Az Alkotmánybíróság 24/2013. (X. 4.) AB-határozatában úgy döntött, hogy alkotmányos a 2006. őszi tömegoszlatásokkal összefüggő elítélések orvoslásáról szóló 2011. évi XVI. törvény (semmisségi törvény). A törvény a 2006. szeptember 18. és október 24. között, Magyarország területén, a tömegoszlatásokhoz kapcsolódóan elkövetett, hivatalos személy elleni erőszak, rongálás, illetve garázdaság miatti elítélések, továbbá a bíróság hatáskörébe tartozó rendzavarás, garázdaság és veszélyes fenyegetés szabálysértése miatt meghozott marasztaló ítéleteket nyilvánította semmissé, amennyiben az elítélés vagy a megállapítás alapját kizárólag rendőri jelentés, illetve rendőri tanúvallomás képezte. Az Alkotmánybíróság (AB) 11:3 arányban hozta meg a döntését.¹

A jogszabállyal kapcsolatos alapvető alkotmányossági probléma a hatalommegosztás és a bírói függetlenség elveit érinti. A törvény ugyanis egyedi bírói döntések semmisségét mondta ki, ezáltal pedig a törvényhozó „felülmérlegelte” azokat. A hatalmi ágak elválasztásának elvéből az következik, hogy a törvényhozó egyedi ügyekben nem ítélkezik, a bírói függetlenség pedig többek között az ítélkezés, a körülmények mérlegelésének függetlenségében ölt testet. Ezért a kérdés az, hogy az AB milyen indokok alapján találta igazolhatónak a hatalommegosztás és a bírói függetlenség sérelmét.

A törvény alkotmányellenességének megállapítását a Magyar Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért (amely szervezetek programvezetői jelen cikk szerzői) közösen indítványozta. A két szervezet álláspontja szerint a törvényhozó durván beavatkozott a bíróságok munkájába, amikor áttörte a jogerő intézményét, holott az esetleg jogszerűtlen elítélések anélkül is orvosolhatók lettek volna (a perújítás segítségével), és ezzel aláásta mind a hatalmi ágak elválasztásának érvényesülését, mind a jogbiztonságot, mind az igazságszolgáltatásba vetett közbizalmat. A megváltozott alkotmánybírósági eljárási szabályok miatt azonban az AB nem ezt, hanem húsz bíró egyébként hasonló érvekkel operáló indítványát bírálta el. Az alábbiakban azt mutatjuk meg, hogy az AB tévesen állítja párhuzamba a vizsgált jogszabályt a korábbi semmisségi törvényekkel, valamint azt, hogy az AB az indítványok egyes részeivel kapcsolatos elutasító döntéseit is elmulasztotta megfelelően megindokolni.

Az AB egy 1990-es határozatában fektette le a semmisségi törvények funkcióját, ennek értelmében: „A semmisnek tekintés az elítélt jogi, erkölcsi és politikai rehabilitálását jelenti, de a semmisség kimondásával az Országgyűlés nem a bíróság jogkörében jár el, és nem az elítélések megalapozottságát és törvényességét vizsgálja” – 16/1990. (VII. 11.) AB-határozat. Ezzel összhangban helyesen állapítja meg a most vizsgált határozat, hogy a korábbi semmisségi törvények „[…] a semmisséget meghatározott időintervallumon belül elkövetett, az anyagi jognak megfelelően nevesített, politikai természetű vagy meghatározott politikai okból, célból elkövetett, illetve az adott típusú társadalmi rendszer védelmére konstruált (pl. tervbűncselekmények) bűncselekményekhez kötötték. Az így megjelölt bűncselekményi körre a semmisség teljes egészében, a bizonyítási eljárás minőségétől, az alkalmazott bizonyítási eszközöktől függetlenül, válogatás nélkül kiterjedt.” Ehhez képest azonban a most vizsgált semmisségi törvény célja – előterjesztőjének indokolása szerint – az volt, hogy „erkölcsi és jogi elégtételt nyújtson mindazoknak, akiknek a 2006. őszi tüntetésekhez kötődő eljárásokban csorbultak emberi, polgári és politikai jogaik, illetve a tisztességes eljáráshoz való joguk. Általános, tágabb értelemben azonban a törvény célja nyilvánvalóan az is, hogy visszaadja az igazságszolgáltatás jogszerűségébe vetett társadalmi bizalmat, és helyreállítsa a 2006. őszi utáni eljárások során súlyosan megbillent demokratikus és jogállami egyensúlyt.” Azon nem lamentálunk, hogy milyen politikai jogok sérelmére került sor az eljárásokban, mert erre vonatkozóan utalást sem ismerhetünk meg az AB döntéséből; de azon igen, hogy miből gondolja azt az AB, hogy a jogállami követelményeknek megfelelő büntetőjogi értékelést végzett az Országgyűlés (!) akkor, amikor az utólag megkérdőjelezhető tartalmú rendőrségi vallomásokra alapított ítéletek semmissé nyilvánításáról döntött. Ha ugyanis volt hamis tanúvallomás, akkor az perújítási ok, és a bíróságok feladata a hiba korrigálása. Ha pedig nem volt ilyen, akkor nem világos: miért lehet egy jogállamban indokolt a jogerős bírói határozatok megsemmisítése, és miért országgyűlési képviselők döntenek erről? Ez vajon hogyan járul hozzá a „megbillent demokratikus és jogállami egyensúly” helyreállításához?

Az AB fő érve az volt, hogy a semmisségi törvény analóg a korábban megalkotott semmisségi törvényekkel, amelyek kommunizmus idején, illetve konkrétan az 56-os forradalommal összefüggésben az alkotmányossággal és az alapjogokkal ellentétesen meghozott büntetőítéleteket érintették, és kiállták az alkotmányosság próbáját (a semmisséggel kapcsolatos legrészletesebb érvelés a 1459/B/1992. AB-határozatban olvasható). Véleményünk szerint azonban az AB most alapvetően téves döntést hozott.

A kommunista diktatúra alatt elkövetett jogsértésekkel kapcsolatos analógia alapja csak az lehetne, hogy 2006 őszén a magyar állam éppúgy nem volt jogállam, mint a kommunista diktatúra idején. A 2006-os eseményeket értékelő, az AB által is hivatkozott jelentések azonban ezt nem támasztják alá. E jelentések alapján csak annyi állítható, amennyit az AB egyébként ki is mond: „[D]eklaráltan a jogállam keretei között, de azzal összeegyeztethetetlen események történtek.” Csakhogy ez még kevés a hasonlósághoz: a népi demokráciák egyfelől nem is deklarálták magukat jogállamként, másfelől – és ez a fontosabb – a jogállammal összeegyeztethetetlen események minden jogállamban előfordulnak. A jogállam nem abban különbözik a nem jogállamtól, hogy ott nem fordulnak elő jogsértések, hanem abban, hogy nem hagyja annyiban a jogsértést, és pártatlan intézményeket és eljárásokat biztosít azok orvoslására. Ennek a követelménynek pedig általánosságban a magyar igazságszolgáltatás is megfelelt (a működését érintő kritikák mellett is). A bíróságok és a hatóságok az előzetesen lefektetett jogszabályok alapján hozzák meg döntéseiket, továbbá mind rendes, mind rendkívüli jogorvoslattal élhetnek azok, akiket bűncselekmény elkövetésével vádol az ügyész, vagy ítél el a bíró, továbbá azok a kártérítési mechanizmusok is rendelkezésre állnak, amelyek a máshogy már nem orvosolható jogsértő elítélésből származó anyagi és erkölcsi károkat hivatottak helyrehozni. Ilyen körülmények között nincs ok megkérdőjelezni a különvéleményt megfogalmazó Lévay Miklós állítását: „Az egyes ügyekben a jogértelmezés, az eljárás vagy a bizonyítás során elkövetett esetleges hibák javítása nem egy másik hatalmi ág feladata, hanem a jogorvoslati eljárásban a többszintű fórumrendszeren belül megoldandó probléma” [101].

A „zárványelmélet”, amely szerint arra a néhány napra 2006-ban az ország nem volt jogállam, utána pedig megint az lett, azonban nemcsak a ténylegesen rendelkezésre álló felelősségre vonási és reparációs mechanizmusok miatt értelmezhetetlen. Ha igaz volna ez a feltevés – ami mellett tehát az AB éppúgy elkötelezi magát, mint a kormánypártok –, akkor tudnunk kellene arról is, hogy mikor billent helyre a rend, és mitől. Erről azonban sem a törvény indoklása, sem az AB nem mond semmit – ami nem meglepő, mert ezekre a kérdésekre nincs válasz. 2006 ősze kétségtelenül a Magyar Köztársaság szégyenfoltja – de az ország a valóban elkövetett tömeges jogsértések ellenére is jogállam maradt: a jogrendszer rendes működési mechanizmusai között utólag orvosolni lehetett a jogsértéseket. Az, hogy egyes jogsértések esetében a jog nem tudott megoldást kínálni, nem a rendszer patológiájával magyarázható (hamis tanúvallomások és fel nem derített bűncselekmények minden jogállamban vannak).

Mivel az AB reflektálatlanul hagyja ezeket a kétségeket, gond nélkül lép tovább a korábbi semmisségi törvényekkel való analógia másik eleméhez: a speciális cél és rendeltetés (a jogsértő ítéletek áldozatainak rehabilitációja) kivételesen indokolhatja az alkotmányosság általános követelményeitől való eltérést és ennek következtében a nagyvonalúbb alkotmányossági vizsgálatot [78]. Véleményünk szerint azonban egy törvény kivételessége éppen a kivételesen szigorú alkotmányossági mércék alkalmazását indokolja, és nem fordítva. Az indokoláshoz ilyenkor nem elegendő az, hogy az egyes kifogások tekintetében általánosságban kifejtse az AB az alkotmányossági követelményeket, majd kijelentse, hogy a semmisségi törvény nem ütközik azokkal. A korábbi semmisségi törvényekről például a mostani határozat is elismeri, hogy megalkotásukat tudományos tényfeltárás előzte meg, és a jogalkotó végső eszközként alkalmazta a semmisséget a jogsérelmek orvoslására [37–40] – ám az indoklás nem azzal folytatódik, hogy mindezen körülmények fennállását a semmisségi törvénnyel kapcsolatban is bemutatja.

Szintén magyarázatot kívánt volna az is, hogy ha csak arra a néhány napra billent ki a jogállam 2006-ban, akkor miért az azt követő időszakban folyt eljárásokban született döntéseket semmisítik meg – hiszen a semmisségi törvény tárgyi hatálya alá tartozó ügyekben a jogerős bírósági döntések akár évekkel később születtek meg. Továbbá arról valószínűleg sem az országgyűlési képviselőknek, sem a többségi álláspontot osztó alkotmánybíráknak nincs tudomásuk, hogy a semmissé nyilvánított esetekhez hasonló ügyekben teljesen tipikus a rendszerváltás óta és 2006-ot követően is, hogy embereket kizárólag rendőri jelentések és tanúvallomások alapján ítélnek el. Ha ugyanis tudomásuk lett volna erről, akkor nem maradnak adósak annak magyarázatával, hogy miért esik a szabad bírói mérlegelés elvére is tekintettel más megítélés alá a 2006-os ügyek tárgyalása, mint a korábbi vagy későbbi ügyekben hozott, ugyanilyen bizonyítékokra alapozott ítéletek sorsa.

Az AB-határozat azzal is érvel, hogy a bírói hatalom függetlensége nem korlátlan, hiszen a bírói döntések a törvényeknek vannak alávetve. Ezzel kapcsolatban a bírói függetlenség egy plasztikus megfogalmazását idézzük: „A bíró törvényi alávetettsége nem terjedhet odáig, hogy az a döntéséért személyes és szakmai felelősséggel tartozó bírót más hatóság elhatározásán alapuló intézkedés kritikátlan megjelenítőjévé fokozza le. Nem járhat továbbá azzal sem, hogy a bíróság bármely döntést valódi mérlegelési lehetőség nélkül, a bírói meggyőződés kialakításához szükséges eszközök és jogi feltételrendszer hiányában, avagy valamely, az említett feltételeket biztosító eljárás keretében korábban kialakult meggyőződése ellenére kényszerüljön meghozni” – 47/2003. (X. 27.) AB-határozat. A semmisségi törvény véleményünk szerint éppen ezeket a követelményeket sértette meg, hisz a jogalkotó nem indokolta meg, hogy az akár a jogerő áttörésével járó rendkívüli perorvoslatok miért nem voltak alkalmasak a vélt vagy valós anyagi jogi vagy eljárási hibák kiküszöbölésére, ugyanakkor az egyedi ügyekben ítélkező bíráknak semmilyen mozgásteret nem hagyott a meghozandó ítélet kapcsán.

Mind az indítványoknak, mind Lévay Miklós különvéleményének fő állítása – amit magunk is osztunk –, hogy a jogalkotói cél elérhető lett volna enyhébb, a hatalommegosztást és a bírói függetlenséget kevésbé, illetve egyáltalán nem sértő eszközökkel is [106–107]. Paradox módon a határozat által citált nemzetközi példák is ezt támasztják alá [62–72]. Mert bár azok egy része olyan cselekményekkel kapcsolatos, amelyeket háborúk idején követtek el, és a vietnami háború katonai szolgálatmegtagadóinak esete sem hasonlítható a 2006-os hazai eseményekhez, mégis az összes hivatkozott nemzetközi példa amnesztiáról és nem bírói döntések megsemmisítéséről szól. Valóban, az amnesztiával ugyanazt a politikai célt érhette volna el a parlament, de anélkül, hogy felülmérlegelte volna a bírói döntéseket, és ezzel arra kényszerítette volna a bíróságokat, hogy maguk váljanak az országgyűlési többség politikai akaratának kiszolgálójává akkor, amikor felmentik a terhelteket. (Ezen a ponton véleményünk szerint az is megmutatkozik, hogy a jogalkotó a saját döntéséért viselt politikai felelősséget kifejezetten ráterhelte a bíróságokra is: velük mondatta ki azt, amit maga gondolt.) Az amnesztia politikai igazolásához is meg kellett volna magyarázni természetesen, hogy miért esnek más megítélés alá a kizárólag rendőri vallomásokra és jelentésekre alapozott ítéletek a 2006-os események során elkövetett cselekmények kapcsán, mint az ugyanilyen korábbi vagy későbbi esetekben, de mindent mérlegre téve ez védhető álláspont is lehetett volna. 

Ezt az egész kérdéskört azonban az AB annyival intézi el, hogy elismeri a jogalkotó szabadságát a rendelkezésre álló jogi eszközök megválasztásában. Annak ellenére tesz így az AB, hogy maga is elismeri: a parlament nem volt jogalkotási kényszerben [76, 106–107]. Ez azonban teljes szereptévesztés: az AB-nak éppen az volna a dolga, hogy ellenőrizze, a jogalkotó nem önkényesen él-e a szabadságával. Ha komolyan vette volna a feladatát, akkor meg kellett volna állapítania, hogy a semmisségi törvénnyel a jogalkotó átvette az igazságszolgáltatás feladatát, és ezzel áthágta saját hatalmának alkotmányos korlátait. Míg a törvény elfogadása arra volt az egyik első példa a nemzeti együttműködés rendszerében, hogy a kétharmados pártpolitikai akarat képes saját játékszerévé tenni a harmadik hatalmi ágat, az alkotmányosság pecsétjét ráütő AB-döntés arra példa, hogy az AB már önként szolgálja ki a jelenlegi parlamenti többséget.

¹ Balsai István a szavazásban nem vett részt, tekintettel arra, hogy a vitatott törvényt ő terjesztette elő, így nyilvánvalóan elfogult lett volna, Salamon László viszont, aki országgyűlési képviselőként a törvényt megszavazta, részt vett a döntés meghozatalában. Azt gondoljuk, hogy nemcsak attól az alkotmánybírótól nem várható el objektív álláspont, aki a vizsgált jogszabályt előterjesztette, hanem attól sem, aki azt képviselőként megszavazta.