.

Rendkívül meglepő, hogy egy ilyen kaliberű gondolkodó ennyire reflektálatlan, sztereotip véleménynek ad hangot, mely ráadásul nemcsak a témában való járatlanságról tanúskodik, hanem sugárzik belőle a muszlimokkal szembeni mély ellenszenv is. Konrád szerint „nem kell meghajolni” azelőtt, ha az iszlamisták a helyi törvények fölé akarják helyezni magukat, és nem követelhetik, hogy a „saria érvényesüljön Hollandiában”. Érthetetlen, hogy Konrád miért a szélsőséges fundamentalistákkal azonosítja az európai iszlám egészét, ilyen alapon a haszidokból kiindulva ugyanúgy mondhatta volna, hogy a zsidók (így általánosságban) nem ismerik a nemi egyenlőséget.

Talán akkor lenne Konrád reakciója adekvát, ha az európai muzulmánok többsége iszlám államot kívánna, de ez erősen kétséges. Például az EU-ban élő mozlimok több mint harmada török, ahol a saria támogatottsága nagyon alacsony. Továbbá Jytte Klausen elitkutatásából az is kiderül, hogy a saria igénye az európai mozlim vezetők körében is elenyésző: a 300 interjúalany szinte egyöntetű véleménye volt, hogy a vallási jogot az állami jog alá kell rendelni.

A muszlimok valójában sem a saria kizárólagos állami joggá emelésére, sem a büntetőjogként való implementálására nem törekszenek, a konkrét igények a magánjog esetében merülnek (és merülhetnek) fel, például a pénzügyek és a családjog területén. Konrád tehát nem vesz róla tudomást, hogy a nyugati liberális demokráciákban élő mozlimok többsége valójában nem az adott állam iszlamizálására vágyik, inkább arra, hogy muszlimként is ugyanúgy részesüljenek az egyenlő állampolgárság előnyeiből, mint más vallások hívői vagy éppen az ateisták. Azaz követeléseik oroszlánrésze arra irányul, hogy James Madisonnel szólva „egyenlő feltételek mellett léphessenek be a politikai közösségbe”.

Szintén nem egy világszerte elismert komoly íróra vall, hogy miskolci rendőrkapitányokat megszégyenítő egyszerűséggel értékel komplex társadalmi problémákat. Egyrészt az európai muszlim integráció problémáiért csak a muzulmánokat teszi felelőssé, másrészt úgy tűnik, a társadalomba való sikertelen beilleszkedés okát kizárólag vallási kérdésként fogja fel, mintha az az iszlám dogmáiban lenne keresendő, nem pedig egy összetettebb gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatban.

Konrád ráadásul figyelmen kívül hagy két fontos dolgot is. Először is a sariának (vagy bármilyen más vallási jognak) lehetnek olyan előírásai, amelyek vagy teljesen összhangban vannak az állami előírásokkal, vagy legalábbis nem mennek velük szembe. Angliában például a pénzintézetek mindenféle állami felszólítás nélkül maguk kezdtek el forgalmazni olyan pénzügyi termékeket, melyek a kamatot erkölcstelennek tartók számára is lehetővé tesznek bizonyos tranzakciókat (például ingatlanvásárlást). Nehéz belátni, milyen alapon lenne kifogásolható, ha a jogrendszer teret engedne az ilyen megoldásoknak.

Másodszor pedig a legilliberálisabb állampolgárokat is megilletik egyes alapjogok, a vallási csoportokat pedig bizonyos fokú autonómia, ami mindenképpen egy nagyon kényes „manővert” kíván meg, melynek során tulajdonképpen az állam úgy próbálja minimalizálni az esélyét, hogy egy felekezet árthasson a saját tagjainak, hogy közben minél kevésbé avatkozik direkt módon annak életébe. A fő szempont az lenne, hogy az állam „teremtsen helyet” a méltányolható kérelmeknek (mint a fenti pénzügyi példa esetében), vagy akár hivatalosan is ismerje el őket (például az egyházi esküvői szertartásokat), de semmiképp se adjon biankó csekket a vallási csoportoknak, hogy meglévő vallási kódexeiket feltétel nélkül alkalmazzák. Azaz az államnak a felekezetekkel nagyon óvatosan kell bánnia, ha nem akarja megsérteni a vallás szabadságát, és ez az érzékenység vagy tapintat az, ami Konrád szavaiból teljesen hiányzik.

A csoportok autonómiájának viszont határai és feltételei vannak – például nem sérthetik senkinek az alapvető jogait –, így akinek bármilyen igénye van, akár vallási, akár világi követelésről van szó, csak a jogok nyelvét használhatja, nincs más mód, hogy sikert érjen el (Yasemin Soysal találó észrevétele, hogy az európai muszlimok követeléseik megfogalmazására átvették az emberi jogok retorikáját). A szekuláris állam tehát nem tűri meg, hogy a saria párhuzamos jogrendszerként működjön a hatályos állami jog mellett (akkor a szuverén nem lenne többé szuverén), de adott esetben biztosíthat autonómiát vallási gyülekezeteknek, hogy (bizonyos feltételek mellett) saját morális előírásaikat alkalmazzák. Nagy-Britanniában egyes családjogi kérdésekben a muszlimok már az 1970-es évek óta fordulhatnak (mindkét fél beleegyezése esetén) muszlim döntőbíróságokhoz (Muslim Arbitration Tribunal), melyek peren kívüli megegyezést biztosítanak a résztvevőknek, de minden olyan esetben, amikor a saria ütközött a hatályos brit joggal, az állami bíróságok felülírták ezeket a megállapodásokat. Szoros monitoring mellett így az állam akár egy vallási szerv határozatait is jogerőre emelheti, mert ha azok egybeesnek a hatályos jog céljaival, indifferenssé válik, hogy azokat vallási vagy világi okból fogadják-e el.

A lényeg tehát, hogy a végső szót az állam mondja ki, és legyen garancia az egyén védelmére. Ezért azon sem kell meglepődni, hogy a saria ilyen, részleges és a hatályos jognak alárendelt elismerését pár évvel ezelőtt Angliában nem a helyi iszlám elit, hanem az akkori canterburyi érsek, Rowan Williams vetette fel.

Konrád György azt mondja, hogy a muzulmánok kultúrájukat megtarthatják, de be kell illeszkedniük a társadalomba. Egyrészt ez nyilvánvalóan nem csak rajtuk múlik, másrészt nem világos, hogyan tarthatják meg kultúrájukat, ha például nem emelhetnek vallási céllal épületeket. (Zárójelben: már maga a mód, ahogyan Konrád a minaretek ügyét felveti, abszurd, azaz hogy a muszlimok „állítólag” a rotterdami skyline-t minaretekkel és mecsetekkel akarják „meghatározni”. Ilyen igényt a helyi muszlim közösségek nyilvánvalóan nem fogalmaztak meg, a téma e tálalása leginkább a Leefbaar Rotterdam [Élhető Rotterdam] szélsőjobboldali párt retorikáját idézi; ki tudja, talán Konrád egy Marco Pastors- [az LR egyik volt vezetője] interjúból tájékozódott. 2002–2005 között Rotterdam városatyájaként Pastors állította, hogy a minaretek építésének megálljt kell parancsolni, mert azok „dominálják” a skyline-t.)

Az Antipolitika szerzőjének ugyanis illene tudnia, hogy a minaretépítési tilalom legalább két olyan alapelvvel is ütközik, melyet ma minden nyugati demokrácia a magáénak vall: a vallásszabadsággal és az egyenlő állampolgárság ideáljával. Ma a társadalomtudósok között teljes egyetértés van abban, hogy a vallásszabadság megkívánja a vallásgyakorlás bizonyos materiális feltételeit, mint például a gyülekezet számára fenntartott épületeket. Pusztán esztétikai alapon megvonni ezt a szabadságot (nevezetesen, hogy egy adott egyházi épület rondítja a városképet) csak nagyon kivételes esetben lehet, ha például egy történelmi városrész építési tilalmat kíván meg. De ez csak akkor legitim érv, ha az ilyen megfontolásokat minden felekezetre (és nem felekezetre) egyformán alkalmazzák. Ez utóbbi tulajdonképpen egy formális egyenlőségi követelmény, melynek itt Európában a történeti kontextus miatt is különös súlya van.

Kontinensünk legtöbb országában ugyanis az augsburgi béke alapelvének (cuius regio, eius religio) nyomán a vallás és az állam összefonódása megszilárdult: az Egyesült Államokkal szemben az európai államok többsége ma is csak mérsékelten szekuláris (jó példa erre Nagy-Britannia és Dánia, ahol ma is létezik hivatalos államvallás). Az ilyen mérsékelt szekuláris államokban viszont kézenfekvő, hogy egy felekezet a formális egyenlőség alapján is megfogalmazhat bizonyos igényeket: ha A egyház élhet x joggal, akkor B egyházat ugyanúgy megilleti ez a jog. A brit szociológus, Tariq Modood például ezen a módon látja igazolva az európai mozlimok számos igényét: ha a keresztény és a zsidó egyházakat megilletik bizonyos jogok/kiváltságok, akkor ezeket a jogokat/kiváltságokat az iszlám híveitől sem lehet megtagadni. (Fontos persze leszögezni, hogy a formális egyenlőségen alapuló érvelésnek is vannak határai. Ez az érvelés ugyanis csak akkor legitim, ha az így előállt egyenlőség igazságos. A lényeg, mint már említettem, az, hogy az állam akkor engedjen szabad utat a vallási törekvéseknek, ha azok nem sértenek alapjogokat. A muszlim házassági ceremónia állami esküvőként való elismerése méltányolható igény, de az már nem, hogy a férjnek legyen egyedül joga kimondani a válóokot.)

Ha tehát érvényt akarunk szerezni a vallásszabadság egyenlőségének, akkor nem diszkriminálhatjuk egyik felekezetet a másikkal szemben, így a minaretek építése csak abban az esetben tiltható meg, ha 1) az építés ellen méltányolható indok van, 2) azt minden felekezetre egyformán alkalmazzák. Minden más eset egy vallási felekezet „kipécézése”, azaz nem más, mint felekezeti diszkrimináció. Ezért ha Rotterdamban nem lehet minaretet építeni, mert az megváltoztatná a „skyline tenger felől nézhető körvonalát”, akkor ez más egyházakra is ugyanúgy kell hogy vonatkozzon. A svájci minaretépítés elleni pánik esetében az ellenzők ráadásul nem is leplezték, hogy egészen primitív, zsigeri megfontolásból ellenzik az épületek megépítését: a 2009-es népszavazás során az alapvető érv az volt, hogy az iszlám veszélyes, és terjedését meg kell állítani – könnyen belátható, ez mint indok az építési tilalomra teljesen önkényes és illegitim.

Az Európai Bizottság projektjéhez visszakanyarodva, van itt egy jellegzetesen modern európai történet, ez pedig nem más, mint a vallási intolerancia újbóli megjelenése. Egy világszerte ismert és nagyra tartott értelmiségitől rendkívül meglepő, hogy beáll ebbe a sorba, és azt külön szomorú látni, hogy egy egykor jeles liberális gondolkodó ma a szabadelvűség alapvető értékeit félretéve ilyen illiberális nézeteket vall. Úgy tűnik, a bizottság hatalmas öngólt rúgott, amikor Konrádot kérte fel erre a feladatra.